A 10 éves évfordulóra még nem szoktak majd' egy évvel korábban elkezdeni készülődni, de 2001 szeptember 11. talán elég fontos eseménye volt a világtörténelemnek ahhoz, hogy most pár gondolat erejéig mégis ezt tegyük, különösen azért mert van néhány olyan következtetés és tanulság, melyek már így, közel 10 év távlatából is levonhatóak a jövő generációi, az utókor számára.
Nem túlzás azt mondani, hogy ez a dátum jelentőségében és jellegében összehasonlítható azzal a 62 évvel korábbi másik szeptemberi dátummal, amikor kitört a II. világháború. Jelentőségében, hiszen bár a terrorizmus elleni harcnak - hála sok politikai és katonai erőfeszítésnek a világ józan erői részéről - eddig még nem volt annyi áldozata, mint a korábbi világégésnek, de lehetett volna, és lássunk reálisan: még lehet is! Főként azonban jellegében hasonló, mivel akkor is, most is egy nagyon összetett, soktényezős eseményről volt szó, melyet hiba lenne egysíkúan, egy nézőpontból vizsgálni, ahogy ezt azóta is oly sokszor és oly sokan tették nyilvánvaló aktuálpolitikai érdekek alapján. Rengeteg közös elem fedezhető fel a II. világháború kitörése és a 2001-es terrortámadások között, annak ellenére, hogy első és felületes rátekintésre a különbségek szembeötlőbbek. Mindkét esetben fanatizált emberek egy az alapvető emberi szabadságjogokat semmibe vevő, tekintélyuralmi hatalmi rendszer szolgálatában kezdtek háborút az általuk elítélt és megvetett világ ellen. Mindkét esetben olyan vélt és valós igazságtalanságok, sérelmek és megaláztatások biztosítottak kifogyhatatlannak tűnő muníciót a háborúkat kirobbantó zsarnokok, az alapvető emberi jogokat semmibe vevő agresszorok számára, melyek felszámolása valóban szükséges lett volna és ennek elmulasztása miatt másokat is felelősség terhelt a történtekért, nemcsak azokat, akik az agressziót elkövették. Függetlenül azonban attól, hogy a háttérben milyen egyéb (tényleg meghatározó, de mégsem elsődleges jelentőségű) mozgatórugók álltak, az agresszorok mindkét esetben egyfajta ideológiai magyarázattal indokolták cselekedeteiket, és kimondva, kimondatlanul azt a világrendet akarták megdönteni, mely összeegyeztethetetlen volt saját ideológiájukkal. Ez valóban új volt a II. világháború kitörésekor és lényegében teljesen felkészületlenül érte a világot. A III. Birodalom borzalmaiból okulva azonban a fejlett világban kialakult az egészséges immunválasz, mely ugyan néha kissé hyperergiásan reagál minden olyan megnyilvánulással kapcsolatban, mely az alapvető emberi jogokat sérti, de a 2001. szeptember 11-i események alapján ez talán érthető. Különösen fontos azonban a ma embere számára ez utóbbi eseménnyel kapcsolatban az, ahogy a megtámadott ország, az akkori világ egyetlen szuperhatalma, és annak vezetése reagált a történtekre. És itt most nem azokra a kétes kimenetelű katonai akciókra kell gondolni, melyeket a terrorizmus elleni harc jegyében indított el az USA (bár - amint már volt szó róla - azok is fontosak voltak a további emberáldozatok megakadályozása szempontjából). Már a támadások napján este bejelentette Bush elnök (akiről ugyan lehetnek megoszlóak a vélemények, de tény, hogy ő volt az USA elnöke) - amellett, hogy az elkövetőket felkutatják és megbüntetik - másnap az országban minden hivatal és pénzintézet működni fog, és nem hagyják magukat megfélemlíteni. Igaz, hogy a nagykövetségeiket világszerte körbevették vastag fém cölöpökkel, különböző barikádokkal, megszigorítottak egy sor biztonsági jogszabályt, megszállták Afganisztánt, majd Irakot, de az USA élete alapjaiban valóban nem változott, sem jó, sem rossz irányba. Tényleg nem engedték, hogy a terroristák miatt le kelljen mondaniuk azokról az értékekről, amelyeket a támadások előtt magukénak tudhattak, első sorban a szabadságról, melyet leggyorsabban szoktak korlátozni egy megtámadott országban. Ez az a tanulság, melyet így tíz év után úgy tűnik tökéletesen igazolt az idő. A zsarnokságot, az emberi gonoszságot, melynek hátterében a sátán áll, beazonosítva egy lehetőség marad: szembe kell szállni vele. Ha az agresszor az életvitelünket, az értékrendünket, a szabadságunkat akarja elvenni tőlünk, akkor az önvédelem legfontosabb eszköze, hogy ragaszkodni kell a társadalmi és szellemi értékeinkhez. Ez az egyetlen módja annak, hogy az agresszorok ne tudják elérni a céljaikat. Ez a tanulsága a történelemnek a mindennapjainkra is kihat, hiszen az emberek egy része kicsi, mindennapos agresszióval próbálja rákényszeríteni akaratát másokra. A homofób emberek ugyanazzal a fanatikus, irracionális agresszivitással támadják a homoszexualitást elfogadni akaró embereket, mint amilyennel oly sokszor találkoztunk a történelemben. Ebből adódóan a saját értékeikhez ragaszkodó embereknek is ugyanazt kell tenniük: beazonosítani a sátán mesterkedéseit a homofób agresszió mögött, és tudatosítani a saját értékekhez való ragaszkodást, tenni azt, amit jónak, helyesnek és követendőnek tartunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy az elszenvedett ütések, rúgások és megaláztatások ne sajognának, de minden kor agresszorainak céljait akkor tudjuk meghiúsítani, ha látják, hogy erőszakkal sosem fogja tudni hosszú távon rákényszeríteni akaratukat a másik emberre.
