az ezer színű világ

A keresztény egyházakat megrázó sorozatos botrányok miatt sokakban meginoghattak korábban stabilnak gondolt értékek, megkérdőjeleződhetett jó néhány fogalom tartalma és létjogosultsága. A kételkedés, a szkeptikus attitűd nem új keletű, az emberiség történelmének írásos emlékei arról tanúskodnak, hogy az emberiség történelmében mindvégig jelen volt. A Teremtés könyvében a kígyó formájában kísértő Sátán kérdése az volt, hogy "Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?", vagyis a Sátán a tényeknek a megkérdőjelezésével, mai kifejezéssel élve egy csúsztatással vezeti meg az első emberpárt. János evangélista szerint, mikor Jézust Pilátus elé vitték Pilátus is szkeptikusan reagált Jézus szavaira: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra. Pilátus ezt mondta: "Mi az igazság?"”. A fennmaradt pogány, illetve nem vallási tartalmú irodalmi emlékek is azt bizonyítják, hogy az ókor emberét is nagyon sok kétség gyötörte az erkölcs, a jó és a rossz, az igaz és a hamis dilemmáiban. A jelen kor emberének egyrészt azért kell több erkölcsi dilemmával szembenéznie, mert az információáramlás felgyorsulásával számos olyan kérdéssel is szembesülünk, amelyek más embereket érintenek, magunk egyébként nem találkoznánk velük, azonban mivel potenciálisan saját életünkre is hathatnak, ezért foglalkoznunk kell velük. Másrészről a mindennapi élet egészében is oly mértékben felgyorsult, a minket érő hatások száma olyan mértékben megnövekedett, hogy a saját életünk is sokkal több kérdés elé állít minket, mint a korábbi korok emberét. Ilyen körülmények között szubjektíve felértékelődnek azok az erkölcsi értékek, melyekbe megpróbálunk belekapaszkodni, és ezekre alapozva eligazodni az egyre összetettebb, egyre bonyolultabb kérdésekkel terhelt világban. Emiatt válnak még sokkal megrázóbbá azok a hírek, melyek ilyen erkölcsi kapaszkodók, archimedesi fix pontok stabilitását, megbízhatóságát kérdőjelezik meg. A különböző egyházakban kirobbant botrányok ugyanis nemcsak az egyház intézményébe vetett bizalomról, hanem az általa hirdetett értékek létezésének valódiságáról is szólnak már. Ha ugyanis azok, akik ezeket az értékeket hirdetik, elveszítik szavahihetőségüket, akkor az általuk hirdetett értékek létében is elbizonytalanodnak az emberek. Így járhat két olyan, egymással részben összefüggő, de részben egymástól tartalmában és lényegében elkülönülő fogalom is, mint a „normális” és a „természetes” is, melyekre pedig a teológia és a morálteológia számos ponton hivatkozik, ha úgy tetszik, ezekbe nagyon sok szinten belekapaszkodik. Abban a pillanatban ugyanis, amint nyilvánvalóvá válik, hogy az egyháznak – mely többek között a természet-törvényre hivatkozva elutasít olyan általa abnormálisnak tartott viselkedési formákat, mint a homoszexualitás – a képviselői maguk is abnormálisan viselkednek, az általuk kizárólagosan normálisnak, vagy természetesnek tartott viselkedésmintákkal kapcsolatban jogosan merülnek fel kétségek. Ezeket a kétségeket „olcsó trükk” lenne összemosni a sátáni elbizonytalanítással, vagy a pilátusi szkepticizmussal. Ezek nagyon is jogos kétségek, melyek nem az isteni kinyilatkoztatás ellen irányulnak, bár tény, hogy egyesek – könnyen átlátható érdekektől vezérelve – megpróbálják így beállítani azokat. Ha ugyanis pl. a keresztény egyházak vezető képviselői elismerik, hogy amit eddig kizárólagosan normálisnak, a természet törvényével egyedül összeegyeztethetőnek hirdettek, az mégsem egy olyan kizárólagos igazság, mint amilyennek eddig mondták, akkor be kell ismerni azt is, hogy sok ember szenvedett hiába a tévedésük miatt. De az is igaz, hogy abban az esetben, ha rájövünk valamilyen tévedésünkre, akkor minél később ismerjük azt be, annál több bajt okozunk vele. Évszázadok óta feszegetik az emberek azokat a kérdéseket, hogy mennyiben tekinthető normálisnak a cölibátus, vagy az emberek ösztönös szexuális vágyainak a morális elvekre hivatkozó olyan mértékű korlátozása, ahogy azt a morálteológia tanítja. Ahogy egy korábbi posztban már volt róla szó, ez utóbbi tekintetében igen jelentős átalakuláson ment keresztül pl. a maszturbáció megítélése az elmúlt évszázadban. De akkor vajon hogy állunk a többi vitatott szexuáletikai kérdéssel? Pl. a homoszexualitás, vagy a házasságon kívüli szexuális kapcsolat megítélésével? Mit kezdjünk azzal, hogy azokról, akik ez utóbbiakkal kapcsolatban azt hirdették nekünk, hogy ezek „abnormálisak”, sértik a „természettörvényt”, most kiderül, hogy ők meg még sokkal súlyosabban sértették mindezt?!  Az egyházban kirobbant botrányokból fakadó krízis veszélye éppen abban rejlik, hogy sokan az utóbbi kérdésre úgy reagálnak, hogy alapvetően megkérdőjelezik ezeket az értékeket, ami viszont az emberi társadalom egészére nézve hordoz komoly kockázatokat. Hogyan lehetne elkerülni ezt a veszélyforrást? Egyre több jel mutat arra, hogy – hasonlóan a maszturbáció átértékeléséhez – a tudományos eredmények birtokában korrigálni kell ezeknek a fogalmaknak a használatában kialakult gyakorlatot, és ezzel együtt a morális, morálteológiai megítélését azoknak az emberi cselekedeteknek, melyeket az eddigi értelmezés alapján ítélt meg, illetve ítélt el az egyház. Nem kell, nem is lehet elvetni ezeket az értékeket, hiszen ezek az értékek az emberi lényegünkhöz tartoznak, ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy ezeknek a fogalmaknak is van fejlődése, evolúciója, mint ahogy a tudásunk, ismereteink bővülésével átalakul életünk, világunk is. A tudományos kutatások eredményeit integrálva, de ugyanakkor a kinyilatkoztatás evidenciáit meg nem kérdőjelezve kell újradefiniálni a „normális” és a „természetes” fogalmainkat is, és akkor újra elegendő stabilitást és kapaszkodót fognak nyújtani számunkra ahhoz, hogy a – megfelelő korrekciók elvégzésével – továbbra is alapozni lehessen rájuk morális és morálteológiai téziseinket.