az ezer színű világ

Az elmúlt hetekben jogos felháborodást okozott, hogy Novák Katalin elnöki kegyelemben részesítette a bicskei nevelőintézet pedofil igazgatójának bűntársát. A botrány kirobbanása után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szálak a református egyház vezetőjének, a korábbi EMMI miniszternek a kezében futnak össze, ő vezette a morálisan elfogadhatatlan kegyelemi döntést aláíró köztársasági elnök kezét. Az ügy kapcsán felszínre kerültek további felháborító tények (református egyházon belüli kötődések, az egyháznak juttatott ingatlanok, stb.), melyek alapján mindenkiben felmerülhetett a gyanú, hogy nem csak egy véletlen lapszusról van szó, hanem egy nagyon is szándékos, előre megtervezett cselekvéssorozatról. Kezd nyilvánvalóvá válni, hogy K. Endre ügye nem a jéghegy csúcsa, csak egy kis „hókristály a jéghegyen”; a felszín alatt ugyanis nemcsak 9-10 hasonló súlyú botrány húzódik meg, hanem annál lényegesen több.  

Novák Katalin és Balog Zoltán bukásával remélhetőleg lezárult egy olyan korszak, amiben a Református Egyház nevével, és a jószándékú hívek bizalmával visszaélve egy gátlástalan és immorális csoport megpróbált hasznot húzni a számukra kedvező politikai hátszélből. 2012-től, amikor Balog megkaparintotta az EMMI miniszteri pozíciót, kiépítettek egy szabályos bűnszervezetet, mely a minisztériumi apparátus, és az alárendeltségébe tartozó hivatalok és intézmények erőforrásait felhasználva, hat éven keresztül azon dolgozott, hogy mesés vagyonokat juttasson a Református Egyház kiválasztott, Balog Zoltán vonalához lojális tagjainak, sőt olyan pozíciókba ültesse őket, amelyekben még a beteges, pedofil vágyaikat is büntetlenül kiélhetik.

Nemcsak azokról a nagyértékű ingatlanokról van tehát szó, amelyekre az elmúlt napokban irányította rá a közvélemény figyelmét az ellenzéki média, hanem az évtizedeken keresztül a költségvetésből különféle jogcímeken folyósított támogatásokról is, melyek mértéke éves szinten százmilliárdos nagyságrendű. Sok százmilliárd forint! Ha ennek csak egy töredéke jut a vezető református tisztségviselők zsebébe, az is sokmilliárd forint extra jövedelmet jelent számukra évente, és ezekről Balog, és Novák döntöttek miniszerként és államtitkárként.

Ráadásul Rogán Antal propagandagépezete segítségével szinte teljesen ellehetetlenítették az egyedülálló személyek számára a gyermekek örökbefogadását, leplezetlenül gerjesztve a homofób hisztériát, hogy nehogy homoszexuálisok nevelhessenek gyermekeket. Csakhogy így az egyedülállókat szexuális orientációtól függetlenül megfosztották az örökbefogadás lehetőségétől, és sok gyermek sorsát is megpecsételték. Ma már látjuk, hogy erre azért volt szükség, hogy szerencsétlen, kiszolgáltatott gyermekek ott maradjanak a nevelőintézetekben, kiszolgáltatva a pedofil, ámde a hatalmon lévők iránt lojális nevelők kénye-kedvének.

Ez egy olyan fertelmes bűnszervezet, amihez képest az olasz maffia ártatlan bárányok gyülekezete!

A Magyar Katolikus (?) Püspöki Konferencia (MKPK) 2023. december 27-én kelt közleményével az MKPK hivatalosan kinyilvánította, hogy kiválik a Római Katolikus Egyházból, hiszen a Hittani Dikasztérium – Ferenc pápa által jóváhagyott – Fiducia supplicans kezdetű, a Katolikus Egyház minden tagjára nézve kötelező, doktrinális jelentőségű dokumentumában foglaltakkal ellentétes tartalmú állásfoglalást hoztak nyilvánosságra.

Ezzel olyan határt lépett át az MKPK, amit egyetlen, a pápához és az általa vezetett Római Katolikus Egyházhoz hűséges katolikus hívő sem fogadhat el, vehet tudomásul. Ez nyílt egyházszakadás, amit ennek megfelelően kell kezelni. Minden magyar katolikusnak el kell döntenie, hogy a továbbiakban az MKPK által irányított szektához, vagy az egyetemes, azaz Katolikus Anyaszentegyházhoz kíván tartozni. Mostantól az MKPK által irányított szekta visszaél a katolikus jelzővel, illetéktelenül és megtévesztő módon használja azt, ami jogi és hatósági intézkedéseket tesz szükségessé. A magyar állam illetékes szerveinek azonnal törölniük kell a MKPK által vezetett szektát a bevett egyházak nyilvántartásából, és meg kell tőlük vonni minden támogatást, amire a Katolikus Egyház jogosult.

A katolikus híveknek mostantól tartózkodniuk kell az MKPK körleveleinek, állásfoglalásainak a tartalmától, hiszen az láthatóan eltérhet a Katolikus Egyház hivatalos álláspontjától. A pápához és az általa vezetett Katolikus Egyházhoz hű papoknak jelezniük kell a szentszéki hatóságok felé, hogy az MKPK az Egyház hivatalos álláspontjával ellentétes útmutatásokat ad a papságnak, ezért elvesztette a legitimitását, a pápának új bíborost, és új püspököket kell kineveznie, lényegében újra kell szerveznie a Magyar Katolikus Egyházat.

Mindezt azért, mert az MKPK a pápa ellenes, homofób pszichózisban szenvedő kisebbséget támogatja.

A romokban álló hazai egészségügyi ellátórendszer átalakítására vonatkozó, a Boston Consulting Group (BCG) által készített tanulmányt ugyan tíz évre titkosította a kormány, és ezt a bíróság is helyben hagyta, amikor egy civil szervezet megpróbálta kiperelni az anyagot, az egészségpolitikai döntések és néhány informális megnyilvánulás alapján már körvonalazódik, hogy mire számíthatunk az elkövetkező években. A kirajzolódó jövőkép elkeserítő, a mögöttes szándékok morálisan elítélendőek, nemzetstratégiai szempontból katasztrofális következményekkel járnak.

Ahogy arról korábban is írtunk a jelen blogon a jelenlegi kormánypártok még ellenzéki időszakukban politikailag elköteleződtek az állam által térítésmentesen nyújtott egészségügyi ellátás mellett, azonban 10 év kormányzás után látniuk kellett, hogy az egészségügy immáron nem a szakadék szélén van, hanem már zuhan a szakadékba. A helyzet tarthatatlanságát érezékelve döntöttek úgy, hogy felkérnek egy tanácsadó céget, a BCG-t, azonban vélhetően komoly elvárásokat támasztottak az elkészülő tanulmánnyal kapcsolatban. A tanulmány elkészülte után hozott kormányzati intézkedésekből lehet következtetni a megrendelői elvárásokra.

A BCG – amely a szlovák egészségügyi ellátórendszer átalakításához is adott tanácsokat – hasonló javaslatokat fogalmazhatott meg a magyar kormánynak. Szlovákiában több-biztosítós, privát szolgáltatókra épülő ellátás működik, hasonlóan Ausztriához és Németországhoz – nem véletlenül, hiszen csak így biztosítható a megfelelő színvonal, a szükséges fejlesztések, a minőségi ellátás. A magántőke beengedése az egészségügyi ellátórendszer működtetésébe rövid időn belül kézzelfogható eredményekkel járt, aminek szép példája a Pozsonyban idén átadott új négyszázágyas modern kórház, ami elkészült, működik (ld. a fenti kép!), szemben az EU-s pénzekből az állam által megépíteni tervezett másik kórházzal, melynek a korkep.sk tudósítása szerint „a sorsa egyelőre bizonytalan”. Magyarország pont szembe megy a szlovákok által sikeresen adaptált német és osztrák modellel, ahogy erről korábban a jelen blogon is beszámoltunk, ami nálunk is azt eredményezte, hogy a fővárosban az állam által megépíteni tervezett szuperkórházakból (amikről már 7 éve is írtunk a jelen blogon) mindmáig semmi nem lett. Felmerül tehát a kérdés: mi az oka annak, hogy ugyanattól a tanácsadó cégtől kapott javaslatokat követően ennyire más utat járt be ez a két posztkommunista kelet-közép-európai ország?

A megoldás a tanácsadó cég megbízói, a szlovák és a magyar kormány hozzáállása közötti különbségben lehet. Az elmúlt évek hazai kormányzati intézkedései arra utalnak, hogy olyan elvárásokat fogalmazott meg a magyarországi megbízó, amelyeket az alábbiakban foglalunk össze:

1. Csak olyan privatizáció lehetséges az egészségügyben, aminek eredményeképpen a kormányzat holdudvarához tartozó tőkés csoportok (közkeletű kifejezéssel élve: NER-lovagok) jutnak tulajdonosi pozíciókhoz.
2. A kizárólag a kormány által irányított privatizáció érdekében első lépésben minden egészségügyi szolgáltatást államosítani kell.
3. Az államosítás közben meg kell hozni azokat a fájdalmas döntéseket, és meg kell tenni azokat a súlyos lépéseket, amelyek elengedhetetlenek a jelenlegi ellátórendszer költséghatékony működését akadályozó tényezők felszámolásához. Ilyenek a kórházbezárások, a háziorvosi körzetek összevonása, stb.
4. A költséghatékony működéshez szükséges lépéseket úgy kell előkészteni, hogy azokat a munkaerő-hiány kényszerítse ki, és a politikai döntéshozók hivatkozhassanak arra, hogy kényszerpályán vannak, mivel nincs megfelelő személyzet így nincs más lehetőség.
5. A központi költségvetésből továbbra sem lehet több pénzt fordítani az egészségügyi ellátásra, annak ellenére, hogy a GDP arányában már most is mélyen az OECD és az EU-s átlag alatt van ez az összeg, de a politikai elit másra akarja költeni az állam által beszedett pénzeket. Ez a hatékonyság-növelés esetén is csak úgy képzelhető el, ha a társadalombiztosítás által finanszírozott ellátások körét jelentősen szűkítik, azonban ezt sem történhet jogszabálymódosításokkal, előzetes szakmai és társadalmi vitákat követően, transzparens formában, mert az ártana a kormánypártok népszerűségének. A betegeket olyan „ügyes” technikákkal kell átterelni a társadalombiztosítás által nem finanszírozott magánellátásba, mint pl. a tolerálhatatlanul hosszú várólisták az állami ellátásoknál. Ráadásul ezek miatt a felelősséget az egészségügyi ellátószemélyzetre kell kenni, mintha az ő lustaságuk, trehányságuk lenne az elfogadhatatlanul hosszú várakozási idők oka.  
6. Olyan szabályozási környezetet kell kialakítani, ami ellehetetleníti a korábban már működő, de nem a jelenlegi kormányzat holdudvarához tartozó magán ellátókat, ezáltal csökkentve „tűzhöz közelebb állók” nemkívánatos konkurenciáját.

A titkosított szakértői anyag az eddigi kormányzati döntések, hivatalos nyilatkozatok és informális megnyilvánulások alapján próbált megfelelni az elvárásoknak. Lássunk néhány példát a felsorolt elvárásoknak megfelelő döntésekből, változásokból.

Ad 1-2.  A minél szélesebb körű központosítás érdekében a kormányzat többször is nekifutott az önkormányzati fenntartású intézmények, a kórházak, majd a rendelőintézetek államosításának, államosította a meddőségi centrumokat, elvonta a háziorvosi körzetek kialakításával, módosításával összefüggő hatásköröket az önkormányzatoktól, és még lehetne folytatni a sort.

