A Hittani Kongregáció március 15-én egy állásfoglalást adott ki arról, hogy „továbbra sem részesülhetnek egyházi áldásban az azonos nemű párok”. Ez a tiltás csalódást és felháborodást váltott ki sokakból, az Egyházon belül és kívül egyaránt.

Az amerikai New Ways Ministry is beszámolt Schönborn Bíborosnak (Bécs, Ausztria) a Der Sonntag által készített interjúban elhangzott állásfoglalásáról, miszerint nem szabad megtagadni az egyházi áldást azoktól az azonos nemű pároktól, akik őszintén kérik azt.

Közzétettek egy felhívást is, melyben kérik a katolikus hívek csatlakozását az alábbiakban ismertetett állásfoglaláshoz:

Megáldjuk az azonos nemű párokat

Római katolikus hívek állásfoglalása

Kérjük írja alá az állásfoglalást és széles körben terjessze a saját ismeretségi körében!

Mi római katolikusok vagyunk – laikusok, pappá szenteltek, házasok – és mi kiállunk az LMBTQ emberek mellett. Mi papok, teológusok, oktatók vagyunk, és olyan emberek, akik aktívan részt veszünk az Egyház életében sokféle formában. A vatikáni Hittani Kongregáció március 15-i állásfoglalása, amely megtiltotta az azonos nemű párok megáldását, már eddig is óriási károkat okozott a lelkipásztori munkában.

A mi katolikus hitünk és hagyományunk arra kötelez minket, hogy tisztelettel és megbecsüléssel tekintsünk az LMBTQ emberek hitbeli fejlődésére. Tisztában vagyunk azzal, hogy mindazok, akik egy elkötelezett párkapcsolatban élnek, ezt szeretetből teszik, az isteni sugallat és támogatás alapján.

• Felkérjük Ferenc pápát és a vatikáni vezetőket, hogy vonják vissza ezt az állásfoglalást, ami már eddig is sok fájdalmat okozott, és ez a továbbiakban is így lesz, ha ez az állásfoglalás érvényben marad.
• Továbbra is elkötelezettek vagyunk, hogy új utakat találjunk az LMBTQ emberek megerősítésére és megáldására, akár egyedül élnek, akár elkötelezett párkapcsolatban.
• Kérünk minden katolikust, és minden jó szándékú embert, imádkozzon azért, hogy a Katolikus Egyház folytassa a hit útján járó LMBTQ emberek támogatását, szeretettel fogadja be őket közösségeikbe, ismerjék meg a tapasztalataikat, és növekedjen általuk is az Egyház.

Az állásfoglalás aláírható magánemberként

és

egy szervezet nevében is.

A Fidesz EPP tagságának megszűnésével a meghatározó kormánypárt hátat fordított annak a kereszténydemokrata irányvonalnak, ami sosem volt igazán jellemző rá. Tudjuk, hogy a Fidesz anno még „kis SZDSZ”-ként indult, és bár Fodor Gábor távozásával a liberális irányvonal meggyengült a politikailag már akkor is igen heterogén szervezetben, azért a magukat egyértelműen kereszténydemokratáknak vallók aránya mindig is elenyésző volt, és maradt. A ’98-as győzelem után úgy tűnt, hogy egyenes az út a Fidesz vezette széles tömegbázisú pártszövetség felé, de az MDF és az FKGP szétzúzása mégsem ment véráldozatok nélkül, és 2002-ben, meg 2006-ban Orbán Viktornak fájóan szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy nem tudott elég erős összefogást kovácsolni a jobboldalon. Ezért volt számára olyan fontos a KDNP-vel alkotott pártszövetség, hogy miniszterelnök-helyettesi pozíciót adott a KDNP elnökének, annak ellenére, hogy a KDNP támogatottsága önmagában a 90-es évek közepe óta mérhetetlenül alacsony volt.

Ez a pártszövetség tehát egyértelműen érdekházasság volt, a Fidesz ezzel próbálta igazolni, hogy létrehozta a jobboldali összefogást, a KDNP-sek meg bejutottak a Parlamentbe, és kormányzati pozíciókat kaptak, amire egyébként esélyük sem lett volna. Ráadásként a KDNP – ami megalakulása (újjáalakulása) óta az EPP, illetve elődszervezetének tagja volt, segített a Fidesznek becsatlakozni az Európai Parlament legerősebb frakcióját adó pártszövetségbe.

Csakhogy az EPP tagszervezetei között vannak olyan pártok, amelyek tagja még komolyan gondolják azokat a kereszténydemokrata értékeket, amelyektől a Fidesz egyre távolabb kerül. Ma már nemcsak Magyarországon gondolják kevesen azt, hogy a Fideszre jellemző lenne a szolidaritás, a szubszidiaritás, vagy a perszonalitás elveinek tiszteletben tartása, és a különböző kormányzati intézkedések (pl. a migránsozás, a sorosozás, a hatalom centralizáció, az alapvető szabadságjogok megnyirbálása, és az egyetemes emberi jogok megkérdőjelezése) minden európai kereszténydemokrata számára nyilvánvalóvá tették, hogy a Fidesznek nincs helye az EPP-ben. Egyre kínosabbá vált, hogy a keresztény értékrendre hivatkozó Fidesz megmondó emberei nyíltan kritizálni sőt sértegetni kezdték a pápát, amikor felemelte a hangját a nyomor és a háborúk elől menekülni kényszerülő milliók érdekében.

Az európai kereszténydemokraták annak ellenére helyeztek egyre nagyobb nyomást a Fideszre, hogy ha nem kíván változtatni a politikai irányvonalán, akkor távozzon a pártszövetségből, hogy emiatt az Európai Parlamenten belül valamelyest kisebb lesz a súlyuk, és az érdekérvényesítő képességük. Az elveikhez ragaszkodó kereszténydemokraták inkább feladták saját érdekeiket, de végül mégis elérték, hogy távozzon soraikból a Fidesz.

Nagy kérdés, hogy mit tesz ezek után a KDNP. Ha az elveikhez ragaszkodnának a hazai kereszténydemokraták, akkor a történtek után fel kellene mondaniuk a szövetséget a Fidesszel. Csakhogy nem kell túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy kitaláljuk, mit fognak tenni valójában…

Ezúton tájékoztatom Önöket, hogy az Önök által a legnagyobb jó szándékkal, de megfelelő szakmai előkészítés, valamint korrekt társadalmi egyeztetés nélkül 2020. október 6-n egyhangúan megszavazott, az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvényt (a továbbiakban röviden: Törvény) Magyarország Kormánya rendszerszerűen megsérti, veszélyeztetve az egészségügyi ellátás biztonságát, végső soron pedig a betegek esélyét a gyógyulásra és az életben maradásra. Fentiek alapján Önöknek, mint a népképviselt legmagasabb szintű intézményének, az Önök által képviselt magyar állampolgárok életének védelme érdekében sürgős döntéseket kell hozniuk a törvényes rend helyreállítása és az egyre súlyosabb válsághelyzet elhárítása érdekében.

Indoklás

A Törvény az új jogviszony létesítésével kapcsolatban az alábbi rendelkezéseket tartalmazza:

„19. §. (3) A jogviszony átalakulásáról és az egészségügyi szolgálati munkaszerződés tervezett tartalmáról az érintettet 2020. november 30. napjáig írásban tájékoztatni kell. Az egészségügyi szolgálati munkaszerződést 2020. december 31-ig kell megkötni azzal, hogy azt 2021. január 1. napjától kell alkalmazni.

(4) Ha az egészségügyi szolgálati munkaszerződés a (3) bekezdés szerinti határidőben nem kerül megkötésre, az érintett közalkalmazotti jogviszonya 2021. január 1-jével megszűnik.

…

(8) Az e törvény hatálya alá tartozó egészségügyi szolgáltató vezetője dönthet arról, hogy az általa vezetett egészségügyi szolgáltatónál e törvény egy, a 2021. január 1. napjától későbbi naptól alkalmazandó azzal, hogy e törvény alkalmazásának kezdőnapja nem lehet 2021. április 1. napjától későbbi időpont. A döntésről és annak tartalmáról az egészségügyi szolgáltató vezetője haladéktalanul tájékoztatja az egészségügyért felelős minisztert, a munkáltatót (ha az nem a szolgáltató vezetője) és az érintetteket, valamint a Magyar Államkincstárt.

(9) A (8) bekezdés szerinti esetben az egészségügyi szolgáltatónál foglalkoztatott közalkalmazott közalkalmazotti jogviszonya az e törvény alkalmazásának a (8) bekezdés alapján meghatározott kezdőnapján alakul át egészségügyi szolgálati jogviszonnyá.”

A Törvény idézett szakaszai alapján egyértelmű, hogy a jogalkotói szándék szerint az egészségügyi dolgozókat legalább 30 nappal az új jogviszony elfogadásáról, vagy elutasításáról szóló döntés meghozatala előtt írásban tájékoztatni kell az egészségügyi szolgálati munkaszerződés tervezett tartalmáról. Ezt a kötelezettségét a munkáltatónak nem szünteti meg az a lehetőség, hogy az egészségügyi szolgáltató vezetőjének döntése alapján az általa vezetett egészségügyi szolgáltatónál a Törvény egy, a 2021. január 1. napjától későbbi naptól alkalmazandó.

Ugyanakkor az országos kórház-főigazgató – az állami egészségügyi intézmények munkáltatója – 2021. február 3-án kiadott tájékozatója szerint a hatáskörébe tartozó egészségügyi intézményekben, tehát a kórházak és a rendelőintézetek többségében 2021. március 1-től kell az új egészségügyi szolgálati jogviszonyban foglalkoztatni a dolgozókat. Ebben a tájékoztatóban még számos alapvető jelentőségű juttatással kapcsolatban (pl. ügyeletek, készenlétek, túlórák, helyettesítések, kirendelések díjazása, a vezetői pótlékok meghatározása, stb.) csak annyi szerepelt, hogy azok a kórház-főigazgató által külön utasításban kerülnek megállapításra. A további részletszabályokat tartalmazó utasítások csak február 9-i dátummal jelentek meg, de az intézményekhez még később jutottak el. Ebből adódóan a 2021. március 1-től egészségügyi szolgálati jogviszonyba kerülő dolgozók nem kapták, nem is kaphatták kézhez a személyre szóló írásos tájékoztatást a velük kötendő új munkaszerződésről, a Törvényben meghatározott 30 nappal a közalkalmazotti státuszuk megszűnése előtt, és a legtöbb egészségügyi intézményben ez mind a mai napig nem történt meg annak ellenére, hogy így már biztosan kevesebb, mint nyolc nap fog a döntés meghozatalához a dolgozók rendelkezésére állni.

Amennyiben az új szerződést alá nem író dolgozók a munkaviszonyuk megszüntetését kimondó munkáltatói döntések ellen jogi eljárást kezdeményeznek a fentiekben összefoglalt törvénysértésre hivatkozva, akkor azt hazai, vagy nemzetközi szinten jó eséllyel megnyerik, és a bíróságok meg fogják állapítani, hogy jogosultak a több éves jogi eljárás alatt elmaradt fizetésükből, és az egyéb kiadásiakból fakadó károk megtérítése, amit az állami (költségvetési) források terhére kell majd megfizetni. Ez végső soron az adófizetők pénzének hűtlen kezelését jelenti.

