A melegfelvonulásokkal kapcsolatos reakciók érezhetően egyre több politikai színezetet kapnak. Amikor az első pride-ot szervezték hazánkban, több mint egy évtizeddel ezelőtt, az élvonalbeli politikusok többségében még tartózkodtak attól, hogy állást foglaljanak a melegfelvonulással kapcsolatban. Az elmúlt években a helyzet gyökeresen megváltozott. Ennek kapcsán érdemes végiggondolni, hogy miért politizálódott át ennyire hazánkban és a többi kelet-közép-európai országban a melegfelvonulások kérdése, mennyire tekinthető ez az LMBT közösséghez tartozó emberek jogaival összefüggő nemzetközi tendenciák és folyamatok részjelenségeinek, vagy mennyiben kell a kelet-közép-európai országok sajátos történelmi és kulturális adottságaiban keresni az okokat.
Először is mik a tények? Magyarországon 1997-ben rendezték meg az elő melegfelvonulást, és két évvel később, az elvesztett választást követő évben az SZDSZ-es Pető Iván vállalta a részvételt, majd az elkövetkező években az SZDSZ más képviselői tartottak beszédet a rendezvény megnyitóján – olvasható Wikipédián. Ekkor azonban még sem az MSZP-nek, sem a 2002-ig kormányon lévő Fidesznek a vezetői nem foglalkoztak a pride-al. 2004-ben tartott megnyitó beszédet először egy második vonalbeli MSZP-s politikus, Tabajdi Csaba EP képviselő, majd a rákövetkező évben az akkor még elég népszerű Göncz Kinga. Ezután megint csökkent a politikusok nyílt szerepvállalása, és bár 2007-ben Szetey Gábor szocialista államtitkár nyilvános coming out-ja nagy port vert fel, innentől már megint csak másod és harmad vonalbeli politikusok, majd 2009-től már nem is politikusok nyitották meg az eseményt. Igaz ugyan, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként, majd bukása után pártelnökként többször is részt vett a felvonulásokon, de beszédet sosem mondott. A jobboldali politikusok közül Tarlós Istvánon kívül jelentősebb politikus 2010-ig nem nyilatkozott a pride-al kapcsolatban, ő is inkább csak szűkebb körben, ami a médiában csak periférikusan jelent meg. Saját támogatóik körében ugyan gyakran tettek már a 2010-es választások előtt is homofób megjegyzéseket a jobb oldal különböző szintű politikusai, de olyan indítványokat, mint amilyet most a fővárosi önkormányzat elé terjesztettek vezető Fideszesek a pride betiltására (melynek tárgyalását ugyan egy alkalommal elnapolták, de ismételten megerősítették, hogy ragaszkodnak a melegfelvonulást tiltó rendelethez), a 2010-es választásokat megelőzően még nem nyújtottak be, pedig ezt ellenzékben is megtehették volna. Nem vállalták azonban a választási programjukban sem fel a homofób indíttatású jogalkotásra vonatkozó terveik bejelentését, ezért a nyilvánosságot annak ellenére meglepetésként érhette, amikor első vonalbeli Fideszesek is nevüket adták ezekhez az indítványokhoz, hogy egyes jobboldali politikusok homofób indulataival mindenki tisztában volt.
A hazai politikai-közéleti előzmények mellett érdemes figyelembe venni az LMBT közösséghez tartozók emberei jogainak tiszteletben tartásával kapcsolatos nemzetközi fejleményeket is. Ahogy arról korábban többször is szóltunk már (ld. Globális lehűlés, Mióta van homofóbia?, Terjed a homofóbia, mint a pestis, stb.) a homofób jelenségek elszaporodása világjelenség, melyben elég egyértelműnek látszik a magukat fundamentalista, konzervatív keresztényként definiáló egyházak egyre nyíltabb offenzívájának hatása, amiről szintén volt már szó korábban (pl.: Hogyan lehet megnyerni a kultúrharcot és elveszíteni egy nemzedéket?).
Mindebből tehát adódik néhány kérdés:
1. mi vezetett oda Magyarországon, hogy a kormánypártok vezető politikusai is a melegfelvonulás betiltására irányuló jogszabályokat kezdeményeznek? Mitől vált ez most olyan fontos politikai kérdéssé, hogy erre a lépésre szánják el magukat?