Ad 3-4. Az ellátórendszer költséghatékonyságának javítása érdekében úgy kezdték karcsúsítani az ellátórendszert, hogy ezt a szándékot soha senki nem vállalta fel nyíltan. Az egyik ilyen lépés volt az egészségügyi bérek rendezésének mikéntje. Annak, hogy 2020-ban csak az orvosok bérét rendezték, szükségszerű következménye volt, hogy a nővérek, szakdolgozók egyre nagyobb számban hagyták el az állami egészségügyi ellátást. Jól kigondolta ezt a BCG agytrösztje – az orvosi béremeléssel több legyet ütöttek egy csapásra. Erre hivatkozva számolták fel a hálapénz-rendszert (amit már régen meg kellett volna tenni, de sokkal átgondoltabban és jobban előkészítve), kötelezték, és kemény médianyomással kényszerítették a közalkalmazott orvosokat az egészségügyi szolgálati jogviszony elfogadására, ami magával hozta, hogy az erőtlen tiltakozások ellenére a többi egészségügyi dolgozó is aláírta az új munkaszerződéseket. Az orvosok bérének megemelésével a hazai ellátórendszerből külföldre korábban nagyszámban áramló szakembereknek teremtettek vonzóbb feltételeket idehaza, míg a külföldi munkavállalásra kisebb arányban vállalkozó szakdolgozóknak (nővérek, asszisztensek, stb.) nem emelték meg olyan arányban a bérét, ami meg tudta volna tartani őket az ágazatban. Az ápolók, asszisztensek ezért nagy számban hagyták el a szakképzettségüknek megfelelő munkaköröket, és mentek el pl. árufeltöltőnek 30-50 ezer forinttal több pénzért, ami ugyan a társadalom szempontjából teljesen abszurd, irracionális, de az érintett szakemberek saját egzisztenciális kényszerhelyzeteit figyelembe véve, teljesen érhető és logikus lépés. Az eredmény az lesz, hogy átmenetileg egyre több osztályt kell bezárni szakemberhiány miatt, de ha a későbbiekben a kórházak új működtetői a mögöttük álló tőkések segítségével képesek lesznek versenyképes bért adni, akkor a szakdolgozókat sokkal könnyebb lesz visszacsábítani más ágazatokból a szakmájukba, mint amilyen az orvosoké lenne, ha a külföldi munkavállalást választva, esetleg többezer kilométer távolságban kaptak volna állást, és ott már lényegében le is telepedtek volna. A kormányzat által követett stratégia tehát logikus, csak morálisan elfogadhatatlan, mert az érintett munkavállók és a társadalom nagy része számára hátrányos és méltánytalan: úgy kell ellehetetleníteni, leépíteni és végső soron bezárni a kórházak egy részét, hogy az ápolókat a méltánytalanul alacsony jövedelmekkel el kell „űzni” az egészségügyi intézményekből, amelyek így működésképtelenekké válnak, és saját magukat fogják felszámolni. Nem lesz szükség kormányzati intézkedésekre a kórházak bezárásához, mert maguktól is kénytelenek lesznek „lehúzni a rolót”. Ebben a folyamatban a „kegyelemdöfést” az un. bérnővérek (vállalkozói formában dolgozó szakápolók) megbízásának tilalma jelenti, mivel jelen állás szerint (ahogy ez a médiában is megjelent) január 1-től a kórházaknak már nem lesz lehetősége ezeknek a szerződéseknek a fenntartására. Ennek a kormányzati stratégiának a legtragikusabb következménye, hogy a betegek ellátása előre nem látható módon és mértékben fog ellehetetlenülni. A még működő kórházakban már jelenleg is mindennapos problémát jelent az egyre nagyobb számban beáramló betegek elhelyezése, ellátása a nővérhiány miatt lezárt osztályok és részlegek miatt. Ez sok esetben azzal is jár, hogy a sürgősségi betegellátó osztályokról 15-20 óra várakozás után sem tudják a betegeket a területileg és szakmailag (belgyógyászati, sebészeti, stb.) illetékes osztályra helyezni ágyhiány miatt. Ha az ellátórendszerben jelenleg még benne lévő nővérek (alkalmazottak és vállalkozók) száma tovább csökken a pályaelhagyások és a vállalkozási forma ellehetetlenítése miatt, akkor a megfelelő ellátásból kiszoruló betegek száma drasztikusan növekedni fog.

Ad 5-6. a kormányzati politika jelenleg egyszerre akadályozza és támogatja a magánellátást. Egyrészről különböző korlátozó intézkedések születtek a magán, és az állami ellátás szétválasztására. Bonyolult adminisztratív feltételekhez kötötték az állami intézményekben dolgozó orvosok esetében, hogy engedélyt kapjanak egy magánrendelés végzésére, és a vállalkozó orvosoknál, hogy engedélyt kapjanak a tevékenységük folytatására egy állami intézményben. Kikötötték, hogy ugyanaz az orvos nem kezelheti a betegét ugyanazzal a diagnózissal a magánrendelésen és az állami kórházban, a magánrendelésen adott beutaló alapján az állami szolgáltatók nem kötelesek a vizsgálatokat, kezeléseket elvégezni, stb. Ugyanakkor a másik oldalon az állami ellátórendszer leépítésével, lezüllesztésével egyre több beteget terelnek a magánellátásba. Aki nem akar hónapokat várni egy kivizsgálásra, vagy kezelésre, sokszor erején felül is jelentős költségekbe veri magát, csak azért, hogy gyorsabban kapjon vizsgálatot, vagy ellátást. Ezzel a kormányzat egyértelműen a magánellátás malmára hajtja a vizet. Ennek ellenére a magán egészségügyi ellátással kapcsolatos kormányzati trendeket figyelve az körvonalazódik, hogy a piacon már jelenlévő szolgáltatók működési feltételeit inkább nehezíteni akarják, de már több informális csatornán keresztül belengették, hogy később lesznek olyan magánszolgáltatók, akiktől a NEAK bizonyos szolgáltatásokat megvásárol, mint ahogy jelenleg is vannak ilyenek (pl. labor, vagy CT, MR szolgáltatás), de ezek esetében inkább az államosításról szóló híreket hallani. A kórházi patikákat viszont privatizálni akarják. Első ránézésre tehát egy kesze-kusza összevisszaság az egészségügyi magánellátás szabályozása, de végső soron valószínűsíthető, hogy lesznek olyan nyertesei az átalakításoknak, akik a kormánypártok holdudvarából kerülnek ki, erős politikai hátszéllel szereznek meg értékes vagyonokat, és a NEAK is hajlandó lesz velük finanszírozási szerződést kötni, amit a jelenlegi magánszolgáltatókkal – a már említett kivételektől eltekintve – sosem tett meg.

Összeségében az látszik, hogy a hatalmon lévő politikusok az egészségügyi ellátórendszerre is úgy tekintenek, mint amin meg lehet majd gazdagodni, ha a tulajdonosi szerkezetét – egy kis államosítás után, a kiváltságosok számára előnyös feltételek mellett – privatizálva átalakítják.  Az pedig, hogy eközben a végletekig lezüllesztett ellátórendszernek mennyi halálos áldozata lesz, láthatólag senkit sem érdekel…

Mai napon hivatalossá vált, hogy a miniszterelnök a belügyminiszter javaslatára leváltotta az országos kórházi főigazgatót. Az előzményekről többször volt már szó a Kaleidoscope blogon is, legutóbb egy éve az állami szolgáltatások rendőri irányításával kapcsolatban. A kormányzati kommunikáció a szokásos arrogáns, demagóg stílusban a most leváltott vezetőt és az ágazatot hibáztatja. Gulyás Gergely „főminiszter” a kórházi tartozásállomány kialakulásának felelősét kereste, amikor kormányinfón ilyeneket mondott: „fel kell tárni, hogy miért halmozódott fel a korábbi éveknél nagyobb adósság”. Másnap már a közlönyben is megjelent Jenei Zoltán menesztése. A kormányzat azonban az egész ágazatot trükköző csalónak tartja, amint ezt az egészségügyért felelős államtitkár egy szakmai fórumon ki is fejtette, megfenyegetve a kórházi főigazgatókat, hogy ennek most már vége!

Mondhatnánk, hogy nevetséges az egész, ahogy a hozzá nem értés és a hatalmi arrogancia összefog az egészségügyi ellátórendszer tönkretétele érdekében, de mivel itt emberek életéről, egészségéről, a gyógyulás esélyeinek a rohamos romlásáról van szó, a helyzet sokkal tragikusabb annál, hogy bárkinek is nevetni lenne kedve. Lehetséges, hogy rendőrkapitányságokról és egyetemi pozíciókból az egészségügyi ellátórendszer legfőbb vezetőjének kinevezett főigazgató személyi alkalmatlansága is hozzájárult ahhoz, hogy a kórházak adóssága idén évvégére mindig eddiginél magasabb lett, de itt alapvetően egy elhibázott rendszer, egy teljesen téves kormányzati koncepció áll a problémák hátterében, ahogy erről is volt már szó a korábban idézett cikkünkben

A hálapénz betiltása után „logikus” döntés volt a belügyminiszterre bízni az egészségügyet, mint ahogy az egyre fegyelmezetlenebb és fegyelmezhetetlenebb tanárok miatt rá kellett bízni az oktatást is. A szociális ellátás meg csak amolyan ráadás volt. Az első megdöbbenés után lassan felocsúdott mindkét szakma. Évek óta nem látott tiltakozás-hullám indult, amit persze a kormánymédia megpróbál elhallgatni, az ellenzéki médiát meg megpróbálják elhallgattatni, mely így már egyre nehezebben tartja a frontot a kormánypropagandával szemben.  

A kormányzati válasz a megfélemlítés és a mézesmadzag politika, a heroizáló és a kriminalizáló propaganda mindkét ágazatban, amihez az egészségügyben eszközként használják a legdurvább államosítást és centralizációt. A hatékony és jól működő nyugat-európai egészségügyi rendszerek teljesen privatizáltak – magántulajdonban lévő, egymással versengő biztosítókkal, és for profit, vagy non profit szolgáltatókkal. Ezekben az országokban az állam csak szabályoz, és a szociálisan rászorulók ellátásának finanszírozásában vesz részt. Fel sem merül, hogy saját maga működtesse az egészségbiztosítási rendszert, és államosítsa a magas színvonalú magán, vagy önkormányzati tulajdonban lévő kórházakat, rendelőket. Igaz viszont, hogy így arra sincs lehetősége az állami vezetőknek, hogy a „jó elvtársaknak” zsíros állásokat kavarjanak le az egészségbiztosítónál, vagy a kórházakban.

Nálunk épp az ellenkezője zajlik. Az első centralizációs lépéseket már évekkel ezelőtt megtették, amikor az önkormányzatoktól elvették a kórházakat. Az egészségügyi ellátás egyre rosszabb társadalmi megítélése láttán (ld. korábbi írásunkat is) várható volt, hogy valamit sürgősen lépnie kell a kormányzatnak. Csakhogy a rendőr-miniszter máshoz nem ért, csak a központosításhoz, és nem tud másban gondolkodni, minthogy: parancs-értettem!

Aligha vitatható, hogy a mai rendőrség már nem említhető egy lapon a rendszerváltás előttivel. Ma a rendőrök között nagy számban vannak értelmes, több nyelvet beszélő, jól képzett fiatalok, és egyre kevesebb a rendőrvicceket ihlető, funkcionális analfabéta fakabát. Pont ezért meglepő, hogy a rendőrség átalakításában komoly szerepet játszó belügyminiszter miért vállalta be ezeknek az általa egyáltalán nem ismert szakterületeknek az irányítását, átalakítását. Pontosan tudnia kellett, hogy az egészségügy, az oktatásügy és persze a szociálpolitika olyan szakterületek, amikhez - stílszerűen szólva - „lövése” sincsen.

