Az elmúlt években össztűz zúdult a konzervatív keresztény morálteológia képviselői részéről a gender mainstreaming terjesztőire, támogatóira. Se szeri, se száma azoknak az írásoknak, megnyilatkozásoknak, amelyek a "hat nemű társadalom" ideológiájával, vagy éppen a nemek egyfajta elmosásával vádolják a "szélsőségesen liberális" ideológiák képviselőit, akik a család, és ezáltal magának emberi társadalomnak az alapjait akarják aláásni kártékony, és a természet rendje ellen indított kampányukkal, stb. Érdemes azonban kicsit átgondolni ezeket a vádakat, és a kinyilatkoztatás fényében megvizsgálni az indítékokat és szándékokat. Már a jelen poszt címválasztása is kifejezi azt a paradoxiát, ami a kérdéssel kapcsolatban érzékelhető: azzal ugyanis, hogy az ellenzést kifejező "anti-" előtagot hozzáillesztjük a gender szóhoz egy olyan kifejezéshez jutunk, amely éppen azt jelenti, ami ellen tiltakoznak a gender mainstreaming ellen küzdő emberek. Ezzel a szóösszetétellel ugyanis olyan kifejezéshez jutunk, mely a "nemi jellegek ellen küzdő áramlatként" lenne értelmezhető, holott a konzervatív ideológia képviselői egyebek mellett éppen azt kifogásolják, hogy a gender mainstreaming szerintük elmossa a tradicionális nemi szerepeket.
De vegyük sorra a fent felsorolt vádakat! Általánosságban a konzervatív keresztény morálteológia képviselőinek az a hozzállása, amely az ővéktől eltérő morálteológiai álláspontot elfoglaló embereket egyértelműen a család és a társadalom ellenségeinek, ilyen értelemben valami nagyon rossz, mondjuk ki nyíltan sátáni szándék követőinek minősítik, meglehetősen furcsa, visszatetsző, sőt morálisan is erősen aggályos. Akkor ugyanis, amikor ilyen súlyos vádak megfogalmazódnak, a konzervatív ideológia képviselői végső soron a fejlett világban élő keresztények millióit minősítik aposztatának, hiszen úgy az Egyesült Államokban, mint Nyugat- és Észak-Európa legtöbb országában a keresztények többsége mára elfogadja azt az érvelést, melynek alapján a homoszexualitást önmagában nem lehet bűnnek tekinteni, és ezért annak megélését sem lehet egységesen és miden formájában elítélni. Különösen hiteltelenné tette a konzervatív morálteológia képviselőinek álláspontját mindaz a sok botrány, melyek az elmúlt időkben megrázták a keresztény egyházat, de ezektől függetlenül is nyilván sokakban merül fel kétség azzal kapcsolatban, hogy mennyire megalapozottak a homoszexualitás eredetével és kialakulásával kapcsolatos tudományos eredményeket egyértelműen figyelmen kívül hagyó, vagy éppen mereven elutasító teológiák. Vannak ugyan elvétve olyanok is, akik a konzervatív keresztény álláspont védelmében megpróbálnak érveket találni a tudományos kutatások eredményei között is. Ez eddig sem volt könnyű feladat, hiszen a pszichiátria és a pszichológia képviselőinek döntő többsége egyértelműen azt az álláspontot képviseli, hogy a homoszexualitás se nem az egyén döntésének függvénye (márpedig akkor aligha lehet bűn), se nem betegség (akkor viszont nincs miért kűzdeni ellene), a szociológusok számára pedig evidencia, hogy a társadalom pár százalékát kitevő homoszexuálisok (éppen a konzervatív ideológia képviselői azok, akik általában még a tudományos felmérések során mért 4-5%-os arányt is túlzónak tartják) aligha felelhetnek azokért a nagyon sajnálatos negatív trendekért, melyek a fejlett világ egy részében észlelhető súlyos demográfiai torzulásokhoz és a házasság válságához vezettek. (Ez utóbbival kapcsolatban egyébként megjegyzendő, hogy a demográfiai trendek és a házassági statisztikák