Egyház- és vallástörténeti szempontból is érdekes jelenségnek lehetünk tanúi ezekben a hetekben. A május 24-én a XIII. zsinati ciklus tízedik ülésszakának első napjának kiemelkedő témája volt a Heidelbergi Káté új fordítása, melynek kapcsán 57:17 arányban leszavazták azt az indítványt, hogy a Káté 80. kérdésére adott válaszban, a katolikus misére vonatkozóan kerüljön zárójelbe a „kárhozatos bálványimádás” kifejezés, valamint a lábjegyzetben így jelenjen meg: „A kifejezést csak a történelmi hűség kedvéért hagytuk a szövegben. Amit a 16. században a Káté szerzői jónak láttak, azt ma már – mint római katolikus hittestvéreinket bántó kitételt – nem használjuk.” A szöveg maradt tehát a régi.
Azóta a Magyarországi Református Egyház hivatalos honlapján is több írás jelent meg a témával kapcsolatban és különböző református szerzők saját honlapjaikon, blogokban és fórumokon is hosszan foglalkoztak a kérdéssel. Nem így maguk az „érintettek”: a katolikus honlapokon nyomát sem találni a témának. Ugyanakkor – amint arról a jelen blog előző írásában is beszámoltunk – „lassan eljutunk oda, hogy a katolikus egyház hírportálján, a Magyar Kuríron mindennap megjelenik egy hír melegekről, melyben az egyházat ért támadásokról és a katolikus híveket kellően a melegek ellen hergelő eseményekről kapnak tájékoztatást a katolikus olvasók”. A katolikus egyház vezetőit és véleményformáló képviselőit tehát egyáltalán nem érdekli, hogy a reformátusok en bloc kárhozatos bálványimádóknak tartják őket, de a homoszexuális viselkedés elfogadása ellen minden erejükkel küzdenek, akkor is, ha pl. egy katolikus apáca képvisel elfogadó álláspontot, ahogy arról is beszámoltunk egy korábbi cikkünkben. A református és a katolikus egyháza vezetői az evangélikus egyház vezetőjével együtt ugyanakkor egyre gyakrabban adnak ki nagy egyetértésben olyan közös nyilatkozatokat, melyekkel kapcsolatban időnként némi értetlenség is érzékelhető még a saját híveik körében is. Elég nagy médiaérdeklődés kísérte pl. a tiszaeszlári vérvád parlamenti emlegetése ellen közös fellépését a történelmi egyházaknak április közepén, amit már akkor is többen ellenségesen fogadtak az érintett egyházak hívei közöttés még többen szkeptikus véleményeket fogalmaztak meg, mint ahogy mi is. Sokan felháborodtak a trianoni megemlékezések kapcsán betiltott harangzúgás miatt is. Értetlenség, egyet nem értés volt észlelhető a Schweitzer József ny. főrabbit ért „inzultus” kapcsán kiadott közös egyházvezetői közlemény után is. Miközben tehát a Református Egyház legfőbb döntéshozó testülete a katolikusokat örök kárhozatra ítélő szavakhoz ragaszkodik, a katolikusok vezetője a Református és az Evangélikus Egyház vezetőjével egyetértésben botránkoztatja meg saját híveit. Érthető tehát, hogy kell egy közös bűnbak, jelesül a homoszexuális közösség, akit közösen tudnak utálni, vele szemben gyűlöletet ébreszteni, ellenségképet generálni, hiszen nincs is erősebb összetartó erő, mint a közös ellenség. Szükség is van az egyre szorosabb összefogásra, mert – amint arról a Magyar Kurír is beszámolt – Erdő Péter bíboros elérkezettnek látta az időt hogy nagyon éles kritikát fogalmazzon meg a Kormánnyal szemben, az egyházi iskolák és médiumok állami támogatásának elégtelensége miatt. Sokakban felmerült a gyanú, hogy a katolikus egyházi vezető szokatlanul kritikus hangnemének hátterében a kormánypártok népszerűségvesztését mutató friss közvélemény-kutatási adatok állhatnak, elvégre a pénzt mindig azok osztják, akik hatalmon vannak, és ha az utóbbi hónapok tendenciái folytatódnak, akkor két év múlva már nem a Fidesz fog kormányozni. A történelmi egyházak összefogásának tehát van indoka, célja és ideológiája is. Mit számít ehhez képest az a kis teológiai különbség?