Az egészségügy további átalakítására vonatkozó legújabb kormány-előterjesztés szerint a kisebb kórházakat a nagyokba integrálják, a szakrendelőket és az alapellátás irányítását, felügyeletének jogát elveszik az önkormányzatoktól és szintén a megyei kórházak alá rendelik. A megyei (centrum) kórházak élére pedig csak politikailag jól beágyazott káderek kerülhetnek, akik tudják, hogy „a parancs, az parancs”, és akik ezt a beosztottaikkal is tudatosítani fogják. Természetesen senki nem vitatja, hogy az egészségügyi ellátás során is szükség van fegyelemre, és csak úgy lehet összehangolni egy ekkora rendszer működését, ha a jogi és szakmai szabályokat mindenki betartja, és a beosztottjaival betartatja. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a politikai lojalitásuk alapján vezető pozíciókba emelt közigazgatási vezetők és kórházi főigazgatók nem érthetnek minden szakterülethez, ezért az eddigieknél sokkal nagyobb mértékben kellene bevonni a magasan kvalifikált beosztottakat a különböző szintű döntés-előkészítési folyamatokba, mint eddig. Csakhogy egy jól működő érdekeltségi rendszer hiánya miatt ők sem tudnak más eszközöket használni, mint a fenyegetéseket és az ígérgetéseket. Ám a súlyos szakember-hiánnyal küzdő egészségügyi ágazatban a fenyegetések leperegnek, az „ígéretekkel pedig már tele a padlás”. Eredmény: egyre súlyosabb és egyre  kiterjedtebb kiégés a dolgozók körében, pályaelhagyás és intézmények közötti vándorlás, amit a kötelezően véégrehajtandó, jogilag körülbástyázott átvezénylésekkel tovább fog majd fokozni a kormányzat.

Összefoglalva: szép új jövő vár ránk az egészségügyben 2023-ban is…

Néhány hete tette közzé az Ipsos a fejlett országok egészségügyi ellátásával kapcsolatos 2022-es nemzetközi felmérésnek az eredményeit, melyek alapján hazánkban a legrosszabb a helyzet a vizsgált 33 ország között, de még az ellenzéki médiumokban sem kapott a téma elég figyelmet, ezért ezúton is bemutatjuk a kutatás döbbenetes adatait.

Az első diagram mutatja, hogy a megkérdezettek milyennek ítélik meg jelenleg az egészségügyi ellátást hazájukban, a másodikon az látszik, hogy mire számítanak a jövőben. A harmadik ábra a legdöbbenetesebb: a magyarok 10 %-a bízik csak az egészségügyi ellátórendszerben, ami kevesebb, mint fele, az utolsó előtti helyen álló román adatnak. Ugyanakkor Dél-Afrika után Magyarországon gondolják a legtöbben úgy, hogy sokan nem tudják maguknak megengedni a minőségi egészségügyi ellátás költségeit – mindezt másfél évvel a hálapénz-rendszer felszámolása után! Ennek megfelelően a legkevesebben gondolják azt Magyarországon, hogy mindenkinek ugyanolyan színvonalú egészségügyi ellátást nyújt az ellátórendszer. A túlterheltség és az előjegyzési, várakozási idők szempontjából is a legrosszabbak között van hazánk. A diagramok mellé írt számokból az is látszik, hogy az adatok jobb esetben stagnálást, rosszabb esetben egyértelmű romlást mutatnak a korábbi évek adataihoz képest. A diagramok címét és a kérdések leírását magyarra fordítva mutatjuk be a magukért beszélő ábrákat.

A közmédia persze tudomást sem vesz a problémákról, és ha valami mégis áttöri az érdektelenség falát, akkor a felelősséget megpróbálják az orvosokra és a nővérekre hárítani. Csakhogy a felmérésből egyértelműen kiderül, hogy a baj a rendszer egészével van. Márpedig az egészségügyi ellátás rendszerének egészéért kizárólag a hatalmon lévő kormány és a parlamenti többséget birtokló párt a felelős.  

Az egészségügyi ellátórendszer katasztrofális helyzete 12 év Fidesz-kormányzásról állít ki lesújtó bizonyítványt. Eközben a tanárok és a diákok elkeseredett tüntetésekkel próbálják felhívni a figyelmet arra, hogy az oktatás is a teljes összeomlás határára ért. A kétségbeejtő tendenciákról az előző posztban írtunk egy rövid összefoglalót.

Meddig akarja kormányzat ignorálni az egyre aggasztóbb tendenciákat?

 A Fidesz kormányzás kezdetén, 2010-2014 között a legtöbben hittek abban, hogy Gyurcsány Ferenc országlása után egy olyan korszak következik, amely a korábbinál igazságosabb, tisztességesebb és minden szempontból eredményesebb, amelyik valóban a nemzet felemelkedését fogja biztosítani. Az azóta eltelt idő tapasztalatai egész mást mutatnak. A kormánynak folyamatosan kétharmados többsége volt, és bármilyen változtatást végrehajthatott a társadalmi élet bármely területén, de az egyre súlyosabb válságjelenségek ma már egyre kevésbé leplezhetőek.  

A kormánykritikus, ellenzéki beállítottságú, vagy stabil pártpreferencia nélküli emberek már 2014 előtt elkezdték felhívni a figyelmet a Fidesz politikájának embertelenségeire, de ezek akkor még elfogult vagdalkozásnak tűnhettek. Már akkor körvonalazódtak a társadalombiztosítási alapon járó egészségügyi ellátás egyre súlyosabb működési zavarai, amelyek miatt a kormányzattal szemben kritikus emberekben felmerült, hogy egy ki nem mondott, de tudatos politika az állami egészségügy fokozatos lezüllesztése, melynek kettős célja van. Egyrészt a magán egészségügyi ellátás egyre nagyobb arányú igénybevételének kikényszerítése a tehetősebb betegek részéről, amelybe ütemesen bevásárolták magukat a NER oligarchák. Másrészt – ami még durvább feltételezés volt – a szegényebb betegek, kisnyugdíjas idősek kiszorítása az egészségügyi ellátásból, mely miatt tőlük rövid időn belül megszabadulhat a társadalom. Természetesen bizonyítékok hiányában ma sem mondható ki, hogy az egészségügy szisztematikus tönkre tétele (amiről korábbi bejegyzésekben részletesen írtunk a jelen blogon) ilyen sanda szándékok miatt következett be, de aligha vitatható, hogy az elmúlt 12 évben folyamatosan romlott az állami egészségügyi ellátás hazánkban, és bár ma még senki nem tudja pontosan, hogy hányan halnak meg a megfelelő ellátás hiánya miatt, a betegek, a hozzátartozóik és az ellátó személyzet is pontosan tudja, hogy nem lehet elhanyagolható az ilyen áldozatok száma. Márpedig tény, hogy az elhunyt embereknek nem kell kifizetni a nyugdíjat, amiért egész életükben megdolgoztak, különösen, ha nincs olyan hozzátartozójuk, akik a szerényebb mértékű övegyi ellátásra jogosult lenne. Ha pedig kevesebben kapnak nyugdíjat, több pénzt lehet szétosztani a tűzhöz közelebb lévők között.

Lesújtó képet látunk az oktatás háza táján is, ami most már nemcsak a közvetlenül érintett tanárok, diákok és hozzátartozók ingerküszöbét érte el. Lassan-lassan mindenki kénytelen szembesülni azzal, hogy a tanárhiány miatt a magyar oktatás színvonala nemzetközi viszonylatban rendkívül alacsony lett, ld. a Pisa felmérések évről-évre romló eredményeit is! Milyen szándékok  állhatnak az oktatás elsorvasztása mögött? Egyértelmű, hogy a tanulatlan, iskolázatlan embereket sokkal jobban lehet manipulálni a demagóg politikai szlogenekkel, melyek egyre fokozódó intenzitással törnek be  életünk minden területére a kormányzati propagandagépezeten keresztül.

Van tehát egy ördögi logika abban is, hogy az egészségügyet tönkre teszik, meg abban is, hogy az oktatási rendszert szétzilálják, és hiába próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy ennyire nem lehetnek elvetemültek, ha közben a mindennapjainkban egyre-másra szembesülnünk kell azokkal a tényekkel, amik a legsötétebb jóslatok beteljesülését igazolják.

A még önkormányzati fenntartású szakrendelők államosításának tervét pár napja jelentette be a Belügyminisztérium egészségügyért felelős államtitkára (ld. az infostart.hu cikkét). Az ötlet irracionalitását jól megvilágította Pásztélyi Zsolt, a Medicina2000 Poliklinikai és Járóbeteg Szakellátási Szövetség elnöke (a vele készült interjú ugyanazon a hírportálon olvasható), aki lényegében minden fontosabb logikai ellenérvet összefoglalt a kormányzati javaslattal szemben. Kiemelte, hogy az önkormányzatok a legtöbb helyen saját egyéb bevételeikből jelentős többletforrásokat fordítottak a rendelőik épületének felújítására, az eszközpark korszerűsítésére, cseréjére, ami a polgármesterek és az önkormányzati képviselők elemi érdeke volt, ha újra akarták választatni magukat. Most ez az érdekeltség megszűnik, és az amúgy is forráshiányos, állandóan újra eladósodó, és krónikus humánerőforrás-hiánnyal küzdő kórházak várhatóan el fogják szipkázni a maradék erőforrásokat is a szakrendelőktől, ahogy tették ezt azokban az esetekben, ahol a szakrendelőket korábban integrálták a fekvőbeteg ellátáshoz. Nem véletlen, hogy amikor az első kétharmados többséggel rendelkező Orbán-kormány 2013-ban még kicsit óvatosabban nekifutott ugyanennek az államosítási kísérletnek, akkor olyan erős ellenállásba ütközött, nem utolsó sorban éppen a Fideszes polgármesterek részéről, hogy akkor még kénytelen volt elállni a tervétől.

Azóta sok minden változott, de a korábban felsorolt, a szakrendelők önkormányzati kezelésben tartása mellett szóló szakmai, érdekeltségi szempontok nem. Viszont kétségtelenül még erősebb lett a központi hatalom, a korábban még Fideszes polgármesterek által vezetett önkormányzatok egy részét elvesztette a kormánypárt, így a párton belüli ellenállás is csökkent az államosítás szándékával szemben. Ezek alapján várható, hogy a hatalom simán bedarálja az önkormányzati rendelőket, amelyek eddig sok helyen valóban magas színvonalú szakorvosi járóbeteg ellátást nyújtottak, és silány sürgősségi ellátási központokká degradálja őket, melyekben érdemi diagnosztika és terápia nem lesz, a betegeket lényegében minden vizsgálat és ellátás nélkül fogják továbbpasszolni a kórházak jelenleg is erősen túlterhelt, és emiatt egyre nagyobb munkaerőhiánnyal küzdő sürgősségi osztályaira.

Sajnálatos módon az átlagemberek szintjén ezeknek a fenyegető tendenciák egyáltalán nem tudatosulnak, az érintett egészségügyi dolgozók is fásultan veszik tudomásul a fejük felett meghozott újabb kormányzati intézkedéseket, pedig a betegellátás színvonala tovább fog romlani, ami mindenkit érinteni fog, és a még megmaradt egészségügyi szakdolgozók közül is várhatóan még többen lesznek pályaelhagyók. Ugyanakkor a magán-egészségügy fellendülhet, mert az önkormányzati szakrendelők lezüllesztése pont olyan járóbeteg ellátási formák megszűnéséhez vezet majd, amelyeket a magánrendelőkben el tudnak látni – jó pénzért. Kérdés, hogy azok a kisnyugdíjasok, akik eddig legalább az orvosi ellátást térítésmentesen megkapták, hogyan fogják kifizetni a 40-50 ezer forintos vizsgálati díjakat a magán ellátásban.

Ha jobban belegondolunk, a fenti kormányzati szándékoknak vannak az egészségügyi ellátórendszeren messze túlmutató, általános közjogi, politikai üzenetei is. Egyrészt a döntés a legutóbb említett szempontok miatt súlyosan érinti a kisnyugdíjas, rokkant, szegény és beteg emberek tömegeit. Másrészt a hatalmon lévők politikai filozófiájáról is nagyon sokat elárul. Érdemes ezt a két dolgot is megvizsgálni.