Az anyagi vesztésegeknél sokkal súlyosabb következményeket okozhat az új szerződést alá nem író egészségügyi dolgozók munkaviszonyának megszűnése miatt azonnal bekövetkező kritikus munkaerő-hiány, amely – szemben az eddigi létszámhiányokkal – nem lassan, fokozatosan, hanem egyszerre több helyen, több intézményben okozhatja a betegellátás ellehetetlenülését. Emiatt a folyamatos ellátásért felelős Nemzeti Népegészségügyi  Központ (NNK) adott esetekben nem fog tudni helyettesítő intézményeket sem kijelölni.

A fenti problémák miatt az illetékes kormányzati szerveket, Magyarország Kormányát terheli a felelősség.

Mindezeket figyelembe véve indokolt az Országgyűlés azonnali és hathatós fellépése a fenti problémák felszámolás érdekében.

Továbbra sincs semmi konkrétum az orvosok és a nővérek kezében. Hiába írja elő a jogszabály, hogy a március 1-re tolt határidő előtt legalább 30 nappal korábban kézhez kell kapnia az egészségügyi munkavállalóknak az új egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződés tervezetét, még mindig nem kapták meg a nővérek és az orvosok ezt – a további egzisztenciájukat alapvetően meghatározó – dokumentumot.

Pedig nem babra megy a játék. Míg a beígért orvosi béremelés az orvosok egy részének nem jelent lényeges jövedelem-növekedést, sőt a paraszolvencia tilalma miatt többüknek kifejezett csökkenést eredményez, a nővéreknek az új jogviszony létesítése egyáltalán nem jár fizetésemeléssel, addig az új egészségügyi jogviszony létesítése sokkal kiszolgáltatottabbá, sőt a titkos szolgálatok erre specializált egységei által ellenőrizhetővé, valamint az állami szervek által ide-oda vezényelhetővé teszi a dolgozókat. Ezek alapján különösen elfogadhatatlan, hogy a jogszabályban meghatározott gondolkodási idő harmadánál még mindig nem mondanak semmi konkrétumot az érintetteknek saját szerződésükkel kapcsolatban.

De vajon kin múlik ez? Kinek lenne a feladata a jogszabály végrehajtásáról, a törvények és rendeletek betartásáról és betartatásáról gondoskodni? A törvény és a végrehajtási rendeletek alapján ez egyértelműen az Országos Kórházi Főigazgató (OKFŐ) feladata lenne, aki – eleve nem kis késéssel – február 3-ra ígérte a tájékoztató dokumentumok, és a részletszabályok megküldését a kórházak vezetőinek (ld. előző posztunkat is!), de mindeddig erre nem került sor. Készült ugyan egy hosszú, ámde semmitmondó levél február3-i dátummal a kórházigazgatóknak, amiben azonban olyan lényeges kérdésekben, hogy pl. ki, milyen feltételekkel vállalhat másik munkát (pl. magánrendelést), vagy, hogy hogyan kell kiszámolni az ügyeleti és túlmunka díjakat, határidő nélkül csak későbbi időpontban ígért az OKFŐ tájékoztatást.

A dolgok jelenlegi állása alapján egyáltalán nem zárható ki, hogy a határidő után kézhez kapott szerződéseket a mesterségesen lerövidített gondolkodási idő elteltével az egészségügyi dolgozók nagy százaléka nem fogja aláírni, és vállalja annak ódiumát, hogy emiatt március 1-vel megszűnik a munkaviszonyuk.

De akkor ki fogja ellátni a betegeket?!

Frissítés: 02.09-én este megjelentek az OKFŐ utasítások és elolvashatóak a MOK weboldalán. A tehnikai kérdéseket részletesen szabályozzák az utasítások, de az érdemi kérdések továbbra is nyitottak maradtak: pl. az kiderül, hogy milyen feltétlek fennállása esetén fogják biztosan elutasíítani a másodállás engedélyezésre vonatkozó kérelmeket, és mely esetekben lehet másodállást vállalni engedély nélkül is. Ugyanakkor továbbra sem tudni, hogy miket fog mérlegelni, milyen szempontok alapján fog dönteni az OKFŐ Hivatala, ha a másodállás végzéséhez a hozzájárulás megadása nem ütközik a jogszabályokba, de nem is automatikus.

 Előző írásunkban felhívtuk a figyelmet arra, hogy az egészségügyi dolgozóknak úgy kellett idén januárban a munkájukat végezni, ügyeleti szolgálatot ellátni, túlórákat, délutáni, hétvégi és éjszakai műszakokat vállalni, hogy a munkáltatótól nem kaptak hivatalos tájékoztatást az ezért járó fizetésről. A beígért béremelésről szóló, hatalmas médiakampánnyal kísért bejelentések végrehajtásának részleteiről ugyanis hivatalos munkaügyi dokumentumokat mindeddig egyetlen orvos, nővér, vagy más egészségügyben dolgozó munkavállaló nem kapott.

Írásunk megjelenése után két nappal, január 27-én (!) az Országos Kórházi Főigazgatóság a fenti levelet küldte meg az egészségügyi intézményeknek, melyben ezt írják: „A tájékoztatáshoz [vagyis az egészségügyi dolgozók tájékoztatásához] segítséget nyújtó dokumentum elkészítése, valamint a részletszabályok kidolgozása és egyeztetése folyamatban van.”  Ez azt jelenti, hogy még most folynak a politikai egyeztetések arról, hogy konkrétan mennyit kapjanak az 5 nap múlva esedékes bérfizetéskor az egészségügyben dolgozók. Ezután így folytatódik a levél: „Mind a tájékoztatót, mind pedig a részletszabályozást szándékaim szerint 2021. február 3. napjáig megküldöm az Önök részére." Figyelembe véve, hogy az egészségügyi dolgozóknak február 28-ig alá is kell írniuk az új, szolgálati jogviszonyt tartalmazó szerződéseket, mert különben egy-két hónapos felmondási idővel megszűnik az állásuk, ez egy rendkívül méltatlan helyzetet fog teremteni az egészségügyi intézményekben. Miközben ugyanis a munkáltató képviselője is csak február 3-n kapja meg a részletes szabályokat, mindössze 17 munkanap fog a több száz, néhol több ezer dolgozót foglalkoztató intézmények rendelkezésére állni a dolgozók személyre szabott szerződéseinek elkészítésére, a munkavállalók részére történő átadásra, az aláírt szerződések, vagy a visszautasításról szóló nyilatkozat átvételére, majd ezek alapján a szükséges munkaügyi intézkedések megtételére.

Ugyanakkor az egészségügyi ellátórendszerre a kormány hatalmas nyomást fog gyakorolni, hogy a szokásos feladataik mellett végezzék el a tömeges oltásokat, a politikai döntések alapján bevezetésre kerülő orosz és kínai vakcinákkal, hiszen a gazdaság fellendülését attól várja a kormányzat, hogy a magas arányú átoltottság gyors elérése után mielőbb fel lehet majd oldani a járvány miatt elrendelt korlátozásokat. Ez utóbbit persze már mindenki nagyon várja, de vajon megéri-e az, hogy néhány héttel hamarabb mehessenek az emberek újra kávézni, sörözni a vendéglátóhelyekre, azt az árat amit ezért fizetni kell, ha ne adj’ Isten az orosz, vagy a kínai vakcina alkalmazása olyan szövődményekhez vezet, amit a korrekt hatósági vizsgálatokkal ki lehetett volna küszöbölni?!

Előre látható tehát, hogy miközben az egészségügyi dolgozóknak alapvető egzisztenciális döntéseket kell hozniuk, adott esetben több évtizedes munkahelyi kapcsolatrendszert felrúgva, aközben a munkáltatóktól az irreális kormányzati elvárások miatt, szakmailag korrekt módon nem teljesíthető feladatokat fognak kapni a tömeges oltások érdekében. Ezzel szemben az egészségügyi szakdolgozóknak az orvosokéhoz hasonló mértékű béremeléséről továbbra sincs szó, ami a kvalifikált ápolókat és asszisztenseket egyre nagyobb arányban fogja a folyamatosan növekedő magán egészségügy, és – akik megtehetik, azokat – a külföldi munkavállalás irányába kényszeríteni.

5 napja van még  az Országos Kórházi Főigazgatónak (OKFÖ-nek) és az új jogviszonytörvény által érintett munkáltatóknak, hogy – a munkavállalók képviseleteit, a Magyar Orvosi Kamarát (MOK-ot) és szakszervezeteket bevonva – tisztázzák a leendő munkavállalók szerződéseinek részleteit, majd az életbelépés előtt a törvény által előírt 30 nappal a szerződéstervezeteket elküldjék  az érintett egészségügyi dolgozóknak. A munkavállalók csak így tudnak tájékozott és felelős döntést hozni a saját jövőjükről, és ezáltal a társadalom jövőbeli egészségügyi ellátásáról – írta 01. 24-n honlapján a MOK.

Mit jelen ez? Az egészségügyben dolgozók, orvosok, nővérek, asszisztensek, nem egészségügyi végzettségű munkavállalók, személyes közreműködői szerződések alapján az egészségügyben nélkülözhetetlen munkát végző vállalkozók és magánszemélyek mindeddig semmilyen tájékoztatást nem kaptak a munkáltatójuktól arra vonatkozóan, hogy mi lesz velük. Mi lesz azokkal, akiknek a munkaviszonyát az egészségügyi szolgálati jogviszonyról  szóló törvény (Eszjtv) nem szabályozza? Dolgozhatnak tovább március 1-től, vagy nem? A jelenleg még közalkalmazotti statusban dolgozó egészségügyi munkavállalók milyen kondíciókkal fognak dolgozni, azon túl, hogy az alapbérükre vonatkozóan megjelent egy táblázat az Eszjtv-ben ami a szegényebb sorsú embereknél azonnal kiverte a biztosítékot, hogy az orvosok milyen sokat fognak keresni, pedig a hasonló végzettségű és munkatapasztalatú közgazdászok, jogászok, mérnökök és persze a huszonéves focisták jövedelmétől még így is messze elmarad a legtöbb orvos bére. Az sem derült még ki, hogy milyen díjazást kap, aki ügyel, a hétvégéjét, éjszakáit, ünnepnapjait azzal tölti, hogy gyógyít. Az látszik, hogy az Eszjtv alapvetően nem enged érdemi differenciálást a legkiválóbb, és a legmagasabb színvonalon dolgozók, valamint azok között, akik esetleg tényleg megpróbálják kihúzni magukat a munka terhe és felelőssége alól. Természetesen ilyenek is vannak az egészségügyben, ugyanúgy, ahogy minden más szakmában, de amíg a for-profit szférában a jól működő érdekeltségi rendszerek hatékonyan kiszelektálják az ilyen munkaerőt, addig az Eszjtv kifejezetten kedvez nekik, hiszen kevés munkával is ugyanarra bérre jogosultak, mint a szorgalmasabb kollégáik. A munkáltató ugyan adhat 20%-ot annak, akinek akar, de a politikai alapon kiválasztott fő- és aligazgatók nyilván ugyancsak politikai alapon fogják osztogatni a pénzt a rendelkezésükre álló lehetőségek határain belül.