2. milyen módon függ össze a hazai helyzet alakulása a térségi és a globális tendenciákkal?
3. milyen következtetéseket lehet és kell levonni mindebből a homofóbia elleni küzdelemben?
Az első pontban megfogalmazott kérdésekre nem könnyű a válasz. Az események egyértelműen azt bizonyítják, hogy a pride elleni jogi fellépés – minden ellenkező kommunikációs megnyilvánulás ellenére – nem az érintettek erkölcsi, vagy vallási meggyőződésével van összefüggésben, hiszen a pride főleg azokban az években sértette a vallásos és konzervatív erkölcsű emberek ízlését, amikor ezek a politikusok lényegében semmit nem tettek ellene. Erre nyilván lehet azt mondani, hogy most telt be a pohár, de ez rendkívül hiteltelen abból adódóan, hogy a korábbi évek gyakran valóban provokatív, a keresztény hívő embereket sértő megnyilvánulásai az elmúlt két-három évben már egyáltalán nem voltak jellemzőek. A valódi okok tehát egyértelműen politikai síkon keresendő: valamiért most úgy érezték a kormánypárti politikusok, hogy ez az ügy olyan fontos politikai kérdéssé vált, amellyel már muszáj foglalkozniuk. Tekintettel arra, hogy a kormánypárti politikusok megnyilvánulásai szoros korrelációt mutatnak a szélsőjobb előretörésével, elég kézenfekvőnek tűnik az a magyarázat, hogy a közvélemény radikalizálódása késztette – támogatottságuk és népszerűségük megőrzése érdekében – erre a lépésre őket. Igaz ugyan, hogy ezzel nyakukba veszik annak ódiumát, hogy a nemzetközi és hazai jogvédő szervezetek, majd jelzéseik alapján az EU illetékes hatóságai kifogást fognak emelni velük szemben, de ezt nyilván még mindig kisebb bajnak tartják, mint a népszerűségvesztést. Ez az értékelés egyik oldalról érthető, hiszen hiába felelnének meg mondjuk az Európai Bizottság elvárásainak a jelenlegi kormánypártok vezetői, ha a folyamatos népszerűségvesztés miatt 2014-ben elveszítik a választásokat. Másik oldalról azonban nagyon szűklátókörűnek tűnik ez a hozzáállás, mivel a népszerűségvesztés fő oka nyilván nem az volt, hogy a választók többsége a melegekkel szembeni fellépés keménységével volt elégedetlen, hanem az, hogy a gazdasági problémákon – a munkanélküliségen, a recesszión és az infláción nem tudott úrrá lenni a kormány. Ez utóbbiak megoldásához viszont – immáron a kormány által is elismert módon – nemzetközi gazdasági segítségre szorul Magyarország. A nemzetközi pénzügyi segítség előfeltételei között azonban – kimondva, vagy kimondatlanul – ott vannak a demokratikus és emberi alapjogokkal összefüggő elvárások, melyeknek a kormányzat mindeddig nem nagyon akart eleget tenni, és a hiteltárgyalások sem nagyon akarnak elindulni. Azt ugyan így nyilván nem fogja kimondani egyetlen EU-s bürokrata sem, hogy a hiteltárgyalások megkezdésének feltétele a magyarországi melegek jogainak még teljesebb tiszteletben tartása – ahogy ezt a kérdést megpróbálta kiélezni a Magyar Nemzet egyik újságírója az év elején –, de biztos, hogy ez a kérdés is egy a sok egyéb szempont között. A „kettősmérce” emlegetése ezzel kapcsolatban kezdettől fogva értelmetlen dolog volt, ahogy erre is utaltunk már korábban (Mi szűnt meg?!). Mindezek alapján lehet, hogy a kormánypártok egyes képviselői úgy gondolják, hogy pillanatnyi politikai érdekeiket szolgálják a homofób megnyilvánulások, azonban ez valószínűleg téves helyzetértékelésen alapul.