A térítésmentesen igénybe vehető orvosi ellátások körének további szűkítésével egy súlyos igazságtalanságot foglal törvénybe a kormányzat, mivel azok, akik egész aktív életük folyamán fizették a társadalombiztosítási hozzájárulásokat, joggal számíthatnának arra, hogy amikor kell, akkor társadalombiztosítási alapon kapják meg a szükséges egészségügyi ellátást, és nem kell a megélhetésüket veszélyeztető kiadásokba verniük magukat azért, hogy eljussanak egy orvoshoz. Csakhogy ez egyre kevésbé van így, a magánorvosi rendelésekre egyre többen mennek már most is azért, mert az állami ellátásban beláthatatlanul hosszú várakozási idők vannak, és nem azért, mert annyira gazdagok lennének, hogy ezt könnyen megengedhetnék maguknak. A szakrendelők államosítását követő lezüllesztésével ez a helyzet tovább fog romlani. Persze hallani olyan híreket is, hogy a BM-hez csapott egészségügyi kormányzat majd még szigorúbban fogja ellenőrizni a várólisták vezetését, újra bevezetve plusz adminisztrációs terheket az ellátó intézmények dolgozóira, akik addig sem fognak a betegekkel foglalkozni, amíg a jogszabályi előírásoknak megfelelő módon, a lehető legbonyolultabb módon nyilvántartják, hogy kit vettek fel a várólistára, és kit láttak el.

A tervezett változtatásoknak politikai szempontból szintén nagyon sokrétű tartalma van. Egyrészt kétségtelenül egy erőfitogtatatás. A központi kormányzat részéről ez most már egy „einstand”, úgy tűnik, hogy nem lesz választási lehetősége az önkormányzatoknak, mint 2013-ban. Közjogi szempontból érdekes kérdés, hogy azok az önkormányzatok, amelyek lepusztult állapotban, amortizálódott gépparkkal vették át szakrendelőket, az önkormányzat, az ott élő emberek pénzéből felújították és új, nagyon drága orvosi berendezésekkel felszerelték a szakrendelőiket, milyen kártérítést kapnak azért, hogy ezt most elveszik tőlük. Másrészt ez is azt bizonyítja, hogy a hatalmon lévő erők úgy próbálják megszerezni és megtartani a jobboldali szavazók támogatását, hogy nekik tetsző kommunikáció, egy-két (szélső)jobbos döntés mellett, klasszikus értelemben vett baloldalinak számító lépéseket tesznek. Azoknak a rendszereknek az államosítása, amelyek önkormányzati kezelésben jobban működnek, egyértelműen elavult baloldali politikai lépés, amire a rendszerváltáskor egységesen nemet mondott az ország.

A hatalom természetesen a rendelkezésére álló médiafölény miatt sokáig fogja tudni leplezni az egészségügyben tervezett további államosítás – előre látható – katasztrofális következményeit, de attól azok még be fognak következni, és mindannyian szenvedni fogunk miattuk.

A kormánypártok a modern társadalmak legalapvetőbb értékeit sutba dobva, az emberi méltóságot lábbal tiporva törtetnek mindenkori céljuk felé: megnyerni minden választást – bármi áron. Ennek a „szent” célnak az érdekében a tőlük telhető legmagasabb szintre pörgették a homofób kampányt, kihasználva a magyar társadalom fogékonyságát, tájékozatlanságát. A megfelelő szexuális felvilágosítás hiányában a magyarok döntő többsége még ma is kóros, beteges dolognak tartja a homoszexualitást. Sajnálatos módon sokszor még az érintettek egy része is valami rendellenességnek tartja saját nemi orientációját, ami értelemszerűen súlyos pszichés terhet jelent számukra. Érdemes megvizsgálni az eredetét ezeknek az össztársadalmi szinten súlyos károkat okozó tendenciáknak.

Az országgyűlési választásokkal egy időben tartott népszavazási kampány fő ideológusai azt a tévhitet erősítették a választókban, hogy a homoszexualitás kialakulása első sorban külső tényezőkön – a rossz minták, a homoszexuális propaganda, stb. – múlik, ezért a gyermekek szexuális orientációját a „jó” irányba lehet terelni, ha megakadályozzuk, hogy eljusson hozzájuk a kártékony „homoszexuális propaganda”. Tették mindezt annak ellenére, hogy valószínűleg pontosan tisztában vannak azzal, hogy ez nem igaz. A pszichológusok döntő többsége egyetért abban, hogy a szexuális orientáció kisgyermekkorra kialakul, csak általában sokkal később tudatosul. A gyermekek szexuálpszichológiai ontogenezisére jellemző, hogy követve a társadalmi normákat, magukban teljesen elutasítják homoszexualitást, ezért ha észlelnek is magukban ilyen tendenciákat, azt könnyedén elnyomják magukban. Természetesen, ha ilyenkor valaki elmagyarázza nekik, hogy nincs azzal semmi baj, ha az azonos nemű társaik iránt éreznek vonzalmat, akkor növekedhet a nemi irányultságukat felvállaló homoszexuálisok száma, de a homoszexuális irányultságúak száma összességében attól természetesen nem változik, hogy többen fogadják el magukat olyannak, amilyenek. Az idő előrehaladtával a saját nemi orientációjukat el nem fogadók között lényegesen magasabb lesz a pszichés problémák, sőt az öngyilkosságok aránya, ezért a társadalomnak mindent el kellene követnie annak érdekében, hogy minél alacsonyabb arányban legyenek titkolózó, saját vágyaikat elnyomó fiatalok és felnőttek.

A homoszexualitást egyesek a személyiségfejlődés zavarának tartják, éretlennek, a felnőtté válásban lemaradónak titulálva a homoszexuális embereket. Ez a teória sok mindenre rávilágít, ezért érdemes megvizsgálni ennek is az eredetét. Alapvetően ebben az esetben is arról van szó – amihez hasonlót gyakran látunk az élet minden területén –, hogy a homoszexualitást elutasító emberek azzal vádolják a homoszexualitásukat elfogadókat, ami a saját problémájuk. A homoszexuális emberek jogenyenlősége ellen harcolók között ugyanis sok esetben olyan emberek vannak, akiknek saját nemi életükkel problémáik vannak. Rejtőzködő homoszexuálisok, aszexuális emberek, akik nem képesek jól működő párkapcsolatokban élni, és megpróbálják saját fogyatékosságaikat azzal leplezni, hogy másokat támadnak. Az ilyenek között valóban nagy számban vannak éretlen személyiségű emberek, akik gyermekkoruktól fogva nem tudták saját vágyaikat elfogadni, ezért papok lettek, vagy valamelyik női, vagy férfi szerzetesrendben próbáltak menedéket találni. A saját szexuális orientációjukat a párkapcsolataikban, a baráti körükben, vagy a társadalom egésze előtt fel nem vállaló emberek azok, akiknek a személyiségfejlődése leragadt a gyermeki félelmek és gátlások szintjén. Ilyennel egyébként a heteroszexuálisoknál is lehet találkozni, az első heteroszexuális aktus okozta esetleges fájdalomtól félő kislányok könnyen válhatnak teljesen aszexuálissá, ha valaki el nem magyarázza nekik, hogy annyira azért nem rossz az első alkalom sem, és a szexualitás okozta örömök messzemenően kárpótolni fogják az esetleges kezdeti nehézségekért. Valójában tehát azok a szexuális fejlődésükben éretlenek, akik a gyermeki félelmeiken és gátlásaikon nem tudnak túllépni, és ezért magukban egész életükben elutasítják a szexuális orientációjuk elfogadását. Az ilyen emberek sokszor az élet más területein próbálják kompenzálni a nemi életük kiteljesedésének hiányát, sokan közülük a szélsőséges, gyűlöletkampányokra építő pártok (jelenleg már ilyen a Fidesz is) kínálta politikai, vagy az egyházi karriert választják, és ebből adódóan a társadalom egészére kiható negatív következményei lesznek a belső problémáik megoldatlanságának.

Kifejezetten bíztató, hogy a magyar választópolgárok többsége érzi ennek a jelentőségét, és ezt ki is nyilvánították, amikor a homofób népszavazás – minden kormányzati propaganda kampány, és választechnikai trükk (a parlamenti választásokkal egy időben bonyolított szavazás) ellenére – érvénytelen, eredménytelen lett.

Reméljük, előbb-utóbb eljön az ideje annak is, hogy indulatoktól mentesen és hatalomkoncentrációs szándékok nélkül lehessen ezekről a fontos kérdésekről beszélni.

A hazai választás elterelte a magyarok figyelmét a legborzalmasabb hírről, amit az elmúlt hetekben az ukrajnai orosz invázió produkált: Bucsában több száz, brutálisan lemészárolt civil áldozatot találtak a települést az oroszoktól visszafoglaló ukrán katonák, tömegsírokban és a nyílt utcákon. Gyűlnek a bizonyítékok, melyek alapján az oroszok a legsúlyosabb háborús bűnt, a genocídiumot követték el.

Ilyen körülmények között „Békéről és biztonságról” beszélni a legdurvább cinizmus. Egy tömeggyilkossal nem lehet békében együtt élni, mellette senki nincs, és soha nem is lesz biztonságban. Minden idők leghazugabb kampányának legaljasabb rágalmai ellenére nem az ellenzék akarja (akarta volna) a háborúba belerángatni hazánkat – a jelen történelmi helyzetben csak az a kérdés, hogy a cinkosai, vagy megalkuvást nem tűrő ellenségei leszünk a gyilkosoknak. Ebben a helyzetben a nyugatot kárhoztatni azért, mert úgymond velünk akarják megfizettetni a háború árát, ezzel, és a hasonló megnyilvánulásokkal rohamléptekben eltávolodni a nyugati értékeket megvédeni tudó politikai közösségektől – túlzás nélkül nevezhető hazaárulásnak.

Csak remélni lehet, hogy a hatalommegtartás mindent felülíró prioritásán a győztes választás után túl fog lépni a régi-új kormányzat és végre meghozza azokat a döntéseket, melyek elkerülhetetlenek hazánk megmaradása szempontjából: egyértelműen és félreérthetetlenül elítéli a tömeggyilkos diktátort, és a jövőben minden olyan döntést támogat, amit az EU-s és a NATO partnerek többsége szükségesnek tart. Nem húzhat önkényesen több „piros vonalat” Magyarország az orosz agresszió ellen küzdő nemzetközi közösség közös elhatározásainak aláásására, akkor sem, ha közös döntések adott esetben komoly megszorításokat fognak okozni számunkra is. A biztonságunkat sokkal jobban veszélyezteti a magyar kormány pávatánca, mint az, ha fegyvereket szállítanának Magyarországon keresztül Ukrajnába, mert az utóbbi esetén bizton számíthatunk a legmagasabb szintű NATO védelemre, de ha folyamatosan keresztbe teszünk a NATO és az EU tagállamok többsége által támogatott döntéseknek, akkor egy (nem túl hosszú!) idő múlva megelégelve a magyarok kétszínűségét, úgy ki fogják penderíteni hazánkat ezekből a nemzetközi intézményekből, mint a huzat. Akkor pedig tényleg csak a putyini államgépezeten fog múlni, hogy mikor szorítja Magyarországot is magához egy gyilkos öleléssel a nagy orosz medve.

(A nyitókép a news.sky.com oldalról származik)

A kormánypártoknak az a stratégiája, hogy az országgyűlési választásokon mindent egy lapra, a homofób gyűlöletkampányra tesznek fel, nem kockázatmentes a saját szempontjukból nézve. A homofób népszavazás kierőltetése, és az országgyűlési választásokkal egy időben történő megtartása miatt kényszerpályára került a Fidesz-kampány: a homofóbia minden szinten kötelezővé vált (ld. a témával foglalkozó korábbi írásunkat is). Erről ma minden bizonnyal meg is kapták az utasításokat a Fidesz-KDNP frakció balatonfüredi eligazításán.

Csakhogy ez visszafelé is elsülhet. A jelenlegi kormánypártok támogatói között ugyanis valószínűleg többen vannak olyanok, akiknek nem tetszik ez a gyűlöletkampányra épülő hatalommegtartási stratégia. Ráadásul, az Európai Unió Bíróságának döntése nyomán az előttünk álló időszakban várható, hogy egyre gyorsabban elzárja az Európai Bizottság a pénzcsapokat, aminek ugyan a választásokig már nem nagyon lehetnek a választópolgárok széles tömegeit érintő kihatásai, de a sötét felhőket valószínűleg már látni fogják azok is, akik jelenleg az EU-s pénzek kormányzati felhasználásának hazai haszonélvezői. Mindezek miatt lehet, hogy többen át fogják gondolni, hogy miért szavazzanak a Fideszre, ha a könnyen megszerezhető pénzek várhatóan elapadnak, és a homofób kampány minden jobb érzésű magyar ember számára visszatetsző.