A legmegdöbbentőbb, hogy miközben a kormány rendelkezései alapján elvileg idén január 1-től már az új bértábla szerinti bért kell kapnia az orvosoknak, a munkáltatók még semmilyen hivatalos tájékoztatást nem adtak arra vonatkozóan, hogy a lassan végéhez közeledő hónapban végezett munkáért, ügyeletért, túlórákért, stb. ténylegesen mennyi pénzt fognak kapni. Aligha van még egy olyan nemzetgazdasági ágazat, ahol a munkavállalók tömegei (több tízezer magasan kvalifikált, sokszor nagyon komoly szakmai tapasztalattal rendelkező szakember) nem tudják, hogy mennyit fog fizetni nekik a munkáltató az elvégzett munkáért.

Egyet viszont tudhatunk: a rendvédelmi szervezetek nagy erőkkel készülnek a hálapénzt adó betegek, és az azt elfogadó orvosok lebuktatására, rács mögé juttatására. A média napokig sulykolta, hogy a Nemzet Védelmi Szolgálat (NVSZ) potom kétmilliárd forintos keret felhasználásával három osztályból álló új főosztályt hozott létre az orvosok és a hozzájuk ragaszkodó betegek lefülelésére. Miközben tehát az orvos nem tudhatja, hogy pontosan mennyit is fog keresni, de várhatóan a béremelés első fázisában (vagyis az idei év végéig) sok esetben jelentőse csökkenni fog a jövedelme, ha aláírja az egészségügyi szolgálati jogviszonyt létesítő szerződést, jó eséllyel számíthat arra, hogy jól fizetett „agent provocateur”-ök lepik el a kórházakat és az orvosi rendelőket, a hálapénz adományozók és elfogadók lebuktatására.

Mindezek fényében várhatóan az orvosok jelentős arányban döntenek majd úgy, hogy nem írják alá az utolsó pillanatban az orruk alá dugott szerződést, hanem szépen elhagyják az állami, és adott esetben az egész hazai egészségügyi ellátórendszert. Ez utóbbi különösen azon fiatalabb orvosok körében várható, akik esetleg már dolgoztak külföldön, megvan a tapasztalatuk, nyelvtudásuk, kapcsolatrendszerük, bármikor vissza tudnak menni, de szerették volna itthon felnevelni a gyermekeiket, ezért haza jöttek, de látva ezt a kormányzati hozzáállást az egészségügyhöz, ami jelenleg tapasztalható, mégis a külföldi munkavállalás mellett döntenek. Természetesen magukkal viszik a családjukat, és ha a gyermekeik külföldön kezdenek el óvodába, iskolába járni, akkor ők már ott is fognak maradni. Ráadásul ezen fiatal orvosok többsége nem is fogadott el eddig sem hálapénzt, de még az idősebbeknél is rosszabbul viselik, ha úgy érzik, hogy be akarják csapni őket az állami vezetés részéről.

A betegek nagy része szintén úgy tesz, mintha semmit nem hallott volna a hálapénz betiltásáról. Továbbra is ragaszkodni próbál az orvosához, mintha mi sem történt volna. Egy-egy jó hírű orvoshoz továbbra is mennek az ellátandó területen kívülről a betegek, kérve, hogy őket azért lássa el az az orvos, akiben bizonyos referenciák alapján megbíznak. Tudják ugyan, hogy nemcsak, hogy nem lenne erre köteles a jó hírű orvos, de rendes munkaidejében nem is képes mindenkit egy személyben ellátni, így sok esetben a munkahelye által el nem ismert többletmunkát kellett eddig is végeznie, amit eddig ellentételezett a hálapénz. Most ez az ellentételezés megszűnik. Ilyen körülmények között a területen kívüliek ellátásával összefüggő többletmunkát nem fogja ellentételezni senki a jövőben. Akkor miért vállalná be ezt a többletmunkát (és nagyobb felelősséget) bárki, aki ugyanúgy szeretne minél többet együtt lenni a szeretteivel, vagy valamilyen szabadidős programot csinálni, mint minden más ember?

Ahelyett tehát, hogy az idő előrehaladtával tisztulna a kép az egészségügyi ellátás átalakításával kapcsolatban, inkább egyre nagyobb a bizonytalanság az ágazatban.

Miközben a COVID járvány második hulláma lassan túljutott a tetőpontján, az egészségügyben dolgozók továbbra is teljes bizonytalanságban várják, hogy mi lesz velük. Mintha megállt volna az idő, 17 évvel ezelőtt ugyanitt tartottunk, amint a gondola.hu akkori cikkének címéből is látható. Igaz, akkor nem volt COVID járvány, de az egészségügy jövőjét illetően ugyanolyan bizonytalanság uralkodott, mint manapság. Akkor a nagytőke érdekeinek teljesen kiszolgáltatott ellátórendszer tervei miatt kellett aggódni, most a fegyveres testületek logikája alapján működtetett egészségügyben az ellátás színvonalának további súlyos hanyatlása fenyeget.

A témával foglalkozó legutóbbi, még tavaly év végén publikált posztunk óta eltelt hét folyamán ugyanis semmilyen érdemi tájékoztatást nem kapott az egészségügyben dolgozó több tízezer ember a jövőjét illetően. Egyetlen új kormány-, vagy miniszteri rendelet, semmilyen hivatalos tájékoztatás nem jelent meg azzal kapcsolatban, hogy hogyan fog folytatódni a tavalyi év végén elkezdett, egészségügyi reformnak tűnő ámokfutás.

Márpedig az orvosok, asszisztensek, ápolók nagy részének, az egészségügyben dolgozó, nem egészségügyi végzettségű munkavállalóknak, a vállalkozó orvosoknak, műtősnőknek, nővéreknek, takarítóknak, műszaki karbantartóknak, stb. fogalmuk sincs arról, hogy velük mi lesz. Közismert tény, hogy a nyugdíjas korú munkavállalók nélkül még Budapesten is működésképtelenné válna a legtöbb kórházi osztály, összeomlana a háziorvosi alapellátás és a szakorvosi ellátás jelenleg még megmaradt rendszere is. A járvány miatt szükségessé vált veszélyhelyzetet politikai céljai elérésére használó kormányzatnak, az önkormányzatok ellehetetlenítését célzó intézkedése nyomán amúgy is a létbizonytalanság határára sodródott önkormányzati fenntartású egészségügyi intézmények dolgozóinak szintén fogalmuk sincs, hogy velük mi lesz, mert az eddig megjelent jogszabályok alapján semmi garancia nincs arra, hogy az őket fenntartó önkormányzatok biztosítani tudják-e majd a magasabb béreket, ha egyáltalán nem fognak gazdaságilag teljesen ellehetetlenülni pár hónapon belül az ellenük indított hajtóvadászat miatt.

A COVID elleni védőoltások beadása is lényegében káoszba fulladt az első hét végére. A Dél-Pesti Centrumkórház (DPC-kórház), amely Szilveszterkor még egy könnyen kezelhető regisztrációs felületen fogadta az oltást igénylő egészségügyi dolgozók jelentkezését, január 2. óta már az alábbi üzenettel várja az érdeklődőket:

A kórházak a saját dolgozóik számára teljesen saját belátásuk és lehetőségeik szerint szervezik a védőoltást, aminek meg is van az eredménye. A DPC-kórház által beindított, majd a fenti üzenettel leállított, mobil eszközökről is jól elérhető web-es applikáció helyett, 2021 első hetének végére a COVID elleni védőoltások beadásának szervezése már csak papír alapon, sőt, több helyen már csak szóbeli információk, szájhagyomány útján történt, igaz a kórházakba kivezényelt katonák és katasztrófa-védelmisek ott állnak amolyan egyenruhás biodíszletként mindenhol.  

Láthatóan tehát az egészségügy militarizálása, BM általi megszállása semmivel sem tette szervezettebbé, vagy átláthatóbbá a folyamatokat, sőt! Lehet, hogy a bűnözés bizonyos formái ellen hatékonyak voltak Pintér Sándor módszerei, de érthetetlen, hogy ez alapján a miniszterelnök miért akarja az egészségügyi ellátás rendszerét is vele átalakíttatni.

2020-ban a világon mindenhol a világjárvány határozta meg az egészségügyben dolgozók mindennapjait, kivéve Magyarországon, ahol a pandémia jelentette kihívásoknál sokkal nagyobb megrázkódtatásokat okoztak az év végére időzített kormányzati döntések. Amint korábbi írásainkban is jeleztük, a puccsszerűen megszavazott új egészségügyi jogállásról szóló törvény mélységesen felháborította az orvosokat és az egészségügyi szakdolgozókat, bizalmatlanságot és szembenállást szítva közöttük, a betegeik és számos társadalmi csoport között, pusztító szökőárhoz hasonlóan elsodorva a hibás gyakorlatokat és a minden nehézség ellenére elért értékes eredményeket is.

A korábbi évek hajmeresztő gyakorlatát követve megint az év utolsó munkanapjain sikerült olyan kormányrendeleteket kihirdetni, melyek alapvetően érintik az egészségügyi dolgozók életét, egzisztenciáját, hogy még csak véletlenül se pihenjenek felhőtlenül az ünnepek alatt, akik éppen nincsenek ügyeletben, COVID osztályon, vagy karanténban közülük. Ráadásul a most megjelent kormányrendeletek, és az Országos Kórházi Főigazgatóság (OKFÖ) szervezeti-működési szabályzata alapján egy teljes káoszt eredményező hatalmi játszma rajzolódik ki, ami az amúgy is romokban álló egészségügy számára egy újabb kegyelemdöfést fog jelenteni.

Kásler Miklós alkalmatlanságának eltussolása érdekében már korábban kénytelen volt a miniszterelnök az egyetemi klinikákat (mint egyetemi intézményeket) a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumnak átadni, majd a COVID járványra hivatkozva a még EMMI felügyelete alatt maradt egészségügyi ellátórendszeren belül egyre több hatáskört a belügyminiszterre ruháztak. Az OKFÖ megalakításával a kórházak és állami rendelők már szervezetileg is a belügyminiszter irányítása alá kerültek, majd a most megjelent jogszabályokból már az is látható, hogy egy kettős hatalom fog kialakulni az egészségügy hatósági felügyelete (korábban ÁNTSZ, majd NNK), és az egészségügy finanszírozása (korábban OEP, majd NEAK) terén is. Az OKFÖ ugyanis olyan hatásköröket kapott, melyek alapján már nemcsak az egészségügyi intézmények fenntartói jogait gyakorolhatja, de saját apparátusán keresztül beleszólhat a – formálisan még az EMMI, valamint a PM által felügyelt – népegészségügyi és finanszírozási döntések meghozatalába.