Ami a második pontban megfogalmazott kérdést illeti, arra egyértelműen az a válasz, hogy biztosan nagymértékben járulnak hozzá a homofób megnyilvánulások hazai elszaporodásához a térségben és a világban is tapasztalható hasonló tendenciák. A hazai szélsőjobb nem is csinál titkot abból, hogy a homofób megnyilvánulásai miatt példaképének tekinti azokat az orosz politikusokat, akik az LMBT közösség jogait csorbítják és büntetik a homoszexualitás nyilvános megjelentését, akik előbb csak a homoszexuális propagandát tiltották, majd mindent, ami a homoszexuális magatartás nyilvános megjelenítésének minősíthető. A keleti példák emlegetésével a Jobbik ugyan megnyitná az elszigetelődő kommunikáció lehetőségét a Fidesz politikusai előtt, akik azonban az előzőekben leírtak miatt nem használják ki ezt a lehetőséget, sőt megpróbálják a Jobbikot „jobbról előzni”, ahogy erről szóltunk a Kormánypárti homofóbia c. cikkben. Nem véletlen, hogy az Európai Parlament május 24-én elfogadta „A homofóbia elleni küzdelem Európában” című határozatát, de ahhoz, hogy a kelet-közép-európai térség országaiban érdemben javuljon a melegek helyzete, még nagyon sokat kell tenni a határozatban foglaltak betartása és betartatása érdekében. Az elmúlt években Kelet-Közép-Európában tapasztalt homofóbia egyébként egy „antidemokratizálódási” folyamat részjelenségének is felfogható. Ezekben az országokban a két évtizede lezajló rendszerváltást követően egy nagyfokú „megfelelési kényszer” volt érzékelhető. A volt kommunista országok polgárai hittek abban, hogy csak az orosz invázió gátolta őket a nyugati típusú demokratikus berendezkedés kialakításában, és az orosz kivonulása után pár év alatt fel tudnak zárkózni gazdaságilag és társadalmilag a nyugati jóléti demokráciákhoz. A rendszerváltást követő egy-másfél évtized bebizonyította, hogy sem a gazdasági, sem a társadalmi felzárkózás nem történt meg, és ez sokakban a demokratikus jogállamiság elveivel való szembeforduláshoz vezetett. Ezt érzékelve erősödtek meg a nyugati típusú demokratikus jogállamiságot ellenző erők. A kelet-közép-európai homofób megnyilvánulások során fontos hivatkozási alapot jelentenek az ezekben az országokban még jelentős politikai befolyással bíró, konzervatív és fundamentalista keresztény egyházak, érdemi javulás csak akkor várható, ha ez utóbbiak vezetői elfogadóbbakká válnak. Annak ellenére ugyanis, hogy ma még megkérdőjelezhetetlen hittételként ragaszkodnak a homoszexuális viselkedés bármely formájának elutasításához, a nyugat-európai és észak-amerikai példák egyértelműen bizonyítják, hogy létezik a homoszexuális párkapcsolatokat elfogadó teológiai értelmezés is. A hivatalos római katolikus álláspont és e tekintetben vele tökéletes egyetértésben az ortodox katolikusok, sőt a térségben működő nagyobb protestáns egyházak is változatlanul mereven elutasítóak a homoszexualitással kapcsolatban. A konzervatív, fundamentalista keresztény álláspont a világ más részein is a homofób megnyilvánulások egyik legfőbb ideológiai alapját képezik. Igaz ugyan, hogy sokszor olyan abszurd jelenségekkel szövődnek, mint fekete Afrika több országában, ahol borzalmas embertelenségek történtek az elmúlt évtizedekben a kereszténység és más vallások nevében, de pl. az anglikán világszervezet a szakadás szélére került a homoszexualitást elfogadó és elutasító teológiát képviselők konfliktusa miatt. Van tehát bőven hivatkozási alapja azoknak, akik ideológiai alapot, teológiai és morálteológiai magyarázatot keresnek saját zsigeri indíttatású homofóbiájuk nyílt fölvállalására és politikai képviseletére.
Mindebből látható, hogy a Fidesz vezető politikusainak a melegfelvonulás betiltását célzó kezdeményezése mögött részben belpolitikai okok állhatnak, de mindez a nemzetközi társadalmi és politikai folyamatokba is beilleszkedik. Ebből adódóan a magyarországi homofób megnyilvánulások ellen küzdő embereknek és szervezeteiknek egyszerre kell lépéseket tenniük a kedvezőtlen hazai tendenciák ellen és összefogni a nemzetközi szinten is aktív, hasonló célokért dolgozó szervezetekkel ahhoz, hogy a helyzet érdemben változzon.