A pedofília elleni küzdelem álcájába csomagolt, valójában az eddigi gyűlöletkampány betetőzését jelentő népszavazással kapcsolatban sokakban felmerülhet, hogy ezt nem kellett volna. Nem kellene közjogi eszközökkel, kormányzati médiakampánnyal megalázni az LMBT embereket, a gyermekeket védelmezni mindenféle kitalált veszélyekre hivatkozva, amikről az illetékes szakmai közösség is egyértelművé tette, hogy tudományosan menyire tarthatatlan az egész (ld. a korábbi összefoglalónkat is!). Ráadásul egyre nyilvánvalóbb, hogy a homofób gyűlöletkampánynak mennyire semmi köze nincs a kormánypárti politikusok által előszeretettel hangoztatott keresztény értékek védelméhez. Több protestáns egyháznak a homofóbiától való egyértelmű elhatárolódása után a katolikusok is hasonló irányba mozdulnak. Legutóbb a német katolikus vezetők foglaltak állást egyértelműen amellett, hogy elengedhetetlenül szükséges a Katolikus Egyház homoszexualitással kapcsolatos tanításának korrekciója, amint erről több cikk is beszámolt az utóbbi időben (Euronews, America Jezsuita magazin).

Látva azt, hogy a gyermekek védelmére hivatkozó népszavazási kérdésekkel valójában azt fogják megakadályozni, hogy a jövőben ne érezzék magukat betegnek és kirekesztettnek a többségétől eltérő nemi orientációjú fiatalok, sokan talán nem fogják ezt támogatni.  

Márpedig, ha emiatt azok közül, akik az egyébként a kormánypártokat támogatnák többen inkább a távolmaradás mellett döntenek, akkor ők az országgyűlési választáson sem fogják támogatni a Fideszes jelölteket.

(Nyitóképünk a humenonline.hu oldalon egy másik esetről beszámoló cikkből van, amikor „visszanyalt a fagyi”.)

Szakmai Állásfoglalás

a “2021. évi LXXIX. törvény a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról” törvénymódosítás kapcsán

Szerző:
Magyar Pszichiátriai Társaság
Magyar Pszichológiai Társaság
Támogató:
Magyar Szexuális Medicina Társaság

A törvénymódosítással kapcsolatban kötelességünk megfogalmazni szakmai álláspontunkat, mert a társadalomban a kisebbségben lévő csoportok, a többségtől valamilyen módon eltérő személyek stigmatizálásuk okán fokozottan veszélyeztetettek lehetnek különféle pszichés nehézségek kialakulása szempontjából.
Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a születéskor meghatározott nem számos esetben még biológiailag sem olyan egyértelmű, mint amilyennek első megközelítésben látszik. A születéskor az újszülött nemét döntően a testi adottságok, a külső nemi jelleg megtekintésével állapítják meg, ez alapján anyakönyvezik. Az újszülött nemét ugyanakkor a genetikai meghatározottság mellett egyéb biológiai tényezők is befolyásolják (pl. a hormonális rendszer működésének zavarai), emiatt fizikai adottságai szemrevételezés alapján teljes mértékben nem mindig megítélhetőek. A nemi identitás alakulása tehát pusztán biológiai megközelítésben is bonyolult és érzékeny folyamat, amely változhat az élet során. A környezeti hatások ezt a folyamatot - főként a társadalom különféle szerepelvárásai révén, például, hogy “a fiúk nem sírnak”, vagy hogy “a lányok inkább babázzanak” - valamelyest árnyalhatják ugyan, de alapvetően és meghatározó módon nem befolyásolják. Hasonló a helyzet a transzszexualizmussal is.
A szexuális orientációt jelenlegi tudásunk szerint szintén döntően biológiai tényezők befolyásolják, kialakulásában a genetikai meghatározottság mellett nagy szerepet játszanak egyéb biológiai változók (pl. hormonális hatások, idegrendszeri fejlődés) is. A pszichoszociális hatások szerepe a biológiai faktorok mellett nem meghatározó mértékű.
Tudományos vizsgálatokkal alátámasztott tény az is, hogy a heteroszexuális személyek, párok által felnevelt gyermekek közül éppen annyian válnak homoszexuálissá, leszbikussá, transzneművé (LMBTQ), mint a homoszexuális személyek, párok által felneveltekből.
Mindez azt jelenti, hogy a szexuális kisebbségekbe sorolható személyek nem maguk választják a sorsukat, a nemi identitásukat vagy szexuális orientációjukat, hanem azt döntően az általuk nem befolyásolható, nem irányítható komplex biológiai folyamatok határozzák meg.
Az előzőek értelmében határozottan állást foglalunk amellett, hogy a nemi identitás és a szexuális orientáció kialakulása környezeti hatással (pl. neveléssel, „propagandával”) nem befolyásolható. A szülők nemi identitása és szexuális orientációja nem befolyásolja a gyermek nemi identitását, szexuális orientációját, egészséges fejlődését, ennek ellenkezőjét bizonyító tudományos adat nem áll rendelkezésre. Ugyanakkor az ezeket a szülőket és gyermekeiket érő stigmatizáció egyértelműen káros hatású.
A külső befolyások hatástalanságát bizonyítja a reparatív szemléletű “terápiás” megközelítések kudarca is, azzal a kiegészítéssel, hogy jelenlegi tudásunk szerint a reparatív szemléletű, korrekciós megközelítés - még az érintett kliens motivációja esetén is - kifejezetten káros, a kliens pszichés jóllétének, az önazonosság megélésének valós támogatását veszélyezteti.
Amennyiben a fenti témákat tabusítjuk, az információkhoz való hozzáférést elzárjuk, akkor az érintett gyermekek, fiatalok egyedül maradnak a kérdéseikkel, bizonytalanságaikkal. Ennek következményeként pedig jelentősen megnő annak a veszélye, hogy - ahogy az a különféle kisebbségi csoportok esetében általában is jellemző, melyet szakirodalmi adatok is alátámasztanak - az eleve kiszolgáltatottabb, sérülékenyebb érintett gyermekek, fiatalok körében fokozódik a szorongásos zavarok, önsértő magatartás, szerhasználat, depresszió és az öngyilkos magatartás kialakulásának veszélye.
Előzőek mellett tudományos felmérések mutatnak rá arra is, hogy a gyermekek szexuális nevelése, felvilágosítása nem várható el kizárólagosan a szülőktől, családtagoktól.
Állásfoglalásunk szerint tehát amellett, hogy a gyermekek védelme szempontjából a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb büntetőjogi fellépés egyértelműen és határozottan szükséges, a 2021. évi LXXIX. törvény a fiatalok egy részének mentális egészségét kifejezetten veszélyezteti, melyre ezen állásfoglalással a döntéshozók figyelmét is felhívjuk.
Mindannyiunk közös felelőssége, hogy - függetlenül a szexuális identitásuktól vagy orientációjuktól - mentálisan kiegyensúlyozott, egymást elfogadó, önazonos és boldog gyermekek és felnőttek éljenek együtt a jövő társadalmában.
Tisztában vagyunk azzal, hogy állásfoglalásunk nem taglalhatja a téma minden részletét, kérdését, azzal mégis szeretnénk hozzájárulni egy széleskörű, bizonyítékokon alapuló, tudományos és szakmailag hiteles tájékoztatáson nyugvó társadalmi párbeszéd alapjához.
Budapest, 2022. 01. 21.

Mit lehet ehhez még hozzátenni?

Az ügy tökéletesen rávilágít, miért nem elég a demokráciához, hogy a többség akarata érvényesüljön, miért elengedhetetlen a kisebbség alapvető jogai sérthetetlenségének garantálása. Ez utóbbi nélkül akkor sincs demokrácia, ha a hatalom a többség kezében van. A kisebbség alapvető jogainak meghatározása pedig nem poltikai, hanem jogi és tudományos szakmai kérdés. Jelen esetben a két illetékes szakmai tudományos grémium kimondta, hogy a többség olyan döntést hozott a törvény megalkotásakor, ami a társadalom egy kisebbségi csoportjának, "a fiatalok egy részének mentális egészségét kifejezetten veszélyezteti", vagyis az érintett fiatalok alapvető emberi jogait sérti.

A magyar társadalom valószínűleg belefáradt abba, hogy az egészségügy problémáival foglalkozzon. Ha az ellátórendszer bármelyik szereplője a szélesebb nyilvánosság elé tárja az egyre katasztrofálisabb helyzetben lévő ágazat problémáit, akkor a kormánypárt fő megmondó embere odavágja, hogy „mennyit akartok még? nektek semmi nem elég?”, és ezzel a dolog részükről el is van intézve. Az ellenzéki politikusok pedig hiába állnak ki az un. „egészségügyi bérrendezésből” kihagyott nővérek és más egészségügyi dolgozók, vagy az orvosi béremelés alattomos visszásságait feltáró orvosok mellett, hangjuk nem hallatszik a kormány által uralt médiában, ráadásul komoly egészségügyi reformprogram hiányában nem is tudnak érdemi alternatívát kínálni.

Kívülről még mindig nem látszanak az ellátórendszer totális szétesésének jelei, amit igazában az ágazatban dolgozók is csak töredékesen, a saját munkahelyük, esetleg saját szakterületük szintjén tudnak érzékelni. Ugyanakkor, akinek van lehetősége több szinten belelátni a mindennapok valóságába, az pontosan tudja, hogy az egész rendszer agonizál. Egy korrekt béremelésben nem részesülő nővérek – amilyen gyorsan csak tehetik – elhagyják a pályát, emiatt minden kórházban osztályokat zárnak be részlegesen, vagy teljesen. A bezárt osztályok feladatait az egészségügyi hatóság, napi szinten egyre sűrűbben kiadott határozataiban a még működőképes kórházi osztályok nyakába varrja, amelyek emiatt túlterheltekké válnak, a dolgozóik (orvosok, nővérek egyaránt) rövid időn belül kiégnek, és ugyancsak elhagyják a pályát, újabb és újabb osztályok bezárását idézve elő ezáltal.

A kórházi osztályokon lassan csak olyan betegek maradnak, akiket nincs hova elhelyezni, akik miatt nem lehet ellátni a még jobb állapotban lévőket, és ez utóbbiak egy része is csak akkor kerül be a kórházakba, amikor már érdemben nem gyógyíthatóak. Ez az ördögi kör mára oda vezet, hogy már a katasztrófa medicina elveit (vagyis, hogy katasztrófa helyzetben első sorban a nagyobb túlélési eséllyel bírókon kell segíteni) is csak úgy lehetne érvényesíteni, ha a nagyon rossz állapotú betegeket egyszerűen kitolnák az utcára.

Persze a kormányzat az előttünk álló kampányidőszakban büszkén fogja hangoztatni, hogy mennyi milliárdot költött az egészségügyi intézmények felújítására. Valóban: az elmúlt fél évben szinte minden budapesti kórházban – ahol évtizedekig elhanyagolták a karbantartási munkákat is, ezért botrányos állapotba került a legtöbb fővárosi intézmény – most központilag irányított felújítások kezdődtek. Az eredmény: az amúgy is szűkös kapacitásokat sem lehet kihasználni az átgondolatlanul, a parlamenti ciklus végén lóhalálában áterőltetett felújítási kampányfogás miatt. Az erre költött milliárdok pedig a kormányzathoz közeli vállalkozóknak jelentenek búsás bevételt. A COVID járvány harmadik és negyedik hulláma miatt amúgy is leterhelt kórházakban a politikai megrendelésre, szakszerű előkészítés nélkül végzett felújítások következtében a még elfogadható szintű betegellátás is lehetetlenné vált.

