Sokak szerint méltatlan támadások indultak a médiában az egyház és annak egyes képviselői, sőt a Katolikus Egyház feje ellen is az elmúlt hetekben, hónapokban a napvilágra került pedofil botrányokra hivatkozva. Ennek az álláspontnak a képviseletében Csaba is írt egy nagyon hatásos cikket az elmúlt napokban: erdely.ma/publicisztika.php?id=67085&cim=csaba_testver_szolasnak_vagyon_ideje_a_jokrol. Az ilyen és hasonló megszólalások azt az érzést kelthetik, hogy egyfajta új egyházüldözés vette kezdetét, mely sok szempontból nagyon hasonló a történelemből ismert korábbi egyházüldözésekhez. Kétségtelen tény, hogy abból szempontból van bizonyos hasonlóság, hogy - mint a régebbi egyházüldözések során, úgy most is - bizonyos világi hatalmi tényezők (mint tudjuk, ma egyértelműen ilyen a média is) támadják és fenyegetik az egyházat és annak egyes képviselőit. Ugyanakkor vannak nem elhanyagolható különbségek is, amennyiben a korábbi korok egyházüldözései során az egyházat az általa képviselt és hirdetett tanítások, és az azokkal összhangban álló életvitel miatt érték támadások, most viszont nem az egyház tanításai, hanem pont az azokkal ellentétes magatartás ad alapot a támadásokra. Ezért ma az egyház nem tekintheti magát mártírnak és jelentősen csorbítja hitelességét, ha úgy próbálja beállítani a pedofil botrányokban ilyen-olyan mértékben és formában érintett vezetői elleni támadásokat, mintha azok a korábbi egyházüldözések újabb formái lennének. Nem vitatva tehát Csaba testvér fenti cikkében leírtakat, elismerve azoknak az érdemeit, akik valóban úgy végezték missziós hivatásukat, hogy közben nem voltak érintettek ezekben a bűnökben és bűncselekményekben, szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy az egyházat érő támadások nagy része sajnálatos módon jogos kritika, és le kell vonni ennek konzekvenciáit az egyházon belül is. (Az természetes, hogy a világi hatóságok is le fogják vonni a büntetőjogi konzekvenciákat a világi jogrend alapján, de ez egy ponton már teljesen elválik az egyház saját belső válaszlépéseitől.) Az egyház vezetőinek és tagjainak a legfontosabb feladata első sorban a tisztánlátás megteremtése. Ezt gátolják az olyan csúsztatások, mint a korábbi korok, illetve egyes más vallású országokban ma is tapasztalható egyházüldözésekkel való összemosása azoknak a média támadásoknak, melyek mostanában Európában és az Egyesült Államokban tapasztalhatóak. A tisztánlátás azonban csak az első, szükséges, de nem elégséges feltétele a problémák megoldásának. A valós problémák felszámolásának további feltétele a problémák korrekt módon beazonosított gyökereinek, eredetének felszámolása, eliminálása. Ezt a Katolikus Egyház a papok és szerzetesek egyre szigorúbb kiválasztási és fegyelmi rendszerével látja ma biztosíthatónak az eddigi hivatalos megnyilatkozások alapján. Ez teljesen ellentmond azoknak a véleményeknek, melyek a problémák forrását a Katolikus Egyháznak az elmúlt évszázadok alatt kialakított szexuáletikai tanításaiban és egyes vélemények szerint kifejezetten a cölibátusban látják. Ez utóbbi vélemények képviselői ugyanis többszörösen felhívták már arra a figyelmet, hogy a Katolikus Egyház ezen tanításai nem a kinyilatkoztatásra, hanem emberek által kialakított hagyományokra alpulnak. Ugyanakkor a Katolikus Egyház képviselői megnyilatkozásikban a Katolikus Egyház Katekizmusára alapozott, illetve a kifejezetten morálteológiai szempontok mellett azzal is szoktak érvelni, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban, években kirobbant botrányok sok esetben nem katolikusokat érintettek, tehát nem a cölibátussal függenek össze, valamint a nők pappászentelése, vagy a deklarált homoszexuálisok felvétele a papi szemináriumokba, vagy szerzetes rendekbe gyakorlati nehézségekkel járna az önmegtartóztatás terén.  Ez utóbbiak azonban aligha tartó érvek annak fényében, hogy az egyház jelenlegi gyakorlata éppen a tapasztalat próbáját nem állta ki, és ezért elég nehéz lenne elfogadni bármilyen olyan gyakorlatiasnak tűnő érvelést, mely a teológiai szempontból sem egyértelmű, viszont a gyakorlatban annál több probléma forrásaként számításba jöhető hittani dekrétumok mögé sorakoztat fel a jelenlegi szabályokat védelmezni akaró véleményeket. Kívánatos tehát, hogy csúsztatásoktól, egyfajta önsajnálattól, önigazolástól mentesen nézzünk szembe a tényekkel és vonjunk le belőle bátran olyan konzekvenciákat, amelyekre szükség van, legyen szó akár személyi, akár szervezeti, vagy ha kell, akkor akár a kinyilatkoztatás szellmével összahangban álló, de a korábbi korokban élő emberek által kialakított egyházi hagyományokkal szakító teológiai kérdésekről.