Az elmúlt években egyre gyakrabban jelenik meg a hazai konzervatív politikusok megnyilatkozásaiban, és a jobb oldali publicisták írásaiban az a figyelmeztetés, ami a poszt címében szerepel, még ha nem is mindig ugyanezekkel a szavakkal, de lényegében ebben a szellemben. Ez volt a mondanivalója Surján László írásának, amely annak ellenére nem hozta igazán lázba a közvéleményt, hogy pár nappal a poszt megjelenése után még a Kossuth rádióban is elmondhatta ezt. Ő egyébként a saját táborán belül még a mérsékeltebbek közé tartozik, aki józan önmérsékletre inti azokat, akik még a brüsszeli főtéren felállított karácsonyi installációban is a „keresztényüldözés” bizonyítékát („corpus delicti”) látták, de aztán ő is úgy foglalja össze álláspontját, hogy „Nem szabad teret engedni a liberális diktatúrának, mert az fából vaskarika. Pedig ma ez az uralkodó irány, s ezzel szembeszállni, valóban megköveteli az ellentmondás bátorságát.”
A konzervatív keresztény álláspont képviselői általában azt vetik a liberálisok szemére, hogy azok nem csak nem fogadják el a keresztények álláspontját és értékrendjét, de azt sem akarják engedni, hogy ezt a keresztények ugyanolyan szabadon képviselhessék, mint a liberálisok a sajátjukat. Erre szokták bizonyíték gyanánt felhozni az olyan eseteket, mint amilyen a kereszt viselése miatt állásából eltávolított brit ápolónőé (az ügyről korábban a jelen blogon is írtunk már), vagy az azonos nemű párokat nem fogadó panzió tulajdonosé (korábban erről is beszámoltunk) volt. Persze az esetek többségében – ahogy erre a hivatkozott posztokban részletesebben is kitértünk – az ilyen ügyek általában sokkal összetettebbek, mint amennyi a leegyszerűsítő, és általában meglehetősen célzatosan interpretálta sajtóanyagokból elsőre látható, de azok a részinformációk, amelyek adott esetben jelentősen befolyásolhatnák az egyes konkrét ügyek megítélését, az emberek többségét már nem érdeklik. A konzervatív keresztények előszeretettel mossák össze az egyes ázsiai és afrikai országokban előforduló keresztényüldözést, ahol a kereszténységüket nyíltan vállalókat valóban rendszeresen érik életveszélyes támadások, azzal a jelenséggel, amit a nyugat-európai, vagy észak-amerikai liberálisoknál kifogásolnak, holott nyilvánvaló, hogy a kettőt nem lehetne egy lapon említeni. Így fordulhat elő, hogy olyan esetek miatt, mint amilyenről pl. az utóbb hivatkozott posztban beszámoltunk, azért is keresztényüldözéssel vádolják a melegeket, mert egyenlő elbírálást kérnek a diszkriminációt tiltó, hatályos jogszabályok keretei között.
Mi tehát az igazság? Fenyeget-e, és ha igen, akkor kiket fenyeget a liberális diktatúra? Egy közelmúltbeli hír jól megvilágítja a lényeget. A Guardian weboldalán megjelent cikk szerint a francia kormány támogatja a Twitteren megjelenő homofób, rasszista és antiszemita bejegyzések készítői elleni offenzívát. A cikkből kiderül, hogy Franciaország komoly diplomáciai lépéseket tett annak érdekében, hogy az Egyesült Államok illetékes hatóságai az ott bejegyzett közösségi oldalt működtető cég vezetőit kötelezzék azoknak a tartalmaknak a törlésére, melyek a francia jogrend alapján bűncselekményt valósítanak meg, illetve bűncselekmények elkövetésére bíztatják az olvasókat. Annak ellenére, hogy az elvi egyetértésének hangot adó Twitter végül mégsem törölte a kritizált tartalmakat, valószínűsíthető, hogy csak idő kérdése azoknak a nemzetközi jogi normáknak a kidolgozása, amelyek alapján szankcionálhatóvá és ezáltal visszaszoríthatóvá válnak a netes bűnözésnek ezen formái is. A Kaleidoscope blogon már tavaly márciusban felvetettük, hogy az EU-nak kezdeményező szerepet kellene játszani az ilyen típusú gyűlölet-bűncselekmények elleni harcban egy EU-s népszavazással megerősítve.
Itt tehát valóban van egy olyan terület, ahol a liberális elvek érvényesítésére a hatalom eszközeivel törekszik néhány kormány. Felmerül a kérdés: ez baj? A keresztény-konzervatív politikai irányzatok képviselői ezt a fajta fellépést ellenzik? Nem értenek egyet azzal, hogy a lehető leghatározottabban fel kell lépni a gyűlölet-bűncselekmények ellen? Remélem egyetértenek. Fontos lenne azonban – pont azért, hogy a szélsőséges megnyilvánulásokra hajlamos, ilyen bűncselekmények elkövetésében aktívan, vagy passzívan résztvevő emberek ne érezzék bíztatásnak a konzervatív politikusok megnyilvánulásait – nagyon pontosan fogalmazni ezekben a kérdésekben, és mindig egyértelművé tenni, hogy aki a „liberális diktatúra” ellen szólal fel, az egyszersmind elítéli a gyűlöletkeltés minden formáját is.