Ezek után az év utolsó kormányinfóján a miniszterelnök személyesen fenyegette meg az orvosokat, mert szóvá merték tenni, hogy méltánytalannak tartják az alapfizetésük óradíjának 70-90%-ban meghatározott ügyeleti díjat, és felhívták a figyelmet, hogy pl. a karácsonyt ők is szívesebben töltenék otthon a családjukkal, mint egy ügyeleti szolgálatban. Erre reagálva a „családbarát” kormány feje a legszélesebb nyilvánosság előtt fenyegette meg az orvostársadalmat, hogy igenis dolgozzanak karácsonykor, mert „nem szeretne erősebb jogi eszközökhöz” nyúlni. A hasonló végzettségű szakemberekhez képest egyáltalán nem kimagasló bérezésű, de a járvány és az átgondolatlan kormányzati „reform”-intézkedések miatt amúgy is zaklatott orvosok karácsonyra még kaptak jó nagy pofont a miniszterelnöktől.

Ma már nem érdemes arról beszélni, hogy az egészségügy a szakadék szélén áll, ma már zuhanás közben vagyunk. Akik az ellátórendszerben dolgoznak, egyre inkább ahhoz a halálra váró, zuhanó emberhez hasonlítanak, aki tudja, hogy be fog következni a vég, amin már nem lehet változtatni, és bár retteg a haláltól, mégis azt kívánja, hogy legalább legyen már túl az egészen…

A Fidesz tisztújító kongresszusán a vezető funkcionáriusok felszólalásainak legtöbbször visszatérő eleme az LMBT emberek elleni gyűlöletkampány további erősítése. Az elmúlt napokban ugyan lehetett olyan véleményeket olvasni a médiában, hogy a Fidesznek nem jött be a homofób kampány, és ezért lassan leépítik ezt a részét a kommunikációnak, a párt vezető tisztségviselőinek mai felszólalásai egyértelműen rácáfoltak erre.

Orbán Viktor alpári homfóbiája már messze nem csak a Fideszre hoz szégyent, hanem az egész országra, sőt az egész nemzetre (ugyanúgy, ahogy ezt részletesebben kifejtettük egy alacsonyabb szintű vezetővel kapcsolatban egy korábbi posztban). A többi vezető politikus hasonló tartalmú megszólalásai egyértelművé tették, hogy ez a gyűlölködés és gyűlöletszítás a Fidesz politikájának továbbra is meghatározó eleme lesz.

Ha a kormányzati pozícióban lévő párt vállaltan a kisebbségek elleni gyűlöletkeltésre alapozza a kampányát, akkor ez azt jelenti, hogy abban az országban évekig kizárt az „élni, és élni hagyni” elvén nyugvó társadalmi béke. Ha a választásokon megint győznek, akkor kénytelenek lesznek az LMBT emberek elleni további, egyre súlyosabb atrocitásokkal bizonyítani, hogy komolyan gondolták, amit mondtak, ami szükségszerűen belső feszültségekhez fog vezetni a magyar társadalomban, és a Stonewall lázadásokhoz hasonló reakciókat fog kiváltani hazánkban is. Az elnyomott társadalmi csoportok megmozdulásainak megjelenési formáiban, erejében és eredményességében természetesen jelentős különbségek vannak a különböző országokban és korszakokban, de amikor egy megalázott közösség tagjai úgy érzik, hogy már nem tudják tovább tűrni a hatalom brutális támadásait, akkor elemi erővel tör felszínre az elégtelenség.

Ha elbukják a választásokat, akkor elkerülhetetlen, hogy a gyűlöletszításért felelős személyeket felelősségre vonják, és a 2010 előtti kormányok ma is aktív politikusai várhatóan ugyanolyan ostoba módon fognak újabb sérelmeket okozni a velük szembenállóknak, ahogy tették akkor, amikor ők voltak hatalmon.

A mai nap legfontosabb üzenete tehát, hogy a magyar politikai elit jóvoltából a felnövekvő generációnak sincs esélye egy nyugodt, kiegyensúlyozott, békés polgári életre.

Meddig lehet még elmennie a NER arisztokráciának a társadalom kisebb-nagyobb csoportjait sértő megnyilvánulásokban anélkül, hogy annak rájuk nézve bármilyen negatív következménye lenne?

Úgy tűnik a NERokrácia bármit megengedhet magának büntetlenül. Annak ellenére, hogy Demetert már egy éve azonnali hatállyal fel kellett volna menteni a tisztségéből egy holokauszt-áldozatokat sértő megjegyzéséért (ld. a témában publikált korábbi írásunkat is!), ő továbbra is a kormányzat bizalmát élvezi, és újabb vérlázító nyilatkozatokat tesz. Most éppen a saját kollégáit, a magyar írókat alázta meg egészen döbbenetesen flegmatikus, beképzelt stílusban, belepiszkítva a saját fészkébe.

A vezetőktől látott viselkedés sok fiatal számára követendő mintának számít, ezért várhatóan az a lélekromboló stílus, amelyet Demeter is képvisel, még hosszú évtizedekig velünk marad, amikor a jelenlegi kormánynak már nyoma sem lesz a magyar politikában.

Aligha vitatható, hogy a kormánypárti propaganda-agytrösztök ötleteinek végrehajtói komoly eredményeket értek el az elmúlt tíz évben a sajtószabadság szisztematikus felszámolása és az ellenzéki vélemények terjesztésének visszaszorítása terén. Az egyetlen TV csatorna, ami még nem került teljesen kormányzati irányítás alá, az öncenzúra iskolapéldája lett, és a hagyományos készülékekkel is fogható rádiócsatornák kormánypárti befolyásának mértékét mi sem jellemzi jobban, mint az tény, hogy ebben a kategóriában mára egy Fidesz-alapítótag által vezetett adó, az Infó Rádió lett a „legellenzékibb”.

Mindennek ellenére a Fideszes média-stratégák továbbra sem dőlhetnek kényelmesen hátra a karosszékükben, mert a kormánykritikus vélemények még mindig túl hatékonyan terjednek az új médián, azon a „fránya” interneten keresztül. A kormánypárti erőfeszítések eddig csak arra voltak jók, hogy a korábbi évtizedekben meghatározó jelentőségű média felületeket maguk alá gyűrjék, de ezek jelentősége rohamosan csökken. A hazai lakosságon belül is egyre nagyobb azoknak az aránya, akik webes hírportálokon és a közösségi médiában publikált információkból tájékozódnak, és ezek felett csak úgy tudják a kormányzat illetékesei megszerezni a kontrollt, ha az illiberális példaképek (Kína, Oroszország, Irán) módszereit követik.

Van tehát feladat bőven:

• meg kell akadályozni, hogy a magyar állampolgárok szabadon hozzáférhessenek az internetes szolgáltatásokhoz
• ki kell alakítani valamilyen saját hálózatot, amin a fiatalok ugyanúgy tudják az ártalmatlan személyes kommunikációikat folytatni, mint eddig, ezért nem lesz nagy felháborodás amiatt, hogy nem az eddig megszokott felületeket használják, de ha ellenséges tartalmak tűnnek fel az éles szemű cenzoroknak, akkor nyomban be tudnak avatkozni anélkül, hogy külföldi szolgáltatókkal kelljen viaskodni valamelyik poszt, vagy megosztás törlése érdekében.
• jogszabályilag be kell tiltani, és komoly börtönbüntetéssel kell fenyegetni az internetes „kalózkodást”. A Btk. módosításával több év börtönbüntetést kell kilátásba helyezni annak, aki mások számára lehetővé teszi a kontrollálhatatlan internet elérését, meg annak is, aki él egy ilyen lehetőséggel.

A fenti változtatások persze várhatóan megint a „sorosista” nyugati vezetők nemtetszését válthatják ki, de ezek kezelésében már komoly gyakorlatra tettek szert a hatalom hazai birtokosai, jó előre lepaktáltak a hasonló „értékrendű” lengyelekkel, így az EU nem fog tudni komolyan ártani a választásokig, és ez a lényeg. A hatalmat minden áron meg kell tartani, aztán majd lesz, ami lesz.

Az idő sürget, hiszen már nincs egészen fél év a választásokig! Persze biztos van B terv is… Itt van például a járvány. Az bizony sok mindenre jó lehet még! Ki tudja? Ha kell, a negyedik hullám elhúzódása, vagy az ötödik (hatodik? hetedik?) hullám miatt még akár el is halasztható a választás.

Azzal, hogy Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke az országos szakképzési tanév megnyitón Csongrádon 2021. augusztus 30-án (forrás: Index.hu) Bocskai öltönyben homofób kirohanást tett, nemcsak saját magát, hanem az általa vezetett kamarát is lejáratta. Mindaddig ugyanis, amíg ő a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, az ilyen elmebeteg megnyilatkozásai az egész kamaráját, annak minden tagját lejáratják, akik szó nélkül tűrik, hogy az elnökük – ráadásul egy hivatalos rendezvényen – ilyen alávaló megnyilatkozásokat tegyen.

Egy normális országban egy ilyen ember másnap már semmilyen tisztséget nem tölthetne be. Soha többet!

Az egyre szürreálisabb magyar közélet egyik legabszurdabb megnyilvánulása volt, amikor a kormányzat az idióta emojis plakátokkal közpénzből kezdett tisztán pártpolitikai kampányt indítani az elmúlt hetekben. Az ellenzéki pártok teljesen lefagytak a nyári hőségben kezdett egész frontos kormánypárti plakátkampány-támadás láttán. A jelentős késéssel megszülető egyetlen erőtlen válasz Karácsony Gergelytől (a „Nem adjuk a jövőnket!” feliratos, vatikáni színekben készült plakát), inkább csak a kormánypárti szimpatizánsok fantáziáját indította el (pl. egy „NEKED” ráfirkantásának erejéig).

Be kell azonban látni, hogy nem is olyan egyszerű közérthető, az alacsonyabb végzettségű emberek számára is könnyen emészthető szlogeneket kitalálni. A legaljasabb gyűlöletkeltésre építő kormánypárti kampánnyal szemben nehéz átütő erővel bíró, ugyanakkor a kormányzati kommunikáció szintjére le nem süllyedő válaszokat adni.

A magunk részéről azzal tudunk hozzájárulni a hatékony, de vállalható szlogenek megfogalmazásához, hogy a Kaleidoscope Blog ezennel egy ötletbörzét kezdeményez. A hozzászólások között örömmel várjuk olvasóink javaslatait azokra a szlogenekre, amelyek könnyen érthető, ugyanakkor a gyűlöletkeltéstől mentes üzeneteket hordoznak hazánk valódi problémáival kapcsolatban.

Várjuk a kreatív és előremutató javaslatokat!

Az elemzők többsége egyetért abban, hogy a gyermekvédelminek titulált, de valójában a megdöbbentően aljas kormányzati homofób kampány részét képező népszavazás kiírásával nehéz helyzetbe hozta az ellenzéket a Fidesz. Egyik oldalról ugyanis a kérdések megfogalmazása olyan célzatos, ami kizárja az érdemi vitát, ellehetetleníti a racionális érvelést, átadva a terepet az indulatos, begőzölt fejű megnyilvánulásoknak. Másik oldalról a kormányfő már a kérdések ismertetésekor leszögezte, hogy az sem érdekli, ha érvénytelen lesz a népszavazás. Sőt! Neki az lenne a legjobb, ha a vele egyet nem értők eleve távol maradnának, mivel így azt lehetne kommunikálni, hogy ha érvénytelen is a népszavazás, de a szavazatukat leadók többsége támogatja a kormány politikáját.

Az ellenzék bölcsen (tanácstalanul?) hallgat a népszavazással kapcsolatban, pedig a kormányzati propagandagépezet már gőzerővel nyomatja a maga kampányát. A miniszterelnök lobogtatja az EU-s dokumentumot, amelyben felszólítják a magyar kormányt a homofób kampánycélokat szolgáló jogszabályok visszavonására, és közben arról panaszkodik, hogy megzsarolták és minden rosszra kényszeríteni akarják őt Brüsszelből. Ebből még a politika iránt kevéssé érzékeny emberek is megértik: "nincs más választás, Magyarországon népszavazással kell kiállni a kormányzati álláspontok mellett".

