Tegnapi bejegyzésemben csak felvetettem azokat a kérdéseket, hogy szükségszerű-e a szembenállás, az ellenségeskedés. Ma ezzel kapcsolatban kissé pesszimistán azt látom, hogy igen. Úgy tűnik, hogy az ellenségeskedés világméretekben egyre erősebb, a homoszexualitást elfogadtatni akarók és az elutasítók között. Talán egy ilyen görbe mutatja a homofóbia alakulását a az idő függvényében azokban az országokban, ahol jelentős a keresztény egyházak társadalmi súlya:
Ez persze nem egy objektív paraméterekre, korrekt szociológiai felmérésre támaszkodó értékelés (szerintem ilyen felmérés nem is készült), hanem a különböző korszakokról szerzett információk alapján kialakított szubjektív vélemény, mely azonban mégis fontos lehet akkor, ha sok embernek hasonló az értékelése. A kiindulási pont, a XX. század kezdete egy viszonylag még alapvetően intoleráns, a konzervatív érékeket nagyon széles körben elfogadó, egyedül üdvözítőnek tartó többség által jellemzehető társadalom volt mindazokban az országokban, amelyek a vizsgálódásunk tárgyát képezik. Ezt azonban folyamatosan alakították az akkori "létező kapitalizmus" különböző betegségeinek tünetei (a társadalom szétszakadása, a szegényebbek radikalizálódása, a nacionalizmus térnyerésének tragikus következménye az I. világháború kitörésével, a társadalmi evolúciós folyamatok megbicsaklása az oroszországi változásokkal, majd az európai országok újáépítésének folyamatában a korábbi konzervatív értékrend egyre nyilvánvalóbb tarthatatlansága, melyet betetőzött az első igazán nagy gazdasági világválság kirobbanása). Mindezen hatások összegződéseként megítélésem szerint lassan, de folyamatosan növekedett a tolerancia, mely a homofóbia átlágos szintjének lassú csökkenését hozta. Aztán a gazdasági válságra adott európai válaszok a rohamosan radikalizálódó szélsőséges politikai irányzatok térnyerésével a homofóbia átlagos szintje a kiindulási érték fölé csapott, de szomorú tanulsága a történelemnek, hogy a szélsőséges irányzatok látványos bukását követően még közel egy évtizedig magas szinten tudott maradni a homofóbia, mint nagypolitika számára kevésbé fontos maradványa a szélsőséges ideológiáknak. A hatvanas évek változásai aztán meghozták a "sorstársak" által várva-várt változásokat a társadalmi hozzáállásban és a tolerancia szintje egészen a közelmúltig növekedett, a homofóbia átlagos mértékének folyamatos csökkenését eredményezve. Az újabb fordulatot a jóléti állam válsága jelentette, mivel az erre adott válaszokban kezdetben a politikai, később egyfajta világnézeti konvergencia mutatkozott. Hasonlóan ugyanis ahhoz, ahogy a neoliberális és neokonzervatív értékek megjelentek M. Thatcher nagy-brittánniai hatalomra jutását és sikereit követően a zömmel még baloldali kormányok által vezetett kontinentális Európában, az Egyesült Államokban és a világ szinte valamennyi fejlett tőkés gazdasággal bíró országában, és ezzel végérvényesen elmosódtak a tradícionális ideológiai határok a vezető politikai erők között, valami hasonló konvergencia ment végbe a társadalom más területein is. Ezt a folyamatot továbberősítette Tony Blair, majd később Obama sikere, akik ugyan visszaszerezték a politikai hatalmat a bal oldal számára, de ehhez igen nagy áldozatokat hoztak: lényegében feladtak minden értéket, amelyek eddig még úgy-ahogy megmaradtak a baloldali ideológiákban. Nyíltan felvállalt, sőt talán kicsit túlhangsúlyozott vallási kötődésük nyomán megerősödött az egyházi lobby, de azon belül a konzervatív értékrendet vallók is egyre erősebben hallatják a hangjukat. Ebben persze szerepe van Ratzinger pápává választásának, aminek következtében a katolikus vonal "bekeményített", és a már említett világnézeti konvergencia jegyében ez más egyházakra is kihatott. Ez utóbbi hatást csak erősíti a német pápa és az amerikai szuperhatalom kölcsönös bizalmatlansága egymás iránt, amit persze erősítenek a Vatikán és Irán közeledési gesztusai, és így még nagyobb stratégiai jelentőséget kapnak a nemzetközi politika alakításában azok a nagyon határozott lépések, melyeket a katolicizmus tesz a tőle egyébként teológiai szempontból továbbra is meglehetősen távol álló anglikán egyház egy részének bekebelezése érdekében. Mindezek alapján a helyzet finoman szólva nem túl rózsás. A homoszexuálitás elfogadásának ügye vastagon belekeveredve a világpolitika sokféle érdekrendszerébe egyelőre inkább vesztese az elmúlt évek változásainak, és nem nagyon látok olyan tendenciákat, melyek belátható időn belül érdemi fordulatot hozhatnának. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek apróbb sikerek (főleg a svéd, és az egyik-másik amerikai államban elfogadott jogi és egyházi elismerés adhat némi lelki támaszt), de ezek sajnos nem meghatározóak.
