Ferenc pápa ugyan leváltotta az egyik legbefolyásosabb konzervatív főpapot, Burke bíborost a legfontosabb pozíciókról, amiket eddig betöltött, de a szelleme még sokáig fog hatni a Katolikus Egyházban, hiszen nincsenek túl sokan, akik olyan nyíltan szembeszegültek volna a pápának, az egyház megújítását célzó erőfeszítéseivel, mint Burke. A mandiner.hu jóvoltából magyar nyelven is olvasható az a vele készített interjú, amely eredetileg olaszul az ilfoglio.it, és angol fordításban rorate-caeli.blogspot.com oldalakon jelent meg. Érdemes alaposabban kielemezni egy nagyon tanulságos kérdést, és az arra adott választ az interjúból, melyben egyébként Burke bíboros mindvégig rendkívül élesen, a pápa által képviselt teológiai irányvonallal szemben konfrontatívan fogalmazott, a pápával többször nyíltan szembehelyezkedett, és a riporter ehhez folyamatos „alákérdezéssel” asszisztált:
Riporter: „Nem gondolnak a reformerek azokra a katolikusokra, akik egyben tartották a családjukat, még nagyon nehéz helyzetekben is, és azokra, akik még ilyen helyzetekben is elutasították, hogy új életet kezdjenek?”
Burke: „Annyi sok ember, aki végigcsinálta eddig ezt a fáradságos életet, kérdez engem, hogy akkor ők most teljesen rosszul döntöttek? Azt kérdezik, hogy akkor hiába áldozták fel az életüket, mert végül mindez hasztalan volt? Ez elfogadhatatlan. Ez árulás.”
Ez a kérdésfeltevés akár egy reform-párti zsurnaliszta provokációja is lehetett volna, hiszen éppen a konzervatív-fundamentalista teológusok szokták hangoztatni azt, hogy az egyház nem alkalmazkodhat az emberek „(e-)világi elvárásaihoz”, és ezért kell ragaszkodnia minden körülmények között a saját tanaihoz akkor is, ha azok sokak számára elfogadhatatlanok, mert elviselhetetlen terhet jelentenek számukra, és méltatlan élethelyzeteket okoznak. Egészen megdöbbentő módon azonban ez a logikai ellentmondás nemcsak a riportert nem zavarta, hanem a bíboros is úgy válaszolt, mintha azt egy meghatározó szempontnak tartaná, hogy adott esetben mit szólnának a katekizmusnak – a Ferenc pápa által kívánatosnak tartott, és a mögé felsorakozó főpapok, papok és laikus hívek által támogatott – megújításához, a konzervatív teológiai álláspont hívei. Ezek szerint a konzervatív álláspontot támogatók számára csak addig érdektelen a hívek elvárása, ameddig az az egyház megújulását támogatja, de ha a saját támogatóik elvárásairól, a konzervatív hívek véleményéről van szó, akkor azt már fontosnak tartják. Ez megint olyan következetlen és képmutató dolog, ami teljesen hiteltelenné teszi a konzervatív álláspontot képviselők megnyilatkozásait.
Természetesen fontos, hogy mi a hívek véleménye, álláspontja egy-egy vitatott teológiai, morálteológiai kérdéssel kapcsolatban, hiszen az Egyház nem azonos a papsággal, hanem a hívek egészét jelenti. Ebből adódóan az egyházi tanítás megújítását támogatók sem hagyhatják figyelmen kívül a Burke bíboros által említett hívek kérdéseit, és bár ezek a kérdések nem akadályozhatják meg az egyházi tanítás megújítását akkor, ha végül a pápa is ezt indokoltnak és szükségesnek tartja, de valóban szükség lesz a saját konzervatív meggyőződéséhez egész életükben hűségesen ragaszkodó hívek kérdéseinek megválaszolására is.
Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása azonban nem tűnik olyan nehéznek, és semmiképpen nem nevezhető lehetetlennek. Ha ugyanis valaki nem a saját konzervatív álláspontjához akar görcsösen ragaszkodni, amikor ezekkel a kérdésekkel szembesül, hanem logikusan végiggondolja, hogy mi lehet Isten válasza ezekre a kérdésekre, akkor a kinyilatkoztatás alapján könnyen megtalálhatja a helyes válaszokat. Burke bíboros két kérdést fogalmazott meg: „Annyi sok ember, aki végigcsinálta eddig ezt a fáradságos életet, kérdez engem, hogy akkor ők most teljesen rosszul döntöttek? Azt kérdezik, hogy akkor hiába áldozták fel az életüket, mert végül mindez hasztalan volt?” A kérdésekre kérdésekkel lehet válaszolni: miért döntöttek volna rosszul azok, akik ragaszkodva a hivatalos egyházi tanításhoz, vállalták azt a „fáradtságos életet”, amiről Burke beszél? Miért lett volna hiábavaló az ő „életáldozatuk”? Hogy jelenthetnek ezek a kérdések problémát éppen egy katolikus főpapnak, amikor a katolikus tanítás szerint a hívő ember saját maga is hozzájárulhat az üdvösségéhez, ha vállalja az egyházi tanítás szerinti életet? (A protestáns teológia szerint ugyan az üdvösség elnyerését kizárólag Jézus keresztáldozata szerezheti meg a benne hívőknek, de azt, hogy Isten mindenkit cselekedetei szerint ítél meg, nem vitatják a protestánsok sem, hiszen ez egyértelmű a kinyilatkoztatás alapján.) A kinyilatkoztatás alapján tehát teljes bizonyossággal válaszolhatjuk azoknak, akikben esetleg ilyen kérdések merülnek fel, hogy Isten az ő áldozatukat bőségesen meg fogja jutalmazni, ha ők az egyházi tanítás alapján valóban abban a meggyőződésben vállalták fel ezt az áldozatot, hogy ez velük szemben Isten akarata. Ezen mit sem változtat az, ha a Szentlélek most mégis arra vezeti az egyházi vezetőket, hogy valójában nem az Isten akarata szerint való dolog pl. az elvált és újraházasodó hívek megfosztása a szentségek vételének lehetőségétől.
Mindezek alapján egyre világosabb, hogy a konzervatív álláspont képviselete teológiai és logikai érvekkel nem támasztható alá.