A teljesen irracionális központosítás egyik ékes bizonyítékaként a tegnapelőtt megjelent 690/2020 Kormányrendeletben a miniszterelnök aláírásával a kormány olyan kórházi összevonásokról döntött, amelyek szakmai szempontból végképp értelmezhetetlenek. Az évek óta erőltetett, de megfelelő szakmai előkészítés hiányában mindeddig csak szavakban létező „centrum-kórházak” koncepciójának most úgy akarnak érvényt szerezni, hogy a már jó előre megnevezett kórházi főigazgatók lojalitását szem előtt tartva a fővárosi kórházakat elosztották közöttük. Nem kell túl nagy egészségpolitikai jártasság ahhoz, hogy megnézve a rendelet mellékletében közzétett listát, bárki észrevehessen néhány abszurditást. A legszembetűnőbb, hogy míg más centrumokban több nagy kórház került összevonásra, a dél-budai régió (és az ahhoz tartozó nem csekély agglomeráció, mint pl. Érd, vagy Százhalombatta) ellátását – a még csak tervezőasztalon létező, és sok szempontból erősen vitatott új csúcskórház felépüléséig – annak a Szent Imre Kórháznak kellene biztosítania, amelyik sok szempontból kisebb és hiányosabb kapacitásokkal rendelkezik, mint a máshol „városi” kórházzá minősített budapesti kórházak többsége. Kicsit alaposabban áttekintve a renddelet mellékletét és a 691/2020 Kormányrendeletet is, már az is látható, hogy pl. a pesti oldalon a traumatológiai ellátás nagy kapacitású intézményei (a Baleseti Központ, a Honvéd Kórház és az Uzsoki utcai Kórház) egy centrumba fognak tartozni, rajtuk kívül csak a Merényi kórházban és a Szent János Kórházban van traumatológiai osztály, de ezek sokkal szerényebben felszereltek, sokkal kisebb kapacitásúak, mint az észak-pesti ellátást végző centrum. Ezek után vagy az lesz a szabály, hogy a traumatológiai ellátást továbbra sem az adott terület centrumkórháza fogja biztosítani az ott élőknek – ami pedig a „centrum-kórházak” koncepciójának a lényege volt –, vagy a főváros és a budapesti agglomeráció nagy részén súlyosan romlani fog az ellátás színvonala, elérhetősége.

Természetesen még sok további rendelet megjelenése várható, amik esetleg korrigálhatják az eddigi döntések anomáliáit, de mennyivel jobb lett volna szakmailag jól átgondolt, az érintettekkel előre egyeztetett jogszabályokat alkotni!

A Kaleidoscope blog minden látogatójának békés, boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánunk a Pentatonix együttes egyik szép dalával – hiszen

a Karácsony Mindenkié!

A 444.hu részletesen beszámolt az elmúlt hetek halálozási statisztikáiban tapasztalható aggasztó jelenségekről. A "haszanz" becenéven publikáló szerzőjük összefoglalójából kiderül, hogy 2020 végén a COVID 19 járvány áldozatain túl, még majdnem ugyanannyival többen haltak meg, a megelőző öt év hasonló időszakához képest. A cikkíró szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy az előző évekhez képest tapasztalható többlethalálozás „a hivatalos jelentések alapján nem köthető a koronavírushoz”, mert – mint írja – „Máshoz viszont nehéz”.

Az kétségtelen, hogy valamilyen összefüggés lehet a többlethalálozás és a járvány között, de valószínűleg ez nem a COVID 19-ben elhunyt betegek számának kozmetikázásával magyarázható, hanem az egyéb betegségek kezelésének elmaradásával, az idejében el nem végzett műtétekkel és gyógyító beavatkozásokkal. Sajnos nagyon is várható volt, hogy egy idő múlva meglesznek a következményei a járvány miatt egy időre már tavasszal is leállított nem sürgős diagnosztikus és terápiás ellátásoknak. Tudható volt, hogy bár a tervezett műtétek leállítása átmenetileg még javította is a halálozási statisztikákat – hiszen az elhalasztott műtéteknek nem voltak szövődményeik, ami rövidtávon javulást eredményezett – egyszer azonban meglesz ennek a böjtje. Most jött el az az idő, amikor az elhalasztott vizsgálatok, az időben el nem végzett kezelések miatt már gyógyíthatatlan állapotban kórházba kerülő betegek sokkal nagyobb számban halnak meg, mint a megelőző években. Mindez részben sajnos szükségszerű következménye egy ilyen egészségügyi válsághelyzetnek, azonban mindannyian emlékszünk arra, hogy több esetben inadekvát döntések születtek a járvány első hulláma idején (amint erre a jelen blogban is felhívtuk a figyelmet).

A kérdés az, hogy a statisztikailag kimutatható többlethalálozásból mekkora rész a járvány miatt indokoltan elhalasztott egészségügyi ellátásoknak, és mekkora a hazai ellátórendszer egyre súlyosabb válságának következménye. Ez utóbbi ugyanis a járvány lezajlása után is emberek százainak, vagy ezreinek halálát fogja okozni, amint erre már több, mint két éve felhívtuk a figyelmet egy korábbi posztban. A helyzet azóta sok szempontból romlott. Igaz ugyan, hogy a kormány kilátásba helyezett egy jelentősebb béremelést, azonban azzal, hogy a rendszer hatékony működésre képes átalakítása (ld. erről szóló korábbi írásunkat is) helyett egy fegyveres testület működési rendjét és logikáját akarják ráerőltetni az egészségügyi ágazatra, még egy nagy lépést sikerült tenni a teljes összeomlás irányába (amint erről ugyancsak írtunk már a jelen blogon). Úgy tűnik, hogy immáron a hivatalos statisztikák is alátámasztják az évek óta megfogalmazott aggodalmak jogosságát.

Fr James Martin SJ published a post about Szajer's Scandal that is worthy of note. The whole post is published in this blog too.

Dear friends: Here's something I've been thinking about over the past few months, which has been in the news in recent days: Why do so many virulently anti-LGBT public figures, both clergy and lay, turn out to be gay? And why are so many of the most vociferous moral watchdogs revealed as less than moral in private?

Articles like this are common: "Anti-gay Hungarian politician resigns after Brussels police bust 25-man orgy."
https://www.foxnews.com/…/anti-gay-hungarian-diplomat-resig…

Likewise, some of the most virulently anti-LGBT commentators in the Catholic Church publicly describe themselves "ex-gays" or "recovering gays," etc., but hardly seem at peace with who they are. Rather, they seemed filled with anger, forever raging at LGBT people. And this week a priest who had called LGBT people "sodomites" was caught (allegedly) watching gay porn by a security guard in his church.

In fact, I've been asking that of several psychologists over the past few months. Why? Because recently several people who "came out" as gay have apologized to me privately, through Facebook messages, for their vicious attacks on LGBT people, on my LGBT ministry, and on me.

Also, in the past few months, after being attacked either online or in print, I've been told by someone who knows the person, or knew the person in the past, "He's gay, you know." (This happened just this week.) Now, I have no way of knowing if this is true, but it happens often enough, and comes from people who are trustworthy, that it makes one wonder what's going on.

Why is this? It mystified me for a long time.

In response, psychologists tell me that it's easier for someone who is struggling with interior feelings--of shame, hatred or confusion, about their sexuality--to direct it outward, rather than do the hard work of looking at themselves. The anger and self-hatred they may feel is more easily directed outward.

Another reason: fearing the "disorder" in their own interior lives, they seek to impose "order" on the outside, on other people, and sometimes on themselves, and this causes a great internal conflict which leads again to anger, rage and the desire to attack others.

There is also, psychologists tell me, sometimes even a jealousy, again expressed as anger, of those who seem more "integrated" in their sexual lives than they are. Also, they are sometimes afraid of being "outed" and this increases feelings of fear and, again, anger. All these things can combine to produce intense rage.

Two years ago at a talk in Connecticut, after a talk at a church on LGBT Catholics, a well-dressed woman came up to the book signing table and started screaming at me. And I mean screaming, at the top of her lungs, in full view of the other astonished crowd. It continued for four or five minutes, complete with name calling. It was a new experience for me.

So a few days later I asked friend who is a psychologist: "Where does that rage come from?" And she said, "Inside of her. She's probably struggling with something within herself. Feelings of shame or confusion about herself. It's one thing to disagree with someone, but this kind of phenomenon is different. If you can understand that, you'll be able to handle that kind of rage better."

Obviously, not everyone who attacks LGBT people, or is homophobic, is gay or struggling with their own sexuality. But often the most virulent, the most vicious, the most angry, are dealing with something other than a mere intellectual or even moral situation.

A meleg-orgián lebukott Fideszes alapító tag, EP képviselő botránya és az ős-Fideszes, homofób vezérszónok, Bayer megnyilvánulásai alapján mindenki számára világossá válhatott, hogy mi a Fidesz hozzáállása az LMBT közösséghez: a hazugságban élő, titkolózó, nappal homofób alaptörvényt gyártó, éjszaka meleg bordélyházakba járó melegeket a Fidesz elfogadja, támogatja, a legmagasabb pozíciókba emeli, amíg le nem buknak, ugyanakkor a nemi irányultságukat őszintén felvállaló, monogám, felelősségteljes párkapcsolatban élni akaró LMBT embereket másodrangú állampolgárokként kezeli.

Van persze egyfajta logikája ennek a hozzáállásnak, hiszen a súlyos demográfiai válságban lévő Magyarországon a hatalom birtokosai számára az a fontos, hogy minél több gyermek szülessen, legyen, aki fenntartja azt a társadalmat, amely biztosítja a felső tízezer fényűző gazdagságát. És mivel azonos nemű párkapcsolatból nem születik gyermek, ezeket irtani kell. Ennek a sátáni logikának az ostobaságát ékesen bizonyítják azok a számok (amikre már sok éve felhívtuk a jelen blogon is a figyelmet), melyek szerint az LMBT jogokat tiszteletben tartó országokban a természetes népszaporulat is magasabb.

A Fidesz – immáron deklarált – hozzáállása az LMBT emberekhez tehát nemcsak erkölcstelen, képmutató és felháborító, hanem egész egyszerűen ostoba.

Demeter Szilárdnak a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójának az Origóban megjelent, a holokauszt áldozatait sértő kirohanása miatt azonnal le kell mondania minden tisztségéről. Ilyen ember nem vezetheti Magyarország egyetlen közintézményét sem, különösen nem a Petőfi Irodalmi Múzeumot.

2004-ben Zuschlag Jánosnak ennél kevesebbért is le kellett mondania országgyűlési képviselői mandátumáról. Ha ezek után Demeter Szilárd nem mond le a posztjáról, és a miniszter nem menti fel azonnali hatállyal, akkor az egyértelműen azt jelenti, hogy a holokauszt áldozatainak sértegetőivel is közösséget vállal a kormány, ugyanúgy, ahogy ezt megtette a közelmúltban a mesekönyv daráló szélsőjobbosokkal (ld. korábbi bejegyzéseink itt és itt). Tekintettel arra, hogy jelen esetben nem egy meggondolatlan, fiatal szocialista politikus, hanem a jobboldali kormány által kinevezett magas rangú vezető nyilatkozott a holokauszt áldozatait sértő módon, ez a jobboldali kormány szélsőséges irányváltására enged következtetni.    

A szélsőjobb ideológiák kormányzati támogatása ráadásul az egész országra szégyent hoz. Mindaddig ugyanis, amíg a kormány támogatottsága magas, kintről nézve joggal gondolhatják azt, hogy a magyarok többsége elfogadja a szélsőjobb ideológiát és ezért egyre nagyobb esélye van annak, hogy nemcsak a hivatalban lévő kormánnyal, hanem az egész országgal szemben fognak egyre komolyabb szankciókat foganatosítani.

