A köztársasági elnök által húsvét hétfőn aláírt alkotmány, mellyel a jelen blog több bejegyzésében is foglalkoztunk, sok szempontból új helyzetet teremtett. Egyrészt a jelen kormányzatnak immáron nincs mire hivatkoznia, ha nem sikerül megvalósítania ígéreteit, elődeihez hasonlóan, akik rendszeresen okolták a saját hatáskörükben meg nem változtatható alkotmányos berendezkedést, amikor számon kérték rajtuk, amit a választási kampányban ígértek. Igaz ugyan, hogy az ilyen szempontból leglényegesebb sarkalatos tőrvény, az önkormányzati tőrvény módosítása egyelőre sehol sincs, legalább is sem a közvélemény, de még a szűk vezetői körön kívül lévő érintett szakemberek és helyi döntéshozók sem tudnak semmit arról, hogy mit is fog jelenteni az önkormányzati rendszer reformja. Sokszor elhangzik ugyan, hogy az mennyire fontos és szükséges, kétségtelen, hogy a kis önkormányzatok és azok intézményeinek (iskoláinak, egészségügyi, szociális és kulturális intézményeknek) a helyzete tarthatatlan, de ma már nyílt titok, hogy azok a centralizációs törekvések, amelyekről bizonytalan utalások, vagy éppen a miniszterelnök által visszadobott közoktatási törvény tervezete kapcsán hallani lehetett, a kormánypártok erős embereinek ellenszenvét is kiváltották. Nehéz is lenne elképzelni, hogy 21 évvel a rendszerváltás után lényegében fel lehetne számolni az önkormányzatiságot Magyarországon, még akkor is, ha az alkotmányt olyan magabiztosan keresztülverték a kormánypártok a nemzeti konszenzus leghalványabb illúziója nélkül.