A megoldás azonban kézenfekvő. A magyar választóknak ki kell nyilvánítaniuk, hogy ezek ostoba, és ezért válaszra sem méltó kérdések. Az ország vezetőinek és a világ közvéleményének tudomására kell hozni: a magyar választók többsége elutasítja azt, hogy a kormányzat olyan állásfoglalást akarjon kicsikarni tőlük (tőlünk), amik értelmetlenek és csak a Fidesz kampánycéljait szolgálják.

Ennek módja pedig csak az lehet, ha igenis minél többen részt vesznek a kormány által kiírt népszavazáson, és minél többen egyszerűen áthúzzák a szavazólapon a kérdéseket, ezáltal érvénytelenítve azt.

Ehhez persze az kell, hogy az ellenzéki pártok egybehangzóan ugyanezt az álláspontot képviseljék, ezt tudatosítsák a támogatóikban, a szimpatizánsaikban, és végül, de nem utolsó sorban, nagy számban vegyenek részt a szavazat-számláló bizottságokban, hogy a kormánypártoknak esélyük se legyen meghamisítani a népszavazás eredményét.

Tekintettel arra, hogy a kormányzat minden tőle telhetőt meg fog tenni annak érdekében, hogy mielőbb sorra kerüljön a népszavazás, az ellenzéknek nincs sok ideje, gyorsan és határozottan kell cselekednie!

Végre valaki meglépte, amit kell. Végre valaki nemcsak szavakkal vagdalkozik, hanem döntéseket hozott. Végre valaki szembesítette a magyarokat, hogy a legaljasabb indulatok gerjesztése és kinyilvánítása Európában elfogadhatatlan.

Ezek után a magyar kormány reakciója tovább rontja hazánk amúgy is egyre rosszabb nemzetközi megítélését. Miután ugyanis az MLSZ béna kacsaként tehetetlenül nézte, rosszabb esetben cinkosként némán tűrte, ne adj’ Isten a háttérből még bátorította is a homofób molinókkal és bekiabálásokkal hazánkat lejárató csőcseléket, a magyar külügy a hibák elismerése helyett gyalázni kezdte azt a szervezetet, amely megkérdőjelezhetetlen bizonyítékokon alapuló, igazságos és arányos döntést hozott. Ezzel a kormányzat a nemzeti összetartozást a bűncselekmények elkövetőivel való szolidaritás szintjére alacsonyította le.

Különösen éles kontrasztot képezve a brit miniszterelnök azonnal elhatárolódott saját ultráiktól, amikor az UEFA a rasszista megjegyzések miatt megbírságolta az angol szövetséget is. Ez lenne a természetes,  de az még Magyarországon szinte elképzelhetetlen.

A 444.hu hívta fel a figyelmet azokra vérlázító cikkekre, amelyek a baranya megyei újságban jelentek meg két napja. A beszámoló magáért beszél, ahhoz nem is lehet többet hozzátenni, de egy szempontra talán mégis érdemes felhívni a figyelmet. A Wikipédia összefoglalója szerint „Az emberiesség elleni bűntett kategóriájába tartozik többek közt a szándékos emberölés, kiirtás, rabszolgaságba taszítás, erőszakos elhurcolás, bebörtönzés, kínzás, erőszakos közösülés, csoport üldözése, apartheid stb.” Amint az aláhúzott szövegrész is mutatja, egy társadalmi csoport üldözése kimeríti az emberiesség elleni bűntett kategóriáját. Van tehát jogi lehetőség arra, hogy azért az uszításért, amit egyes fideszes propagandisták elkövetnek a homoszexuális emberek ellen, egyszer még felelősségre lehessen vonni őket. 1940-ben még senki nem hitte volna, hogy a náci Németország vezetői egyszer bíróság elé kerülnek, de 1946 októberében mégis megszülettek a halálos ítéletek, amiket azonnal végre is hajtottak. A nürnbergi per legfontosabb üzenete: az emberiesség elleni bűncselekmények nem maradhatnak büntetlenül.

A közvélemény mindig szükségszerűen tájékozatlan, és egyben félretájékoztatott minden olyan szakmai kérdésben, amelyet megfelelő felkészültség, hozzáértés nélkül tárgyilagosan megítélni nem lehet. A politikusok szakmai kérdésekben akkor vezetik meg a laikus tömegeket, amikor akarják, ha ez az érdekük. Különösen így van ez az egészségügy háza táján, ahol maguk az érintettek (az orvosok, nővérek, asszisztensek, a kisegítő személyzet és a betegek, hozzátartozók) nagy része sem látja át, hogy milyen irányú változások történnek azzal a gigantikus gépezettel, amelyben ők csak kicsiny fogaskerekek.

Pedig a közvéleménynek, az állampolgároknak joguk lenne tudni, hogy a jövedelmükből elvont milliárdokkal mit csinál az állam, hogyan biztosítja az állami feladatok ellátását. Őszintén kellene beszélni a felmerülő problémákról, és tartózkodni a sikerpropagandától egy olyan ágazatban, ahol évtizedek óta csak szaporodnak a gondok. Sok kormány felelős ezeknek a problémáknak a szőnyeg alá söprése miatt, a jelenlegi legalább megtett pár fontos lépést, igaz későn, előkészítetlenül és ezért sok szempontból kontraproduktívan. Jelenleg a magunk részéről annyit tudunk tenni az ügy érdekében, hogy pár dologról őszintén és elfogulatlanul beszámolunk az egészségügy mindennapjaiból.

A harmadik hullám lecsengésével az egészségügyi ellátás – tájkép csata után: rengeteg halott, rengeteg szenvedő, kezeletlen, kivizsgálatlan beteg. A járvány előtt is gyenge színvonalon működő intézményrendszer teljesen szétzilálódott. A háziorvosok kiégettek és elérhetetlenek, mivel úgy szakadt a nyakukba az oltások szervezése, hogy nem kaptak érdemi támogatást a szükséges feltételek megteremtéséhez. A kórházi orvosok ugyancsak nagyrészt elérhetetlenek a betegeik számára, mivel tökéletes fejetlenség uralkodik a COVID osztályokra és az oltópontokra történő kirendelések során.

A kemény politikai nyomással áterőltetett egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló jogszabályok továbbra is végrehajthatatlanok: az orvosokra, nővérekre, egyéb dolgozókra ráerőltetett új munkaszerződések hibáit még mindig nem tudták korrigálni, sokan nem, vagy csak késve kapják meg a nekik járó béreket, ügyeleti díjakat, pótlékokat, mert a HR-esek nagy része képtelen ilyen gyorsan, ilyen nagyszámú új munkaszerződést megfelelő minőségbe előállítani, a hibákat korrigálni, a korrekciók alapján a dolgozóknak járó elmaradt díjakat kifizetni.

A legtöbb helyen továbbra is az alap óradíjnál lényegesen kevesebbet fizetnek az éjszakai, hétvégi, ünnepnapi ügyeletekért olyanoknak is, akik végigdolgozzák az ügyeleti időt. Ebből adódóan sokaknak nem éri meg ügyelni, amennyire lehet, megpróbálnak kibújni az ügyeleti feladatok vállalása alól.

A betegek továbbra sem fogadják el, hogy már nem válogathatnak az orvosok között, a borítékokkal továbbra is megpróbálnak maguknak előnyöket elérni. A jó orvosok abszolút nem érdekeltek abban, hogy bevállaljanak több beteget, mint a kevésbé jó, ezért a betegek által is kevésbé preferált társaik, ugyanakkor a betegek persze szeretnék, ha őket a jó orvosok kezelnék.

A magánrendelések folytatásához szükséges engedélyek megadásáról, vagy elutasításáról szóló döntések sem születtek meg határidőre, ami óriási bizonytalanságot eredményez. Az orvosok nem tudják, hogy jegyezzenek-e elő betegeket a következő rendeléseikre, és a betegek sem tudják, hogy érdemes-e egy magánrendelésen elkezdeni egy kivizsgálást, amikor esetleg közben az orvosának be kell fejeznie a tevékenységét.

A COVID-os betegek ellátása érdekében átgondolatlanul teljesen, vagy részlegesen bezárt fekvőbeteg osztályok továbbra sem tudnak annyi beteget ellátni, mint korábban, egyrészt mivel még mindig sok orvos és asszisztens el van vezényelve más osztályokra, ahol ugyan már egyre kevésbé van szükség rájuk, ugyanakkor a saját osztályukon nagyon hiányoznak. Másrészt a COVID ellátás miatt átalakított osztályok visszaalakítása, felújítása még heteket vesz igénybe, amíg akkor sem tudnak fogadni betegeket az osztályok, ha erre most már lenne engedélyük, és a betegek is egyre nehezebben viselik a várakozást.

A kórházak gazdálkodása teljesen átláthatatlanná vált, a járvány miatt bevezetett általány finanszírozás megszűnése után, a normál működési rend visszaállításáig a legtöbb fekvőbeteg osztály óriási deficitet fog „termelni”, hiszen a működés újraindításához szükséges személyi és tárgyi feltételek megteremtésének és biztosításának költségeit még sokáig nem fogják ellentételezni a működési bevételek.

A kórházak jelenlegi működési zavarainak oka tehát meglehetősen összetett, de végső soron minden a működtetés elvi alapjainak legfőbb problémájára vezethető vissza, amiről már sokszor írtunk a jelen blogon is, arra, hogy az állam sem nem jó tulajdonosa, sem nem jó működtetője az egészségbiztosításnak, a kórházaknak, az egészségügyi intézményeknek. Az állami tulajdon átadása nem állami szervezeteknek persze okkal-joggal szül aggodalmakat a jelenlegi kormánypártok és az ellenzék szimpatizánsaiban egyaránt. Előbbiek a magánnyugdíj-pénztárak rossz emlékű szerepvállalása, utóbbiak az egyetemek jelenleg is zajló „kiszervezése” miatt néznék rossz szemmel az utolsó „állami nagyvállalatok”, a kórházak és az egészségbiztosítás magánosítását. Csakhogy jól működő egészségügyi ellátás csak olyan országokba van, ahol mind az egészségbiztosítók, mind a kórházak, szakrendelők és az egyéb egészségügyi intézmények magán kézben (pl. pénzügyi, vagy szakmai befektetők kezében) vannak. Az állam pedig megalkotja és betartatja azokat a szabályokat, amelyek a betegek magas szintű ellátásának, és a jogaik érvényesítésének a garanciái. Az ilyen rendszerek jól vizsgáztak a COVID járvány alatt is (pl. Ausztriában, Németországban, vagy Hollandiában), és megfelelően tudják garantálni a folyamatos ellátást is a betegek számára.

A jelenlegi kormány valószínűleg több okból sem fogja privatizálni az egészségügyet, ami talán jobb is… Egyrészt hiába telt el több, mint egy évtized a 2008-as un. szociális népszavazás után, még ma sem nagyon tehetné ezt meg a Fidesz, másrészt láthatóan a holdudvarukhoz tartozó nagyvállalkozók is csak kisebb léptékekben mernek gondolkozni (ld. pl. Budai Egészségközpont), sem a vagyonukat, sem a kapcsolati tőkéjüket nem kockáztatnák azzal, hogy rendszerszinten próbáljanak beszállni az egészségügy privatizációjába. Az ellenzéki pártok programjaiból ugyancsak hiányoznak az egészségügyi ellátás privatizációjára vonatkozó konkrét tervek, ami szintén érthető, hiszen a fideszes média azonnal lecsapná a feladott labdát, azzal riogatva a tömegeket, hogy a szegények egy ilyen rendszerben kiszorulnának az ellátásból. Természetesen megfelelő szabályozással garantálni lehetne a standard ellátáshoz való hozzáférést mindenkinek, a szolidaritási elvet jól lehet érvényesíteni a magán egészségbiztosítási rendszerekben is, de tudjuk jól, hogy a kormányközeli média nyomasztó túlsúlya miatt ezekről a kérdésekről sem lehetne érdemi társadalmi vitát folytatni.