A negatív nemzetközi megítélés ráadásul mind szélesebb körű lesz. A nyugat-európai országok részéről egyre keményebben megfogalmazódó kritikával szemben a Trump-korszakban legalább a tengeren túlról jött némi bíztatás a magyar kormánynak. Csakhogy a holokauszt áldozatainak sértegetését Trump sem díjazná (nem véletlen, hogy éppen ő volt az az amerikai elnök, aki elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának), a Biden-adminisztráció pedig várhatóan még sokkal negatívabban fogja megítélni emiatt a kormányt, és sajnos az egész országot.  

Ha tehát a Magyar Kormány valóban elkötelezett amellett, hogy a nemzeti érdekeinket minden fölött tiszteletben tartsa, akkor a történtek után késlekedés nélkül meg kell szabadulni Demeter Szilárdtól, és egyértelművé kell tennie, hogy a holokauszt-áldozatok emlékét sértő kijelentéseket a továbbiakban sem fogja eltűrni.

A magyar és a lengyel költségvetési vétó után hirtelen fenyegető közelségbe került ennek a két országnak a kiebrudalása az EU-ból, ami sokmillió magyar és lengyel ember számára elkeserítő fejlemény. Sokan még mindig a homokba dugják a fejüket, azt állítva, hogy ez nem fordulhat elő, de sajnos nagyon is előfordulhat, és a lehetséges forgatókönyvek közül kettőt most át is tekintünk.

A legvalószínűbb forma a kilépés. A parlament Fideszes többsége el tudja dönteni, és adott esetben valószínűleg meg is tenné. Az esetleges bizonytalankodók meggyőzésére megvannak a frakcióban a jól bevált eszközök. A propaganda gépezet is nyilván gőzerővel készül erre a lehetőségre.  Kommunikációs modulok épülnek az „úgysincs más lehetőség”, „úgyis kizárnának minket, mert elutasítjuk a migránsok beengedését”, „az EU minden pénze sem éri meg, hogy ránk erőltessék a Soros-terv végrehajtását” stb. szlogenekre.

Ugyanakkor lehetséges egy sértődős, kirekesztett verzió is. Ebben az esetben a „mi maradni akarunk” kommunikációt folytatja a kormány (és médiája), ugyanakkor a régebbi nyugat-európai tagállamok, és az őket követő újak meg fogják találni a módját, hogyan szabaduljanak meg a költségvetési vétóhoz ragaszkodó magyaroktól és lengyelektől. Bár a hazai médiában is sokszor lehet találkozni azzal az érvvel, hogy az alapszerződés alapján nem lehet senkit sem kizárni az Unióból, és a szavazati jog felfüggesztése is konszenzust igényelne a többi tagállam részéről, ezért a lengyelekkel kötött véd- és dacszövetség alapján azt mindig kölcsönösen meg tudjuk egymás esetében akadályozni, az igazság az, hogy mindenre van jogi megoldás, amit a politika elhatároz. Csak papírmunka kérdése, hogy ha a renitens államok nem akarnak kilépni, akkor a többi tagállam lép ki egyszerre az Unióból, majd azonnal létrehoz egy újat, melybe már csak azok léphetnek be, akik elfogadják az új szabályokat.

Hogy ennek mi lenne a következménye Magyarországon és Lengyelországban, azt nem lehet megjósolni. Biztos, hogy a többség mindkét országban elkötelezetten Unió-párti, és támogatná a szorosabb integrációt is a jogállami garanciák védelme érdekében. Ugyanakkor mindkét országban nagyon erős a regnáló kormány támogatottsága, amivel szemben nincs egy erős és hiteles politikai alternatíva, mely össze tudná fogni azokat, akik maradni akarnak az EU-ban. Egy szabad választáson persze valószínűleg megbukna az Unió elhagyásáért felelős politikai irányzat, csakhogy az Unión kívül a szabad választás utolsó garanciái is elveszhetnek, és a törökök példája jól mutatja, hogy még a NATO tagságról sem kellene lemondani, ha az „illiberális demokráciából” elpárolog a demokrácia maradéka is.

Ezek azért elég aggasztó lehetőségek…

A barbár könyvdarálás után az első döbbenetes húzás az volt, amikor a miniszterelnök lényegében kiállt a könyvdaráló szélsőségesek mellett, amint arról egy korábbi posztban beszámoltunk. Azóta az események még szürreálisabb fordulatot vettek.

Miközben ugyanis egyre aggasztóbb mértékben terjed a járvány, a kormány újabb Alaptörvény-módosítással akarja „örökre” megakadályozni az LMBT közösséghez tartozó párok számára a családi életet és a gyermekvállalást. Mert ennek pont most van itt az ideje! Összefogás a veszélyhelyzetben? Együtt sikerülni fog? Micsoda döbbenetes képmutatás! Egyszer összefogásra szólít fel a miniszterelnök a járvány elleni küzdelemben, máskor megint egy jó nagyot belerúg az egyik kisebbségi csoportba, amelyik eddig is a kormányzati propaganda által felkorbácsolt gyűlöletkeltés egyik fő céltáblája volt.

A szélsőséges politikus meg dörzsöli a tenyerét: „Na, ezért kellett darálni!”, és boldogon hirdeti, hogy „így elértük, hogy az Alaptörvénybe kerül, hogy az anya nő, az apa férfi, az állam pedig garantálja a gyermek születési nemének megfelelő, háborítatlan fejlődését” – idézi szinte szó szerint az igazságügy miniszternek, az alaptörvény-módosító javaslat beterjesztése kapcsán előadott indoklását.

Csak remélni lehet, hogy Dúró nyilatkozata rá fog ébreszteni néhány jó szándékú embert, akik eddig a Fideszt támogatták, mennyire elcsúszott a kormányzati politika a szélsőjobb irányába, és talán lesznek közöttük olyanok is, akik ki merik mondani, hogy ezt már tényleg nem lenne szabad.

Az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény leginkább egy szökőárhoz hasonlítható: visz mindent, ami az útjába kerül, jót, rosszat, hasznosat és károsat egyaránt. Vitathatatlan, hogy a hálapénz-rendszer rendkívül sokat ártott a magyar egészségügynek, de már a rendszerváltás előtt, és az azóta eltelt három évtizedben is tudta a mindenkori állami vezetés, hogy nem lehet egy tollvonással megszüntetni. Naivitás azt képzelni, hogy az orvosok bérének több lépésben történő megemelésével minden meg van oldva. Ez csak tűzoltás, mielőtt végleg elvándorolnak a kezdő és friss szakvizsgás orvosok, de a hálapénzre épülő rendszer összeomlása így is porig fogja rombolni az ágazatot, a tabuktól mentesen és átgondoltan előkészített reformintézkedések hiányában.

A rendszerváltáskor alapelv volt, hogy meg kell őrizni a kötelező, általános, szolidaritás alapú társadalombiztosításra épülő egészségügyi ellátórendszert és a szabad orvosválasztás jogát. Akkor is tudni lehetett, hogy ezt a két alapelvet nem könnyű összeegyeztetni, de a jobboldali Antall-kormány idején még mindenki számára egyértelműnek tűnt, hogy erre a privatizáció a megoldás, amit első körben a háziorvosoknál kezdtek bevezetni a kissé felemásra sikeredett funkcionális privatizáció formájában. Az világos volt, hogy ezzel a hálapénz rendszer még nem szűnik meg, de remélhető volt, hogy a funkcionális privatizáció kiterjesztésével a szakellátás nagy részére, talán felszámolhatóvá válik anélkül, hogy fel kellene adni a szabad orvosválasztás jogát (ami privatizáció nélkül csak a hálapénzrendszer mellett biztosítható). Ez a folyamat azonban az Antall József halálát követően kialakult – és végül a rendszerváltó MDF szétesését eredményező – vezetési válság, valamint a második szabad választás közeledtével megszakadt. A Horn Gyula vezette MSZP-s győzelem logikus következményének tűnt, hogy az egészségügyben leálltak a privatizációs tendenciák. Aztán az ezredforduló tájékán – ismét jobboldali kormány idején – a helyzetet még tovább bonyolítva, bevezették a praxis jog intézményét, mely jogi szempontból, a fából vaskarika, hiszen az önkormányzati törvény módosításához szükséges kétharmad nem állt az első Orbán-kormány rendelkezésére, és így próbálták az önkormányzati hatáskörbe tartozó háziorvosi ellátás működtetési jogát valahogy mégiscsak privatizálni. Ezek a magánosítások a politikai logikának megfeleltek, amennyiben a jobboldal általában privatizálni szokott, a baloldal meg államosítani. A 2002-es választás után azonban Magyarországon minden feje tetejére állt. A nyolc évig kormányzó balliberális koalíció megpróbált mindent kiprivatizálni a saját holdudvarába tartozóknak, és a magánnyugdíj-pénztárak botrányos áterőltetését követően 2006 után sorra került volna az egészségbiztosítás elkótyavetyélése is. Ezt az öszödi beszéd, és az azt követő három és fél éves politikai agónia megakadályozta, és az un. szociális népszavazás kampánya megadta az egészségügyi privatizációnak is a kegyelemdöfést. Várható volt tehát, hogy a 2010-es földcsuszamlás-szerű Fidesz-győzelem után – paradox módon – a hatalomra kerülő jobboldal szisztematikus államosításba kezd, ami szükségszerűen vezetett oda, hogy ma már a visszaállamosított nyugdíjrendszer csak jelentős állami támogatással tartható fenn, az egészségügy pedig az összeomlás határán táncol. Ennek az abszurd folyamatnak a betetőzése az idén októberben két nap alatt átnyomott egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény, mely a most röviden összefoglalt egészségügyi reform-huzavona után a hályogkovács biztonságával próbált egy új, a fegyveres testületek működési logikájára épülő rendszert bevezetni. Túl azon, hogy az egészségügyi ágazatban dolgozó, és a rossz munkakörülmények, a rendkívül torz bér és jövedelem-viszonyok miatt többségében a végletekig frusztrált szakemberek egységesen elutasították ezt az abszurd megoldást (ld. a témában írt korábbi posztot is!), ezzel a jogszabállyal úgy törte darabokra a jogalkotó az egészségügy maradék értékeit, mintha egy jól megfejlett elefánt szabadult volna be egy roskatag porcelánboltba.

A betegek által rövid időn belül érzékelhetővé váló változás, hogy a jogszabály lényegében ellehetetleníti a szabad orvosválasztást. A hálapénz eltörlésével, valamint a magánorvosi és az állami szféra ködös szabályok szerinti, de elvileg merev szétválasztásával (mely alól nevetséges indoklással „speciális” kivételként a nőgyógyászokat kodifikálta a jogalkotó) ugyanis a szabad orvosválasztás lényegében megszűnik. Ha ugyanis a beteg és a kiválasztott orvos között nem jöhet létre sem az eddigi fals és jogilag rendezetlen, sem valamilyen jogszerű, törvényileg szabályozott megállapodás az ellátásra vonatkozóan, akkor a betegek természetesen nem válogathatnak tetszésük szerint az orvosok között, mert akkor pl. valószínűleg az eddiginél is többen akarnák magukat operáltatni az osztályvezető főorvossal a jobb ellátás reményében, amiért immáron fizetni sem kell semmit.

