Az elmúlt időszakban megszaporodtak az azonos neműek házasságával (röviden az angol „same sex marriage” kifejezés alapján: ssm) kapcsolatos eszmefuttatások az interneten. A jelen blogon is publikáltunk több posztot a témában, és többször reagáltunk a más fórumokon megjelent írásokra is. Várhatóan a továbbiakban is fogunk foglalkozni azokkal a nagy elvi, morális, filozófiai, teológiai és morálteológiai kérdésekkel, amelyeket sokan és sokszor feszegettek már eddig is a téma kapcsán, hiszen az elvi kérdések megválaszolása, a felmerülő problémák tisztázása szükséges előfeltétele annak, hogy az ssm elfogadott és természetes legyen a jövő embere számára. Szükséges, de nem elégséges. Sőt, úgy tűnik, hogy túl minden elvi vitán és elméleti eszmefuttatáson, túl az emberi okoskodás minden eddig elért, és jövőben még elérhető szellemi produktumán, az ssm elfogadottsága az egyes egyének szintjén alapvetően azon múlik, hogy személyében ki mennyire érintett, saját magán, valamely közeli hozzátartozóján, ismerősén, vagy bárkin, aki számára fontos, megtapasztalta-e a gyakorlatban a homoszexualitás valóságát, megjelenését a mindennapi életben. Ahogy a nol.hu-n ma megjelent cikkben olvasható:
„(…) Logikusan úgy gondolnánk, hogy a közvélemény reagál ésszerű érveinkre – mondja Dean Mundy, az Appalache-vidéki Állami Egyetem Public Relations professzora, aki a homoszexuálisok jogaiért harcoló amerikai csoportokat tanulmányozza. – Mégis, az egyetlen dolog, ami ebben befolyásol valakit, az az, ha maga is ismer homoszexuális egyént vagy párt – lepődik meg saját megfigyelésén. Gordon Allport pszichológus 1954-ben megjelent, „Az előítélet természete” (The Nature of Prejudice) című könyvében ezt kontaktushipotézisnek nevezte el. Ezen elgondolás szerint a különböző (társadalmi) csoportok közötti pozitív kontaktus segíti a megértést és mérsékeli az előítéleteket.
Mundy azt állítja, hogy a pozitív kontaktus a helyi szinten a leghatékonyabb. Azokban az államokban, ahol már legalizálták az azonos neműek házasságát, a folyamat úgy kezdődött, hogy találkozókat szerveztek homoszexuális férfiak és leszbikus nők, illetve szomszédaik között, ahol az előbbiek nyíltan beszéltek róla, hogy ők a saját nemükhöz vonzódnak. – A melegek és leszbikusok az őszinteség révén szövetségeseket kezdtek találni a heteroszexuálisok között – mondja Mundy. A következő lépésben a homoszexuálisok leültek beszélgetni körzetükben a törvényhozókkal. (…)”
(Christopher Martin az Észak-Iowai Egyetem újságírás professzora, a kommunikációelméleti tanszék megbízott vezetője. Ezt a cikket a Népszabadság számára írta.)
A fenti gondolatok tehát egyrészt megerősítik azt, amiről korábban már a jelen blogon is írtunk: az USA-ban a különböző felmérések során a válaszadók arra a kérdésre, hogy miért változott meg az álláspontjuk a ssm elfogadásának irányába, a leggyakrabban azt az okot jelölték meg, hogy a barátaik, ismerőseik között van olyan, aki meleg. Ugyanakkor érthetővé teszi, hogy a homofób politikusok miért akarják elfojtani a homoszexualitás nyilvános megjelenítést, ha kell, akár a jog eszközeivel (ld. a legutóbbi oroszországi döntésekről és azok hatásairól szóló beszámolóinkat, és a hazai kormánypártok nyíltan homofób megnyilvánulásairól szóló posztot!). Miközben ugyanis – minden tudományos megalapozottság nélkül – arról beszélnek, hogy a gyermekek és fiatalok egészséges szexuális fejlődésének védelmében akarják betiltani a homoszexualitás nyilvános megjelenítését, valójában attól félnek, hogy a másságukat nyíltan felvállalók növelni tudják a homoszexualitás, és az ssm társadalmi elfogadottságát.
