Felettébb izgalmas kontextusban hangzott el hazánk neve a minap Zágrábban. Amint az euinside.eu honlap tegnapi cikkében olvasható, Horvátországban kerekasztal-beszélgetést rendeztek az azonos neműek házasságának megakadályozása érdekében elindított népi kezdeményezés kapcsán. Horvátországban jelenleg a családokról szóló törvény egyértelműen rögzíti, hogy a házasság csak egy férfi és egy nő között jöhet létre, de a „Családok Nevében” nevű civil kezdeményezés aktivistái néhány hónap alatt 700 ezer aláírást gyűjtöttek népszavazási kezdeményezésük támogatására, mely arra irányul, hogy a horvát alkotmányba is kerüljön be ez a házasság-definíció.
A kezdeményezés természetesen erősen megosztja a horvát társadalmat is, alkotmányjogilag is aggályos, hogy népszavazással akarnak alkotmányt módosítani, de a témáról napi szinten folyik a diskurzus a legkülönbözőbb fórumokon. Mindazonáltal csak a múlt héten került sor az első nyilvános vitára, melyen a kezdeményezők és a kezdeményezést ellenző LMBT szervezetek képviselői ütköztették álláspontjukat. A vitán parlamenti képviselők is részt vettek, melyen a szokásos szélsőséges megnyilvánulások is előkerültek, így pl. Ladislav Ilcic, a konzervatív, keresztény fundamentalista HRAST párt elnöke és a Szülők és Gyermekek Hangja nevű szervezet alapítója, a hazai szélsőségesekhez hasonlóan elkezdte fejtegetni, hogy az azonos neműek házasságának engedélyezése után a következő lépés a pedofília engedélyezése lenne annak érdekében, hogy így legalizálják az abúzus áldozatául esett gyermekekkel fennálló viszonyukat. (A cikk megemlíti, hogy Ilcic polgármester-jelöltként indult Varasdon. Ez az 50 ezer lakosú kisváros egyike a Magyarországhoz legközelebb eső horvátországi városoknak, és a Wikipédia szerint a zászlaja az árpád sávos lobogó).
Ilcic megszólalása előtt Mark Jurisic, a Zagreb Pride szervezője beszélt, aki szerint Horvátország válaszút elé érkezett. El kell dönteniük, hogy egy progresszív társadalmat akarnak, vagy követni akarják Belorusszia és … Magyarország példáját. Igen, Jurisic Magyarországot, mint egy nem szabad, autoriter társadalmat említette, és a cikkben egy linken keresztül elérhetővé tették egy – a portálon még áprilisban publikált, a Tavares-jelentés körüli vitákról szóló – korábbi posztot.
Ez a hazánkra vonatkozó kitétel több szempontból is érdekes. Egyrészt ma Magyarországon nagyon sokan vannak, akik ugyanolyan negatívan ítélik meg az LMBT jogok alakulását, mint ahogy elég kritikusan értékelték a baloldali, liberális és zöldpárti EP képviselők is a Tavares-jelentés bizottsági és plenáris vitái során (ld. a témával foglalkozó korábbi írásunkat is). Ennek ellenére, valószínűleg még a jelenlegi kormánnyal szemben kritikus honfitársaink között is többen vannak, akik azt azért visszautasítanák, hogy egy horvát LMBT aktivista hazánkat Belorussziával együtt emlegesse.
Van ugyanakkor ennek a kiszólásnak egy eléggé jól kitapintható történelmi aspektusa is. A felhőtlennek egyáltalán nem mondható horvát-magyar közös múlt évszázadokon átívelő perspektívájában nézve, ez a megszólalás végül is lehet, hogy nagyon is adekvát volt a horvát LMBT aktivista szempontjából. Ő ugyanis csak azt nézi, hogy mivel tudja maga, és az általa képviselt ügy mellé állítani a legtöbb horvát választópolgárt, és ebből a szempontból egy „kis csipkelődés” a magyarokkal szemben igazán „célratörő” megoldás lehet. Igaz, hogy már az LMBT aktivista neve is nagyon ismerősen cseng, de a Wikipédia szerint nem lehet a „kőszegi hős” kései leszármazottja, mert az a Jurisics család állítólag kihalt. Egy kicsit kevésbé távolra visszatekintve tudjuk, hogy mind a 48-as forradalom és szabadságharc, mind a trianoni békediktátum történelmi megítélése erősen eltérő, de a közelmúlt eseményei között is találhatnak kapaszkodót a magyarokkal szembeni ellenérzésekre játszani akaró horvátok. A délszláv háborúban játszott magyar szerepvállalás sem tett igazán jót a kapcsolatainknak, mert bár a történészek még nem dolgozták fel teljesen, hogy Magyarország pontosan mikor és hogyan is vonódott bele ebbe a szörnyű konfliktusba, de akik felnőttként élték végig az eseményeket, azok emlékeznek arra, hogy a szerbektől rettegő, majd tőlük sokat szenvedő horvátok erősen nehezményezték, hogy a Szlovéniából kivont szerb haderő átszállítását Magyarország lehetővé tette saját területén keresztül. A közelmúlt eseményei sem kedveztek Magyarország megítélésének a horvátok szemében, mert bár hazánk a hivatalos deklarációk szintjén mindig támogatta Horvátország uniós csatlakozását, az INA-MOL vita kapcsán azonban valószínűleg többekben felmerült, hogy Magyarország esetleg akár élhet vétójogával is, ha a horvát kormány megpróbálja valahogy utólag elgáncsolni az INA részleges felvásárlására tett magyar erőfeszítéseket. Az elmúlt hetekben pedig az INA jelentős létszám-leépítési tervei miatt, többen egzisztenciális ellehetetlenülésük okozójaként tekintettek a MOL magyar vezetőire, és utcai demonstrációkon is tiltakoztak a magyarországi központnak tulajdonított döntések ellen.
Mindezek alapján tehát nem meglepő, hogy a horvát LMBT aktivista Magyarországot egy homofób és jogtipró mumusként próbálta beállítani, ezzel a kicsit demagóg és olcsó népszerűség-hajhászó megoldással erősíteni saját pozícióját. Igaznak bizonyul tehát a régi mondás: „historia est magistra vitae”.