A miniszterelnök ugyan a legutóbbi szokásos péntek reggeli rádiószereplése során bejelentette, hogy módosítani kell az egészségügyügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvényt, azonban az elhangzottak aligha jelentenek megnyugvást az ágazat számára. A katonás vezénylésekkel kapcsolatos ígéret, hogy úgymond „humanizálni” kell a jogszabályt, meglehetősen ködösre sikerült. Ugyanakkor a magánorvosi tevékenység egyfajta ellehetetlenítésének korrekciójára csak a távoli jövőre vonatkozó ígéretet tett a kormányfő, márpedig az elfogadott norma alapján januártól – az állami szféra rohamosan romló teljesítőképessége miatt – az egészségügyi ellátásból egyre nagyobb részt vállaló magánintézmények nagy része lényegében bezárhatja a kapuját. Így ugyan véget lehet vetni annak a valóban felháborító gyakorlatnak, hogy a kötelező egészségbiztosítási hozzájárulást fizető betegeknek duplán kell fizetniük ahhoz, hogy a magánellátásban megkapják azokat az egészségügyi szolgáltatásokat, melyeket az állami intézmények csak sokkal hosszabb várakozási idő után, és sokszor rosszabb színvonalon tudnának biztosítani – ha egyáltalán tudnának –, de a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is, hiszen ezek az ellátások így végképp elérhetetlenekké fognak válni.

Tényleg úgy tűik tehát, hogy egy cunami fog végigsöpörni az amúgy is többségében romokban álló hazai egészségügyi ellátórendszeren, melyet a miniszterelnöki interjúban elhangzott ígéretek csak annyira fognak tudni megállítani, mint néhány lyukas homokzsák, amivel megpróbáljuk megvédeni szerény kis értékeinket a pusztító áradat elöl.

A világsajtót bejárta a hír: Ferenc pápa egy interjúban támogatásáról biztosította az azonos nemű párok élettársi kapcsolatának legalizálását (a film megtekinthető ezen a linken). A pápa megnyilvánulásának jelentőségét hiba lenne alábecsülni, de a New Ways Ministry katolikus LBMT szervezet honlapján publikáló morálteológus professzor, Lisa Fullam, D.V.M., Th.D.,  (a kaliforniai Jesuit School of Theology of Santa Clara University tanára) írásában felhívta a figyelmet arra, hogy egy interjú nem tekinthető a pápa, mint a Tanítóhivatal (Magisterium), a legfőbb egyházi hatóság hivatalos tanításának. Jogos tehát az a kérdés, hogy mindezek alapján hogyan kell értékelni a pápa nyilatkozatát.

Ferenc pápa állásfoglalásának első sorban azokban az országokban van jelentősége, ahol a keresztény tanításra hivatkozva a homoszexuális emberek az állami politika részéről jogi és kommunikációs atrocitásoknak vannak kitéve, így kis mértékben hazánkban és Lengyelországban, nagyobb mértékben egyes afrikai országokban (ld. pl. Uganda).

Látni kell, hogy a pápa szavai szöges ellentétben állnak elődjének, XVI. Benedek pápának az állásfoglalásával, aki élesen elítélte a homoszexuális párkapcsolatok bármilyen formában történő állami elismerését, és ez elleni küzdelemre szólította fel a katolikus híveket.

Ugyanakkor várható, hogy a homofób, konzervatív, fundamentalista katolikusok görcsösen bele fognak kapaszkodni abba, hogy egy dokumentumfilmben elhangzó mondat nem tekinthető a pápa hivatalos kinyilatkoztatásának, vagyis teológiai, morálteológiai és egyházjogi szempontból irreleváns.

Csakhogy azok, akik szerint ennek a nyilatkozatnak nincs semmi jelentősége a hivatalos katolikus tanítás szempontjából, a múltban élnek. Amikor még meg lehetett csinálni, hogy emberek mást mondtak és tettek a zárt ajtók mögött, és mást képviseltek hivatalosan a széles nyilvánosság előtt. Amikor a hivatalos állásfoglalásokat még terjengős szóáradatok formájában prezentálták, és a közvélemény is csak erre figyelt. A média segítségével a mai emberekhez, minden apró megszólalás, ami az ő életük szempontjából meghatározó jelentőségű lehet, azonnal eljut.

A pápa álláspontja az azonos nemű párkapcsolatban élő hívő keresztények számára kétségtelenül alapvető jelentőségű. Lehet, hogy Ferenc pápa vatikáni, és világ más pontján élő, egyházon belüli fundamentalista homofób ellenzéke még egy darabig meg tudja akadályozni azt, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusának korrekciójára is sor kerüljön, de ez már csak idő kérdése.

Az Országgyűlés kivételes eljárásban 2 nap alatt teljesen átalakította a magyar egészségügyet. Az orvosi béremelésként reklámozott törvény egy rémálom. Az orvosok lázasan keresik a menekülési lehetőségeket, a betegek pedig nem is sejtik, hogy milyen veszélynek vannak kitéve. Az ország olyan katasztrófába rohan, amilyenben még nem volt. Ellátatlanul maradó betegek százai, ezrei fognak meghalni, amíg a tegnap elfogadott törvény miatt kialakuló káoszt felszámolják.

 Az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvény úgy fogja ellehetetleníteni az orvosok és az egészségügyi szakdolgozók munkájának az elmúlt évtizedekben kialakult gyakorlatát, hogy közben teljesen nyilvánvalóan nem tud felépülni egy új típusú ellátórendszer.

Ahhoz, hogy megértsük ezeknek a nagyon súlyos állításoknak a megalapozottságát, az elmúlt napok és hetek eseményeit kell áttekinteni.

Az egészségügyi ellátórendszer válságáról már évek óta beszélünk, azonban semmilyen érdemi kormányzati intézkedés nem történt a problémák felszámolása érdekében. Jött a COVID járvány első hulláma, és az egészségügyi dolgozók a járványhelyzet minél hatékonyabb kezelése érdekében még azt a kevés közéleti aktivitást is felfüggesztették, amit addig elkezdtek (ld. korábbi írásainkat is a jelen blogon). A járvány első hullámának csillapodása után a szükséges óvintézkedéseket elhanyagolta a kormány, a rosszul időzített és szakmailag nem megfelelően átgondolt intézkedések miatt a járvány második hulláma – minden kormányzati propaganda ellenére – totálisan felkészületlenül érte az országot és az egészségügyi ellátórendszert, aminek köszönhetően a tavaszinál sokkal súlyosabbak a fertőzöttségi és a halálozási adatok. A kormány kapkodni kezdett, és az addig minden érdemi tárgyalás nélkül elutasított orvoskamarai javaslatot a béremelésről úgy fogadta el, hogy egyfajta „árukapcsolással” rá akar kényszeríteni az egészségügyi dolgozókra egy fegyveres testületekre jellemző működési modellt. A tévedhetetlenség illúziójában élve a kormányzat érdemi egyeztetés nélkül nyomta át a törvényjavaslatot, melynek egyedül a kommunikációja volt megfelelően előkészítve. Ha ugyanis az orvosok nem fogadják el azt, akkor jöhet a „szemét pénzéhes orvosoknak semmi se jó?” reakció, ha pedig az ellenzék ágál, akkor „lám, ők nem akarnak egészségügyi béremelést”. Így aztán érthető, hogy a Magyar Orvosi Kamara a rendelkezésére álló néhány órás (!) véleményezési határidő alatt csak néhány aggodalmat tudott óvatosan megfogalmazni a törvénytervezettel kapcsolatban, az ellenzéki pártok pedig néhány értelmetlen módosító indítványt tudtak csak benyújtani, majd ezek kormánypárti leszavazása után kénytelenek voltak maguk is támogatni a törvény elfogadását. A kormánypártok egy apróságot elfogadtak a MOK észrevételeiből, és ez alapján arra hivatkoztak, hogy lám a szakmai testület támogatásával nyomják át a törvényt az országgyűlésen. Mindebből jól látható, hogy az egészségügyi ellátórendszer totális átalakítását eredményező törvény nem volt megfelelően előkészítve, semmilyen előzetes szakmai koncepció nem volt, amit a jogszabály kodifikálása előtt megvitathatott volna a közvélemény (igaz a kormány megbízta a Boston Consulting Group szakembereit egy koncepció összeállításával, azonban az elkészült anyagot azonnal titkosította).

Mi várható? Az első sokk elmúltával az orvosok elkezdik felmérni a lehetőségeiket, és ha megtehetik, akkor nem fogják vállalni a jól fizetett rabszolga szerepet. Az egészségügyi szakdolgozók (ápolók, asszisztensek, főiskolai és egyetemi végzettségű szakemberek), akik eddig lényegesen kisebb béremeléseket kaptak, most pedig teljesen kimaradtak a bértábla módosításból, egyre hangosabban fognak tiltakozni, és ha tehetik, még hamarabb elhagyják az állami szektort, mint az orvosok. Akik maradnak, természetesen nem fogják tudni ellátni a megnövekedő feladatokat, és mivel a gyógyítás egyéb feltételeinek (egészségügyi anyagok, eszközök) biztosítására  semmilyen intézkedés nem történt, miközben ezek miatt az elmúlt években mindig több tízmilliárdos adósságállományt halmoztak fel a kórházak, amit idén már nem volt hajlandó teljes egészében kiegyenlíteni a kormány, így a beszállítók is egyre óvatosabbak, a szállítások akadoznak, ezért a gyógyítás tárgyi feltételeinek hiánya is egyre súlyosabb lesz. Ha tehát valaki aláírja az egészségügyi szolgálati jogviszony létesítését tartalmazó szerződést, akkor számíthat arra, hogy sem saját munkahelyén, sem a törvény adta lehetőséget kihasználva egy akár két évig is tartó átvezénylés esetében egy új szolgálati helyen, nem fog tudni szakmailag korrekt ellátást nyújtani. Persze a magasabb jövedelem lehetősége az orvosok egy részét arra késztetheti, hogy aláírja ezt a szerződést, de várhatóan az első átvezénylésnél ők is el fogják hagyni a pályát. Arra a jelenleg hatályos szabályok alapján is van lehetőség, hogy ha olyan speciális helyzet van, mint a járvány, akkor a szakembereket a szükséges időtartamra átvezényelhessék más munkahelyre, ezért az új törvény szabályai egyértelműen nem a járvány kezelését, hanem az egészségügyi dolgozók sakkban tartását célozzák, az ellátórendszer működési zavarainak kompenzálása, a rossz rendszer toldozása-foltozása céljából.

Ma még természetesen nehéz lenne megmondani, hogy pontosan mikor, mennyi időn belül fullad teljes káoszba az egészségügyi ellátás, de az biztosnak tűnik, hogy az eddigi problémák hatványozottan fognak jelentkezni az ellátórendszer minden szintjén.

Az elmúlt hét egyik legsúlyosabb botránya volt, hogy Dúró Dóra a Mi Hazánk Mozgalom országgyűlési képviselője nyilvánosan megsemmisített egy mesekönyvet, amiben fel merték vállalni – sok más kérdés mellett – az LMBT témát is. A múlt század szélsőséges diktatúráinak sötét árnyait idéző megmozdulásnál is szomorúbb volt azonban, hogy Magyarország miniszterelnöke a vasárnap reggeli rádióműsorban lényegében kiállt a könyvdaráló szélsőjobbos képviselő mellett.

