Újabb, az eddigieknél is kalandosabb fordulatot vett az azonos neműek házasságának legalizálása körüli vita Nagy-Britanniában – amint arról egy meglepően tárgyilagos, és a hazai médiában hiánypótlónak számító cikkben számolt be a magyarkurir.hu. Amint a hírportálon a melegekkel kapcsolatos témákban rendszeresen (máskor meglehetősen ellenséges hangnemben) publikáló Szilvay Gergely (akinek egy korábbi cikkére a jelen blogban is reagáltunk) írja: „A jelenleg kormányzó konzervatív-liberális koalíció már korábban elhatározta, hogy legalizálja az azonos neműek házasságát Angliában és Walesben. Mivel azonban pár egyház, így az anglikán és a katolikus is határozottan tiltakozott a terv ellen, ezért az előbbi esetében – lévén államegyház – a parlament a kormány legújabb határozata szerint valószínűleg úgy dönt, hogy egyszerűen megtiltja számára az azonos nemű párok összeadását – jelentette be Maria Miller kulturális miniszter a BBC híradása szerint.” Ezután röviden beszámol arról, hogy a brit médiában megjelent tudósítások alapján a konzervatív-liberális kormány úgy próbálja csökkenteni az azonos neműek házasságának legalizálása miatt egyes egyházi és konzervatív párti vezetők részéről megnyilvánuló felháborodást, hogy egyetlen vallási közösséget sem fognak kötelezni az azonos nemű párok összeadására. Ehhez módosítani kell a 2010-es egyenlőségi törvényt, amelyet korábban is erősen támadtak már a konzervatív keresztény körökben, nemcsak Nagy-Britanniában, hanem az ország határain túl is, miután alkalmazásával több esetben születtek elmarasztaló ítéletek azokkal szemben, akik vallási meggyőződésükre hivatkozva sértették meg a jogszabály egyébként következetes előírásait. A média arról is beszámolt, hogy a brit Munkáspárt csalódott az anglikán egyházra vonatkozó döntést illetően, de magát az azonos neműek házasságát lehetővé tevő törvényjavaslatot támogatni fogják a parlamentben. Sokkal kevésbé tárgyilagos cikkben számol be az mno.hu arról, hogy Cameron továbbra is komoly ellenállásra számíthat saját pártján belül, brit bal oldali lapokból idézve a konzervatív ellenzők parlamenti felszólalásait. Ebben a rendkívül zavaros, a politikai oldalak közötti határokat pillanatok alatt a lebontó, és teljesen új frontokat kialakító helyzetben nehéz a tisztánlátás.
Bár Cameron annak idején úgy nyilatkozott, hogy saját meggyőződésből áll ki a melegházasság mellett (ahogy mondta, nem annak ellenére támogatja, hogy konzervatív, hanem azért támogatja, mert ő egy konzervatív politikus), azért lehetett ebben némi szerepe annak is, hogy csak a liberálisokkal együtt volt meg a szükséges többsége a parlamentben, akik részéről vélhetően „válóok” lett volna, ha a konzervatívok nem lépnek az ügyben. Ugyanakkor rövid időn belül szembesülnie kellett azzal, hogy ezt a kanyart nagyon nehéz lesz bevenni… Kezdetben talán úgy tűnhetett, hogy saját pártján belül azokat az idősebb korosztályhoz tartozó politikusokat, akik ellenezték a melegházasság legalizálásának tervét, sikerül erőből lenyomnia. Még két hónappal ezelőtt, a konzervatívok birminghami kongresszusán is úgy látszott, hogy marginalizálódnak a párton belüli ultrakonzervatívok. Valójában azonban egyre világosabbá vált hogy a reformerek és az ultrakonzervatívok csatája nem a párton belül fog eldőlni. Miközben ugyanis a konzervatív-liberális koalíció vezetői próbálták megtalálni a saját választóik számára még elfogadható kompromisszumokat, a konzervatívok számára meghatározó jelentőségű Anglikán egyházon belül tragikus tendenciák kezdtek kibontakozni a melegházassággal kapcsolatos teológiai viták miatt. Az Anglikán világegyház a szakadás szélére sodródott, a Vatikán jó érzékkel rástartolt a melegházasság miatt a kiválást és az Anglikán egyházszakadást kilátásba helyező konzervatívabb anglikánok „bekebelezésére”, ami olyan helyzetet teremtett, melyet a világegyház előző vezetője Rowan Williams már nem tudott megoldani, ahogy erről egy korábbi elemzésében már szintén beszámoltunk. Ezt