Mi lehet a megoldás? A jelenlegi helyzetben alapvetően két forgatókönyv jöhet szóba:

1. a hangos állami ellenpropaganda ellenére, kvázi „fű alatt”, megerősödnek a magán egészségügyi intézmények, egyre nagyobb szeletet hasítanak ki maguknak az ellátásból, egyre több anyagi áldozatot követelve a betegektől és a hozzátartozóiktól. Ha ez a „lopakodó privatizáció” elér egy bizonyos szintet, akkor előbb-utóbb kikényszerítheti azokat a rendszerszintű változtatásokat, amelyeket a politika magától nem mert volna felvállalni. Ez adott esetben kormányváltás nélkül is bekövetkezhet, és egyre többen gondolják úgy az ellátórendszeren belül, hogy van egy ilyen fel nem vállalt, ki nem mondott politikai szándék a jelenlegi kormányzat részéről.
2. egy esetleges kormányváltás esetén a rendszer átalakítása „felülről” is megtörténhet, de ehhez először is az ellenzéki összefogásnak le kellene győznie a Fideszt (jelenleg ennek az esélye csekély), másrészt olyan nagyfokú összhangra lenne szükség a jelenlegi ellenzéki pártok részéről, amire eddig nem semmilyen jelet nem láttunk.

Mindebből adódóan várható, hogy az első forgatókönyv szerint fog végbemenni a változás, ami csak azért baj, mert sokkal több időt igényel, rengeteg bizonytalansággal, vakvágánnyal jár, és nagyon sok pénzbe és/vagy egészségveszteségbe fog kerülni a betegeknek, ellátásra szoruló, vagy a megelőzés során kiemelendő, jelenleg még egészségesnek gondolt embereknek.

A kormány közzétette Magyarország Helyreállítási és Ellenállóképességi Tervét, melyet az e célra elkülönített EU-s források felhasználására készítettek – számolt be róla a portfolio.hu hírportál. Nem kevés pénzről van szó, mint írják: „A program 9 komponensből áll, teljes forrásigénye 5900 milliárd forint, ennek egyhatoda az egészségügy fejlesztését érinti.” Igaz, a programban csak az utolsó „Komponensként” jelenik meg az Egészségügy. A sorrend már önmagában is beszédes, nem vitatva a többi „Komponens” fontosságát, azért az utolsó hely mégiscsak azt mutatja, hogy az évtizedek óta legmagasabb halálozási mutatók, a szeretteiket egy járvány miatt elvesztő családok tízezreinek tragédiája sem változtatta meg a kormányzati döntéshozók hozzáállását az egészségügyi ágazathoz.

A terv 14 oldalon fejtegeti, hogy a kormány miben látja az egészségügyi ellátás problémáinak megoldását. Az irományból szinte semmi konkrétum nem derül ki azon kívül, hogy a kormány ebből a pénzből akarja megvalósítani a dél-budai centrumkórház megépítését, figyelmen kívül hagyva az elfogadott tervekkel szemben felmerült építészeti, várostervezési és egészségpolitikai aggályokat.

Az összefoglaló a szokásos statisztikai adatok, a KSH morbiditási és mortalitási statisztikáinak érintőleges ismertetése után a már számtalanszor leírt, de érdemben soha meg nem valósult célkitűzéseket ismétli, mint amilyen az alapellátás fejlesztése, vagy a digitális átállás. Ezen kívül a hálapénz kivezetését, a „XXI. századi egészségügy feltételeinek kialakítását” és az egészségügyi dolgozók lakhatási feltételeinek fejlesztéséhez szükséges beruházások megvalósítását említik még meg, de ezek konkrét tartalma, a hozzájuk rendelt források mértéke nem derül ki az anyagból.

Az alapellátás fejlesztésének zálogát a praxisközösségek kialakításában látja a kormányzat, ami jó példája a „wishful thinking”-nek, mivel abban a formában, ahogy ez a jogszabályokban megjelent, teljesen életképtelennek tűnik. A kormányzati elképzelések szerint ugyanis a háziorvosok működési finanszírozásának növelését attól tennék függővé, hogy létrehoznak-e olyan praxisközösségeket, amelyekre eddig sem volt túl nagy nyitottság a részükről, és a legtöbben a beígért magasabb anyagi támogatásokért cserében sem akarják feladni az évtizedek alatt megszokott függetlenségüket. Az alapellátás problémáinak kezelése ennél sokkal kifinomultabb és komplexebb megoldásokat igényelne, amit természetesen az egyébként mindent „is” tudó Miniszterelnökség sosem lesz képes kidolgozni a felkészült és tapasztalt szakemberek nélkül, akik azonban sajnos politikailag lehet, hogy nem felelnek meg a hatalmon lévő „elit” elvárásainak.

Az egész 14 oldalas dokumentumra jellemző, hogy annak előkészítésében láthatóan nem vettek részt felkészült, tapasztalt, stratégiai gondolkodásra képes és reális jövőképpel rendelkező szakértők. Az egészségügyi ellátórendszer alapvető problémáinak többségére – amelyekre a jelen blog korábbi írásaiban többször felhívtuk a figyelmet – semmilyen érdemi megoldás nincs az anyagban. Természetesen az ellátórendszer átfogó reformja nem is lehet célja a „Helyreállítási és Ellenállóképességi Tervnek”, de akkor felesleges olyan hangzatos célkitűzéseket beleírni, mint a „XXI. századi egészségügy feltételeinek kialakítása”. Nem is jelenik meg semmilyen érdemi új információ a fellengzős célkitűzést kifejtő fejezetben, nem derül ki, hogy a korábban már elhatározott centrumkórházi rendszer kialakítását konkrétan milyen formában akarják támogatni ezekből a forrásokból azon kívül, hogy a már említett dél-budai centrumkórházat ebből a pénzből akarják megvalósítani. Alapvető problémák, mint amilyen a tulajdonviszonyok átalakítása, a működtetésben az érdekeltségi rendszerek kialakítása, a finanszírozási rendszer anomáliáinak felszámolása fel sem merülnek az anyagban, márpedig ezek nélkül a jól működő egészségügyi ellátórendszer kialakítása teljesen reménytelen. Így továbbra is lyukas hordóba döntik a sok pénzt, mely ettől még persze biztosan „jó helyre” fog kerülni, csak éppen a betegek gyógyulását és a betegségek megelőzését nem fogja tudni szolgálni.

Márpedig ez azt fogja eredményezni, hogy továbbra is sokkal többen fognak meghalni idő előtt, vagy sokáig szenvedni olyan betegségek miatt, amelyek egy jól működő rendszerben gyógyíthatóak, megelőzhetőek lennének.

Minden tiltakozás és politikai próbálkozás ellenére tempósan épül a Kopaszi gátnál a magasház, mely vitathatatlanul és most már visszavonhatatlanul belekerült a budapesti Duna part látképébe, otrombán belerondítva a világörökségi védettséget élvező panorámába. Mostantól mindenkinek látnia kell a NER lovagok hatalmi arroganciájának és mindent felülíró mohóságának ezt a szimbólumát.

Tudtuk, hogy ez lesz belőle, hiszen már közel négy éve elkészült az a grafikus modell, amely pontosan megmutatta, hogy hogyan fog kinézni a 120 méteres épület a Duna parton, amint ezt a 444.hu is megírta (ld. az akkori képet is!).

A kormányzati képviselők akkor ugyan még azt állították, hogy „semmilyen kompromisszumot nem tudnak elképzelni, ami akár csak veszélyeztetné a világörökségi véddettséget”, de aztán – úgy látszik, hogy-hogy nem – „jobb belátásra” bírták őket. Garancsi a Market ZRT nevében azt állította, hogy „a beruházás a világörökségi terület látképén [helyesen: látképét] nem érinti”. Még szerencse! Mi lett volna, ha elismeri, hogy érinti?! Persze már akkor is nyilvánvaló volt, hogy hazudik, amit azzal próbált elütni, hogy „Egyébként meg [a magas ház] harmonikusan illeszkedik Budapest táji és épített örökségéhez”. Persze azt neki is tudni kell, hogy hiába mondjuk a feketéről, hogy az fehér, attól az még fekete marad.

A látványterv megalapozottságát ma már a valóság is alátámasztja,

azonban a most készült képeken az is látható, hogy nemcsak a Gellérthegy körvonalaiba rondít bele ez a megalomán építkezés, de a főváros legmeghatározóbb műemlék épületeit (a Parlamentet és Budai várat) együtt bemutató panoráma képben is ott éktelenkedik ez a borzalom (ld. a nyitóképen!).

Az is tudható, hogy a beruházás állami hitelből valósul meg, vagyis a mi pénzünkből építenek valamit, ami tőlünk veszi el az eddigi látképet, és közben a kormány-közeli vállalkozók tömik a zsebüket.

Vérlázító!

Az elmúlt napokban a hivatalos és a közösségi médiában számos cikk, írás és bejegyzés jelent meg arról, hogy „szegény” Petry Zsoltot a német Hertha futballklub kirúgta az edzői állásából homofób megnyilatkozásai miatt. A mai napon a magyar külügy már a nemzetközi diplomácia szintjén is tiltakozni kezdett az ügy miatt, és az erősebb kormánypárt kettes számú tagkönyvének birtokosa petíciót is indított a "normalitás" melletti kiállás jegyében.

Természetesen Petrynek jogában áll bíróságon megtámadni a munkáltató döntését, és a bíróság el fogja dönteni, hogy egy munkahely hivatkozhat-e arra egy felmentés kapcsán, hogy a munkavállaló a publikus megnyilatkozásai alapján nem osztja a munkáltató valószínűleg előre meghatározott, írásba foglalt és valamennyi munkavállaló által a munkaszerződésben elfogadott értékeit, vagy sem. Ez a dolog munkajogi része. Ugyanakkor a média-megnyilvánulások és a kormányzati intézkedések rávilágítanak az ügy társadalmi és politikai vetületeire is.

Felettébb aggasztó, hogy a jobboldali véleményvezérek a „normalitás” melletti kiállásról szónokolnak, és mártírként állítanak elénk egy gyűlöletkeltésért elbocsátott embert. A homoszexuális emberek elleni kirohanások ugyanis – bármennyire visszafogottan adják is elő azokat – melegágyai azoknak a gyűlölet-bűncselekményeknek, amelyeknek az LMBTQI közösséghez tartozó emberek számtalanszor áldozatai lettek már eddig is, és a homofób megnyilvánulások miatt áldozatok lesznek a jövőben is. Siralmas és elkeserítő jövőt vetít az egész társadalmunk elé az a tény, hogy a jobboldali véleményvezérek szerint a gyűlöletkeltés jelenti a „normalitás” melletti kiállást, és az egyértelműen abnormális gyűlölködést nevezik normálisnak.

Kifejezetten tragikus lépés volt a külügyi kormányzat döntése is, hogy a homofóbia melletti kiállást a nemzetközi diplomácia szintjére emeli. Ezzel ugyanis hazánkat ismételten és súlyosan lejáratták a nemzetközi közösség előtt, ami miatt egyre jobban szégyenkezhetünk mindannyian a nyugat-európai és észak-amerikai országokban élő rokonaink, ismerőseink, munkatársaink, partnereink előtt. Az idősebb generációkhoz tartozók ismerik már ezt az érzést, mivel nagyon hasonlót éreztünk a rendszerváltás előtti években, ha nyugatra mentünk. Megalázó volt már akkor is látni, amikor a nyugati országok polgárai nem értették, miért hagyjuk, hogy a hazug, képmutató, hiteltelen és kudarcra ítélt ideológiákat hangoztató politikusok a fejünkön táncoljanak. Csakhogy akkor még itt voltak az oroszok, és ezért nem tudtunk érdemben szembeszállni a zsarnokság különböző megnyilvánulási formáival, most azonban van választási lehetőségünk.

Alig egy év múlva a választásokon mindenki kinyilváníthatja véleményét arról, hogy ezt a szégyenkezést akarja választani, vagy elismert és tiszteltben álló tagja kíván lenni egy demokratikus európai nemzeteknek.