A mediaklikk.hu weboldalon utólag is meghallgatható interjúban a kormányfőnek „példamutatóan” alákérdező riporternő kérdésére a miniszterelnök kifejtette, hogy „Magyarország türelmes a homoszexualitás tekintetében, de van egy vörös vonal: hagyják békén a gyerekeinket.” Túl azon, hogy a homoszexualitással foglalkozó egy perces interjúrészlet tele volt sértő megfogalmazásokkal (pl.: „a magyarok türelmesek ezzel a jelenséggel szemben” – mintha a magyar homoszexuális emberek csupán a magyar társadalmon kívülálló „jelenség” lennének, nem teljes jogú polgárai a magyar társadalomnak, akik dolgoznak, adóznak, önkéntes munkát végeznek, stb. ezért a társadalomért), a legmegdöbbentőbb az volt, hogy a miniszterelnök egy szóval nem ítélte el a mesekönyv nyilvános megsemmisítését, hanem saját szavaival is megerősítette a szélsőjobbos képviselő véleményét.

Lehet, hogy a náci könyvégetések felemlegetése a gyalázatos, de egyelőre még csak egyedi akció kapcsán sokak szerint túlzás, de ha már az ország miniszterelnöke is támogatólag nyilatkozik róla, az már felettébb aggasztó, mert annak a bizonyítéka, hogy a Magyar Kormány egyre határozottabban és felvállaltan a szélsőjobb irányába tolódik.

Az egyik korábbi posztban már utaltunk a kormány által kezdeményezett, az egészségügyi dolgozók körében lebonyolított mini nemzeti konzultációra. Most röviden csak egy részt emelünk ki a nővéreknek, egészségügyi szakdolgozóknak készült kérdőívből, melyből az mfor.hu hírportál szemezgetett.

Amint a nyitókép felső felén lévő kiemelésben olvasható, a kormányzati kérdőív összeállítói megkérdezték a nővéreket, hogy megítélésük szerint „mekkora havi szakdolgozói jövedelem (nettó, beleértve a pótlékokat és a túlórát is) szükséges a hálapénz-rendszer megszüntetéséhez és a szakdolgozók elvándorlásának megállításához?” Ez a kérdés már önmagában vérlázítóan amatőr, a hozzáértés és a komolyság leghalványabb árnyéka sincs meg benne. Gondoljunk bele: ma a szakdolgozói bértábla legalacsonyabb és legmagasabb jövedelmi szintjei között háromszoros különbségek vannak attól függően, hogy pontosan milyen végzettségű egy szakdolgozó, és mennyi ideje dolgozik a szakmában, vagyis mekkora a munkatapasztalata. A kormányzati kérdés melyik bértábla-kategóriára vonatkozik? Meg akarják szüntetni a magasabb végzettséget, nagyobb tapasztalatot elismerő differenciálást? Mire gondoltak, amikor azt írták, hogy „beleértve a pótlékokat és a túlórát is”? Mennyi túlórát? A maximálisan engedélyezhetőt? Az olyan részletkérdéseket most hagyjuk, hogy a HR-es kollégák attól tudnak falnak menni, ha a közalkalmazottakkal nettó bérekről kezdenek alkudozni, hiszen a nettó bére mindenkinek más, a figyelembe vehető adókedvezmények, stb. miatt.

De a legmegdöbbentőbb, hogy a kormányzati kérdőíven 300-500 ezer Ft közötti bérekről lehet nyilatkozni, ami a jelenlegi árfolyamon kevesebb, mint 900-1450 euro. Miközben – amint látható a nyitókép alsó részén lévő álláshirdetésből – a szakápolóknak (és nem a legmagasabb végzettségű diplomás ápolóknak!) már 3 év munkatapasztalattal 2800-3000 euro fizetést ajánlanak Németországban, heti 38 órás munkarendben, tehát minden túlmunka nélkül.

Mindezek alapján szólhatott volna így is a kérdés: mekkora havi jövedelem (beleértve a pótlékokat és a túlórát is!) szükséges a szakdolgozók elvándorlásának megállításához, a németországi alapbér fele, vagy esetleg a harmada is elég lenne? ;)

Egy ír katolikus tábori lelkész, Fr. Seamus Madigan, a Védelmi Erők kapitánya, internetes üzenetben biztosította az LMBTQ közösség tagjait az egyház részéről feléjük megnyilvánuló szeretetről, befogadásról és szolidaritásról, a járvány miatt ott is elhalasztott Pride rendezvények kapcsán – írta az Irish Post cikke alapján a New Ways Ministry blog.

A beszámolóból kiderül hogy Madigan, aki egyébként a Szalézi Rendhez tartozó szerzetes, személyesen is szeretett volna részt venni a Pride felvonuláson, támogatásának és szolidaritásának kifejezéseképpen. Mindez itthon elképzelhetetlen lenne, de nem Írországban, amelyik a világon az egyetlen ország, ahol népszavazásra bocsátották a melegek házasságkötési jogának megadását, és 2015-ben erre a választók 62 %-a igent mondott (ld. a témával foglalkozó korábbi írásunkat!). Írországban a lakosság döntő többsége katolikus, és a katolikusok többsége támogatná a katolikus tanítás módosítását a homoszexualitással kapcsolatban (ugyancsak ld. egy másik korábbi írásunkat a témában!).

Madigan kapitány külön hangsúlyozta az LMBTQ katonák jólétének és az általuk a hadseregen belül képviselt óriási értékeknek a jelentőségét: „Reméljük, hogy virágzó és boldog lesz az életetek. El kell ismernünk, hogy sokat kell tanulnunk a ti ajándékaitokból, bátorságotokból és élettapasztalatotokból.” Aligha véletlen, hogy ezek a szavak éppen egy szalézi szerzetestől származnak, hiszen – amint a Wikipédia írja – a szalézi lelkiség egyik legfontosabb eleme a „Nyitottság minden emberi értékre.

 A „szalézi” igenli a világ értékeit és elutasítja a „mai idők” hibái feletti siránkozást. Minden jóhoz ragaszkodik, különösen ha az tetszik a fiataloknak. Aki hajlamos az állandó siránkozásra, abból hiányzik a szalézi lelkiség.”

Ez a lelkiség ma fájóan hiányzik a Magyar Katolikus Egyházból, nem véletlen, hogy 1989 után csak 83 szalézi szerzetes próbálta újraindítani a rendet, de 20 évvel később már csak 45-en maradtak: 32 magyar, 6 indiai, 4 vietnámi, 1 olasz, 1 lengyel, 1 belga, 32 pap, 10 tanuló, 2 testvér, 1 novícius, közülük 10 misszionárius (forrás: Wikipédia).  Ezek az adatok nagyon sokat elárulnak a Katolikus Egyház jelenlegi helyzetéről hazánkban.

Azt már tudomásul vettük, hogy a rendszerváltás óta eltelt három évtizedben – melynek a felében a jelenlegi kormánypártok hatalmon voltak ilyen-olyan formában – a politikusok nem tudták rendezni úgy az egészségügyi béreket, az irányítási, tulajdonosi, a finanszírozási rendszert, a humán-erőforrás, az infrastruktúra, az eszközpark fejlesztéseit, az amortizációpótlást, stb., hogy az megszabaduljon az „átkosból” megörökölt válságjelenségektől. Azt is tudomásul vettük, hogy az egészségügyi ellátáshoz semmit sem értő tűzoltókat, rendőröket rendeltek a fejünk fölé kórházparancsnokoknak. Összeszorított foggal tűrjük, hogy az ellehetetlenülés mindeddig elképzelhetetlen mélységeit bejárva, naponta szembesülünk azzal, hogy a tudomány mai állása szerint még menthető betegek halnak meg, mivel a politika nem hajlandó az ország gazdasági fejlettségi szintjének megfelelő gyógyító-megelőző ellátás feltételeit biztosítani.

De azt azért azt már hadd ne kelljen szó nélkül tűrni, hogy mindezért cserébe a politikusok még hülyének is néznek bennünket! Hogy irányított, célzatos, a választ a szánkba rágó kérdésekkel mini nemzeti konzultációs bohózatba akarnak belerángatni minket!

Ha esetleg valaki még nem tudná, miről van szó: az EMMI és a BM (!) miniszter több kérdőívet küldött ki az egészségügyi vezetőknek, hogy a nyári idényben irreálisan rövid határidővel gondoskodjanak a kérdések megválaszolásáról. Az irányított kérdésfelvetésekből látszik, hogy az eddiginél is drasztikusabb állami centralizáció, a magán szolgáltatók lenyúlása és az egészségügyi dolgozók még-kiszolgáltatottabbá tétele a kormányzat célja, amit – mint eddig a nemzeti konzultációk során más kérdésekben is – a „kisemberek” (értsd: a megvezethető balekok) véleményével akar legitimálni a kormány. Úgy tűnik azonban, hogy kicsit elszámították magukat, ugyanis az egészségügyi dolgozók többségéhez el sem jutottak a kérdőívek a vezetők ellenállása miatt, akik meg válaszoltak, azok nem hagyták magukat befolyásolni, és a kormányzatnak kevésbé tetsző válaszokat adtak. Ez persze nem jelent komoly fennakadást a kormányzati gépezetben, az interneten keresztül leadott válaszok összesítését soha, senki nem fogja tudni ellenőrizni, így simán lehet azt hazudni, hogy az egészségügyi dolgozók többsége válaszolt és támogatta azokat a változtatásokat, amikről a háttérben már megszületettek a döntések az orvosok, nővérek valós bevonása nélkül. Pedig „nem babra megy a játék”, ahogy arra egy lassan két évvel ezelőtti posztban is felhívtuk a figyelmet.

Egyelőre tehát marad a kérdőíves népámítás, az újabb és újabb megszorítások (ismétlődően nincs már WC papír és írószer sem a kórházakban, nemhogy a legújabb gyógyszerek, orvosi eszközök!), és a gazdaság fellendülése, a határok megnyílása után ismét a tömeges pályaelhagyás. Ha ez a politikusok vágya, akkor ez lesz…

A jelenlegi kormányzati ciklus fele eltelt. Megítélése véleményes. Az ellenzék tudott gólokat rúgni az első félidőben, de a kormányoldal végig mezőnyfölényben volt, és ugyancsak nem maradt gól nélkül. A kampányt mindkét oldal folytatta a választások után, de az ellenzéki oldalon jelentős heterogenitás mutatkozik az egyes pártok aktivitása terén.

A kormánypártok stabilan kezükben tartják támogatóikat, a megszerzett média fölény, a szájbarágós konzultációk, stb., lélegzetvételnyi időt sem hagynak az ellenzéknek arra, hogy akár csak megpróbálhassák megszólítani a Fidesz szavazótáborához tartozókat. Az ellenzék a szűkös megszólalási, PR lehetőségeket is rendszeresen elpuskázza. Az új fővárosi vezetés pl. – bár ki tudott mutattatni valamennyi szimpátia-többletet egy közvélemény-kutató céggel – alapvetően egyre nagyobb arányban fordítja maga ellen azokat, akik 2019-ben még rájuk szavaztak. A legnépszerűtlenebb döntés a nagykörúti és üllői úti kerékpársávok kialakítása, amit még a biciklisek többsége sem tart ebben a formában jó ötletnek. Ráadásul a miniszterelnöknek többé-kevésbé igaza volt abban, hogy egy kamu-mentőssel, az MSZP vezető képviselői által készített videó minden képzeletet alulmúlóan visszataszító volt.