azonban már a politika sem nézhette tétlenül. Az angolok régi dicsőségük emlékét nyílván pont ugyanolyan féltve őrzik, mint bármely másik nép, és amikor a gyarmatbirodalom felbomlott, a Nemzetközösség mellett, és részben ahhoz is kapcsolódva az Anglikán világegyház léte jelenthetett egyfajta „lelki kárpótlást” az erős nemzeti érzületű angoloknak. De természetesen itt nemcsak érzelmi kérdésről van szó, mivel a brit gazdaság számára mind a mai napig meghatározóak a tengerentúli kapcsolatok, ezért ha azokat bármi, vagy bárki veszélyeztetni merné, akkor annak a gazdasági élet vezetőivel is meggyűlne a baja. Ugyanígy a tudomány, a K&F területén is óriási veszteséget okozna, ha a briteknek le kellene mondaniuk arról a szürkeállományról, amelyet a brain-drain mechanizmussal szipkáznak el a világ minden tájáról. Ki vállalhatná fel annak ódiumát, hogy pont az azonos neműek házasságának erőltetése miatt ilyen messzire vezető konfliktusokba bonyolódjon?! Vitathatatlanul nagyon erős kutyaszorítóba került a konzervatív-liberális kormány. Ha nem lépik meg a melegházasság legalizálását, saját otthoni választóik pártolnak el mellőlük. Ha meglépik, akkor is elvesztenek egy csomó választót azonnal, de ami ennél is nagyobb baj, az előbb felsorolt összefüggések miatt olyan nemzeti érdekek sérülhetnek, amelyek miatt a kezdetben kitartó, a melegházasság legalizálását támogató választók nagy része is elpártolna tőlük.
Mindezek fényében teljesen logikusnak tűnik az a kompromisszumos megoldás, amivel Cameron megpróbál kiszabadulni ebből a kelepcéből. Nyílván nem kis szerepe volt abban, hogy az új Canterbury érsek nem az egyház legkonzervatívabb vezetői közül került ki (ld. a témával foglalkozó korábbi posztot!), de nem is egy olyan személyt választottak, aki konfrontatív módon tovább akarná élezni a konfliktust azokkal, akik egyértelműen ellenzik az azonos neműek házasságát, különösen a volt gyarmati országok egyházi vezetőivel. Az új Canterbury érsek pozíciójának megerősítése Cameron elemi érdeke, ezért kellett kifognia a szelet az egyházon belül szervezkedő ultrakonzervatív irányvonalhoz tartozók vitorlájából azzal, hogy olyan engedményeket tesznek az azonos neműek egyenjogúságát ellenző egyházi vezetőknek, híveknek, amilyeneket 2010 óta nem tettek.
A konzervatív pártnak nemcsak a következő választási esélyei, de a léte, a fennmaradása is azon múlik, hogy hogyan sikerül ezt a kérdést kezelnie. Meg tudja-e találni Cameron azt a nagyon szűk ösvényt, amelyen haladva meg tud felelni az egyetemes emberi jogok érvényesítését és az azonos neműek egyenlő jogait követelőknek éppúgy, mint a saját vallási meggyőződésükre hivatkozó ultrakonzervatívoknak – ha van egyáltalán ilyen ösvény valahol a brit politikai hadszíntéren. Az a tény, hogy a viszonylag tárgyilagosnak tartható Economist alapvetően pozitív hangnemben ír Cameron politikai artista mutatványáról, és inkább csak az egyházakat kritizálja (ld. a fenti karikatúrát!), bíztató lehet. Ugyanakkor a baloldali Telegraph egyrészről élcelődve elemezgeti, hogy amíg eddig az Anglikán egyház ultrakonzervatív lelkészei aggódtak amiatt, hogy rá fogja őket kényszeríteni a törvény az azonos nemű párok összeadására, most az a több ezer meleg és leszbikus lelkész fog arra kényszerülni, hogy legalább is időlegesen elhagyja az Anglikán egyházat, akik eddig abban bíztak, hogy saját társkapcsolatuk helyzetét az egyházon belül fogják tudni végre megnyugtatóan rendezni. Másrészről a – ahogy ezt a korábban hivatkozott mno.hu cikkében is idézték – a baloldali médium igyekszik kihangosítani a konzervatív párton belül ismét erőre kapó belső ellenzéket, akiknek az egyik legfőbb érve az Cameron politikájával szemben, hogy ezzel a választók tömegeit tolja az euro szkeptikus és homofób kijelentésekre is hajlandó Brit Független Párt (UKIP) szavazótáborába (úgy látszik a Jobbik-jelenség ott is dívik).
Mindezek alapján a brit politikai cirkusz porondján igencsak forrónak ígérkezik 2012/2013 tele…