Ahhoz, hogy 2022-ben legalább valami minimális esélye legyen a kormányváltásnak, az ellenzéknek nagyon össze kell(ene) szednie magát a második félidőre. A legfontosabb a technikai kooperáció tényének és tartalmának deklarálása lenne. A bizonytalan és a Fideszből kiábrándult szavazók sosem fognak támogatni egy olyan ellenzéki összefogást, amely nem garantálja, hogy győzelmük esetén csak a választási rendszer korrekciójához és az új választás azonnali kiírásához kérnek felhatalmazást. Az ellenzék győzelméhez elengedhetetlenül szükséges szavazók között egyre nagyobb arányban vannak olyanok, akik a 2010 előtti gárdából senkit nem szeretnének viszontlátni a magyar politikában, és ha ezt nem tudják nekik garantálni, akkor 2022-ben inkább a Fideszre fognak szavazni. Ennek a veszélyét mélyen alulértékelik az ellenzéki pártok.

Az egyes szakterületekre vonatkozó programok (egészségügy, oktatás, szociális ellátások, stb.) előkészítése már most is megkésett, ami megjelent a nyilvánosság számára pl. a Momentumtól, az kevés.

Fel kell tehát kösse a gatyát az ellenzék, mert ez a meccs még egyáltalán nem tekinthető lefutottnak!

Pár nappal ezelőtt került fel a Magyar Orvosi Kamara (MOK) honlapjára „A hálapénz problémája és megoldási lehetősége” című írás, melyet Pintér Sándor belügyminiszter kérésére készítettek. Az anyag nagyrészt a korábbi állásfoglalásokhoz hasonlóan mutatja be a hálapénz kialakulásának és fennmaradásának okait, valamint a hátrányos társadalmi és szakmai következményeket. A probléma kezelésére vonatkozó javaslataik azonban kissé hiányosak.

Egyrészről az egészségügyi béremeléssel kapcsolatban – ami helyett az értelmezhetetlen „orvosbérek rendezése” kifejezést használják – semmi újat nem tartalmaz az anyag, csak pár sorban utalnak a korábbi javaslataikra. Ez utóbbiakkal kapcsolatban azonban már korábban is felmerültek jogos aggályok, mivel a magyar orvostársadalom egyetlen legitim képviseletétől elvárható lenne, hogy egy társadalom- és gazdaságpolitikai szempontból sokkal megalapozottabb, számításokkal és hatásvizsgálatokkal alátámasztott dokumentumot tárjon a széles nyilvánosság és a kormányzati döntéshozók elé.

„A jogi helyzet tisztázása” című, a béremeléssel foglalkozó bekezdésnél kétszer hosszabb szövegrész legfőbb üzenete, hogy a „tiltásnak és vele járó szankcióknak pedig ki kell terjednie mind az elfogadó, mind az adó oldalra a változás eléréséhez”. Ez alapján a MOK szerint a hálapénz elleni küzdelem legfontosabb, leghangsúlyosabb eleme a törvényi tiltás, és a büntetőjogi felelősségre vonás. Vélhetően a MOK tagság többsége nem ezt a megközelítésmódot várta a frissen megválasztott elnökségtől.

A legkiábrándítóbb azonban a „Legális piac működtetése” című rész, melyben egyrészt jogosan leszögezik, hogy bármilyen új szabályozásnak meg kell teremtenie a speciális „igények legális kielégítésének lehetőségét”, ugyanakkor elhárítják maguktól a problémát mondván, hogy ennek „meghatározása túlnő a MOK kompetenciáján”. Csakhogy a saját helyzetelemzésük szerint is éppen ez a hálapénz kialakulásáért és fennmaradásáért felelős egyik legfontosabb tényező, és ugyan kitől lenne várható, hogy erre megoldási javaslatot tegyen, ha nem az orvostársadalomtól. Kétségtelen, hogy pl. a kiegészítő biztosítások rendszerének kidolgozása nemcsak orvos-szakmai felkészültséget igényel, de a MOK akkor sem intézheti el ezt a kérdést ilyen egyszerűen. Saját tagságán belül is vannak olyan akadémikusok, akiknek a segítségével a Magyar Tudományos Akadémiát a MOK is megszólíthatná (amiről egy korábbi írásunkban már volt szó), vagy külső szakértőket is igénybe vehetne, de nem lett volna szabad azt mondani, hogy ebben a kérdésben a MOK nem kompetens.

Reméljük, hogy mindennek ellenére lesz valami pozitív hozadéka is az egészségügy irányítását egyre nyilvánvalóbban átvevő belügyminiszterrel folytatott eszmecseréknek, és a tárgyalások nemcsak arról fognak szólni, hogy hogyan lehet az orvosokat és a betegeket rács mögé juttatni, a minél hatékonyabb megfélemlítés érdekében.

Az elmúlt napokban a politikai kommunikációban és a lakosság körében is érezhető volt az a vélemény, hogy a járvány hazánkban nem sokára véget ér, megkezdődhet a visszatérés a normál életvitelre. Ebben nem kis szerepe volt Merkely Bélának, a Semmelweis Egyetem tavaly megválasztott rektorának, aki kijelentette, hogy tankönyvi értelemben már nincs járvány, és az orvosegyetemek felmérése igen alacsony átfertőzöttségi arányt mutat. A kormányzati bejelentések szerint 05.18-tól a kórházi ellátások újraindításának következő ütemében a koronavírusos betegek ellátására fenntartott ágyak egyharmada felszabadítható, újraindítják a tervezhető fekvőbeteg ellátásokat, köztük a műtéti beavatkozásokat, a nem népegészségügyi szűrővizsgálatokat, tovább bővítik a krónikus, valamint a kúraszerű ellátásokat. Ugyanakkor a fertőzött betegek ellátását ismét a Szent László Kórháznak és az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetnek kell vállalnia, ráadásul a bejelentések szerint az ország egész területéről.

Mindezen intézkedéseket átlengi a kisszerű politikai csatározások egyre penetránsabb bűze. A Pesti úti Idősek otthona volt az első. A kormányzat vádolta az ellenzéki vezetésű fővárost, hogy ők a felelősek a tragikusan magas fertőzöttségi és halálozási mutatókért az intézményben. A főpolgármester azzal vágott vissza, hogy az átgondolatlan kormányzati intézkedések miatt kerülhettek a fertőzést hordozó idősek nagy számban visszahelyezésre a kórházakból az idősotthonokba anélkül, hogy kiszűrték volna a lappangó szakban lévő vírushordozókat. A legdurvább az volt, amikor a baloldali aktivisták elkezdték híresztelni, hogy a Fideszes intézményvezető felelőssége a járvány robbanásszerű terjedése az otthonban, miközben pontosan tudták róla, hogy az illető a Gyurcsány-Demszky érában az egész fővárosi szociális ellátórendszert felügyelő főosztály vezetője, és a szakminisztérium egyik fő tanácsadója volt. A legújabb intézkedésekben is nehéz nem meglátni a politikai élt, mivel a fertőző betegek ellátásáról a teljesen átgondolatlan kórházkiürítéseket megelőzően (amiről korábban a jelen blogon is beszámoltunk), a megyei kórházaknak kellett gondoskodniuk, így várható volt a főpolgármester tiltakozása amiatt, hogy mostantól minden COVID-os beteget a fővárosba kell szállíttatni, ami egyébként szakmailag és emberileg sem tűnik korrekt megoldásnak.

Miközben tehát jól láthatóan a kormányzat és az ellenzék a politikai csatározások eszközének tekinti a járvány kezelését, egyre kisebb az esélye annak, hogy a szakmai szempontok és a józanész határozza meg a további döntéseket. A kórházi ellátások „újraindításának” szükségessége nem kérdés, azok drasztikus és átgondolatlan leállítása volt súlyos hiba. Itt csak az a kérdés, hogy ha már sikerült ennyire szétzilálni, az amúgy is évek, évtizedek óta válságban lévő egészségügyi ellátórendszert, akkor most hogyan kell beindítani az ellátásokat. A COVID ellátás céljából egyik napról a másikra kiüríttetett kórházi ágyak közül, most miért csak a harmadát lehet újra használnia a kórházaknak, ha a COVID ellátás a két kijelölt fővárosi kórházban fog történni? Mi lesz a fel nem szabadított ágyakkal? Lehet, hogy azokat el akarják venni a kórházaktól? A kormányzat úgy gondolja, hogy itt a jó alkalom az egészségügyi ellátás évek, évtizedek óta halogatott átszervezésére? Jobb ötlet híján a „jól bevált” fűnyíró elv szerint? Kásler bejelentette, hogy most egyezkedhetnek egymás között a kórházigazgatók. Átgondolt népegészségügyi reform helyett legyen egy kis spontán csencselés az intézményvezetők szintjén, aztán ami kialakul, azt majd kodifikáljuk, és ez lesz a nagy kásleri reform? Mi lesz, ha ismét emelkedni kezd az új esetek száma? Majd megint hoznak valami ad hoc döntést, ami áthúz mindent, és amit egyik napról a másikra végre kell hajtani a kórházaknak?

Pontosan tudható, és halkan azért ezt is peccengetik a szakemberek, hogy a járvány még egyáltalán nem múlt el. Láthatóan még az egyszerű matematikai modellek is azt vetítik előre, hogy az új esetek számának csökkenése átmeneti jelenség volt. Az orvosegyetemek felméréséből nagyon óvatosan szabad csak következtetéseket levonni, nem véletlen, hogy az eredmények hivatalos közzétételét csak hetekkel későbbre ígérte Merkely Béla rektor, amikor valamilyen megfontolásból elkezdte csepegtetni az információkat a médiában. A KSH adataira alapozott „reprezentatív” felmérés aligha tudja felölni a legszegényebb, legrosszabb szociális helyzetben élők szélesebb körét, így például kérdéses, hogy milyen lehet az átfertőzöttség a hajléktalanok, vagy a súlyos nyomorban élők körében.

Az eddigi rosszul előkészített, átgondolatlanul bevezetett intézkedések következményeit csak hónapok múlva fogjuk látni. Ha igazak azok a hírek, hogy a járvány első két hónapjában még csökkent is az összes halálozások száma Magyarországon (ami lehet, hiszen nem történnek meg azok a választott idejű műtéti beavatkozások, amiknek nyilván van valamekkora halálozása, de ez a kockázat még mindig kevesebb, mint hosszabb távon a beavatkozás elmaradásának kockázata), akkor ez könnyen vezethet téves döntésekhez. Csakhogy azt ma senki nem tudja megmondani, hogy a most fel nem fedezett, és idejében kezelni nem kezdett daganatos és más súlyos betegségek hány embernél fognak gyógyíthatatlan stádiumba jutni a kórházak COVIDOS és akut betegek ellátásra szorítkozó működtetése miatt. Félő, hogy már az idei ősz folyamán drasztikusan növekedni fog az inoperábilis stádiumba jutott daganatos, és a kezelhetetlenné vált egyéb krónikus betegségben szenvedők száma, ami csak azt követően fog jelentős növekedést eredményezni a halálozási statisztikákban.

A politikai adok-kapok, a katonás ágyszám-intézkedések és a kórházvezetők egymás közötti egyezkedései, csencselései nyomán kialakuló ellátásszervezés helyett nagy szükség lenne egy átgondolt, szakszerű népegészségügyi program megvalósítására annak érdekében, hogy el tudjuk kerülni a most bemutatott kockázatokat és veszélyeket.