az elmúlt években pont azokban az országokban mutatnak pozitív irányú elmozdulásokat, amelyek lakossága a leginkább toleráns a homoszexualitással kapcsolatban, mint amilyen Dánia és Svédország.) A konzervatív morálteológia álláspont tudományos megalapozására irányuló erőfeszítéseket különösen visszavetette a NARTH és a reparatív therápia több korábbi vezetőjének vallomása, melyben elismerik, hogy igazában semmi érdemi eredmény nem várható a homoszexuálisok "átnevelését" célzó "kezelésektől". Azonban, ha ezt a pár évvel ezelőtt tett nyilatkozatot nem is tartották elegendőnek egyesek arra, hogy a reparatív therápiának nevezett sarlatánságot elutasítsák, az a tény, hogy az elmúlt hetekben egy újabb vezető "szakértőjükről" derült ki, hogy miközben hevesen támadja a homoszexuálisok jogainak elismerését, és hirdeti a homoszexualitás elleni küzdelem "igéjét", aközben saját maga homoszexuális prostituálttal utazgat a világban, talán felnyithatja végre azok szemét, akik őszinte szándékkal keresik Isten akaratát ezekben a kérdésekben is, és nem kívánják figyelmen kívül hagyni az ismertté vált tényeket.
Természetesen a gender mainstreaming képviselői sem akarják egyöntetűen és összehangoltan "aláásni" a család intézményét (ahogy ezt egész komoly doxazmák formájában hirdetik paranoid beütésű és szélsőségesen konzervatív irányultságú emberek). Ugyanakkor az is igaz, hogy a korábban említett sajnálatos társadalmi folyamatok miatt sokan szemforgatónak tartják azokat, akik úgy tesznek, mintha a család ideálja érintetlenül maradt volna az elmúlt évtizedekben. Természetesen ugyanúgy nem maradt, nem maradhatott érintetlen, mint ahogy az emberiség történelme során korábban is folyamatosan és jelentős mértékben alakult a család intézménye, hasonlóan a családokból felépülő társadalomhoz és a változó társadalomban élő emberhez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki alá akarná ásni a család intézményét, akár szándékosan, akár tudatlanságból, aki elfogadja a gender mainstreaming bizonyos elemeit.
Azt általában a konzervatív álláspontok képviselői is elfogadják, hogy eredeti szándéka szerint a gender mainsteaming pozitív célokat, a nők egyenjogúságát, hátrányos megkülönböztetésük felszámolását tűzte ki célul, de a véleményük szerint ezután rárakódtak bűnös és kártékony tartalmak, mint amilyen a homoszexualitás, a transzszexualitás, stb. iránti tolerancia, és ezért vált a családok létét veszélyeztető kártékony áramlattá. Tény, hogy a nők egyenjogúságának követeléséből a gender mainsteaming elvét képviselők többségének valóban az is következett, hogy abban az esetben, ha a homoszexualitást nem tekintjük kórosnak -mint ahogy a tudomány ma már egyértelműen nem tekinti annak -, akkor a homoszexuális emberek egyenlő jogainak biztosítása is logikusan hozzátartozik a nemi alapon történő megkülönböztetés elleni küzdelemhez. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, amit a konzervatív álláspont harcos képviselőjévé vált Kuby állít a "Nemek forradalma" című írásában, hogy a gender mainstreaming képviselői szerint nem kettő, hanem hat nemről kellene beszélni. Meglehetősen visszás eljárás, hogy valaki azt állítja magáról, hogy korábban a "másik oldalon" állt, ezért mindenkinél jobban ismeri azt az oldalt, most "megtért" a "jó oldalra", ezután olyan vádakkal illeti a korábban saját maga által is képviselt "másik oldalt", amely azonban egyáltalán nem igaz mindenkire, aki továbbra is azon az oldalon áll, majd a konzervatív tábor ezek miatt a hamis vádak miatt ítéli el a bűnös "másik oldalt". Abból ugyanis, hogy valaki elfogadja, hogy az emberek bizonyos százaléka a saját neméhez tartozók iránt vonzódik, és ezért elfogadhatónak tartja, hogy számukra biztosítani kell a nemi irányultságuk szabad és korlátozásoktól mentes megélésének lehetőségét, még nem következik, hogy a többséget képező heteroszexuális emberek nemi identitását is kétségbe akarná vonni. Vagyis a homo- és transzszexualitás elfogadása nem vezet a "nemek forradalmához". Mi táplálja tehát ezt a tévhitet, mely annyi ellenségeskedés alapja? A homoszexuális emberek egy része és a transzszexuális emberek nemcsak szexuális orientációjukban különböznek a többségi heteroszexuális emberektől, hanem megjelenésükben, viselkedésükben, értékrendjükben, stb. Ez az, amiért úgy tűnhet a felületes szemlélő számára, mintha új nemet akarnának képviselni. Így pl. ha egy férfiakhoz vonzódó férfi megjelenésében és viselkedésében láthatóvá, a kívülállók számára is nyilvánvalóvá válik, hogy homoszexuális (vulgárisan szólva: amikor egy férfi "buzis" megjelenésű, viselkedésű), kézenfekvőnek tűnhet, hogy róla azt feltételezzék, hogy a "normálisnak" tekintett férfiaktól elkülönülő, új nem képviselőjének tartja magát, hiszen a heteroszexuális férfiak nemi identitásához tartozó konvenciókat "rúgja fel" a megjelenésével, a viselkedésével, stb. Igaz ugyan, hogy azzal mindenki tisztában van, hogy ezek a konvenciók meglehetősen időlegesek, a történelem folyamán erősen átalakultak (pl. az a testhez feszülő nadrág, amit pár éve még egyértelműen a homoszexuális férfiakra jellemző viseltnek tartottak, egyrészt a középkorban is sokszor tünt fel, mint széles körben elfogadott viselet, másrészt a dívat változásait követő fiatalok mostanában szexuális orientációjuktól függetlenül szívesen választják), de mégis vannak olyanok, akik az általuk elfogadott normáktól eltérő megjelenésű, viselkedésű embereket megbélyegzik és elítélik. Ennek a harcos szembenállásnak - amit nevezhetünk akár a poszt címének választott anti-gender mainstreaming-nek is - számos negatív következménye van. Egyrészt azok között, akik bár maguk a heteroszexuális többséghez tartoznak, de nem tartják elfogadhatónak a homoszexuálisokkal szembeni hátrányos megkülönböztetést és gyűlöletkeltést, sokan egyfajta "szolidaritás" kifejezéseként maguk is felrúgják a heteroszexuálisokra korábban jellemző konvenciókat. Ennek a mechanizmusnak a következménye is lehet a mostanában egyre gyakrabban megfigyelhető metroszexuális viselkedés és megjelenés. Ez önmagában is számos újabb konfliktus forrása lehet, és a hagyományos heteroszexuális konvenciók háttérbe szorulása veszteséget jelenthet a társadalom egésze számára, azonban ennél sokkal több nehézséggel jár mindez a homoszexuálisok számára. Azzal ugyanis, hogy a heteroszexuális többség gátolja a sajátos megjelenési és viselkedési formák felvállalását, vagy éppen egyesek átveszik azokat annak ellenére, hogy heteroszexuális orientációjuak, ezzel gátolják a homoszexuálisok számára a nyílt társadalmi jelenlétet, ami egyértelműen hátrányt jelent számukra pl. a társkapcsolatok kiépítésében (aminek kínos következménye lehet, ha egy homoszexuális ember a vele azonos nemű, számára vonzónak tűnő, de a külső megjelenés alapján be nem azonosítható nem irányultságú heteroszexuális személyhez próbál közeledni), vagy a magánéleti kérdések kommunikációjában (meglehetősen kínos pillanatokat okoz minden érintett számára, amikor pl. egy homoszexualitását titkoló, külső megjelenésében a heteroszexuális konvenciókhoz alkalmazkodó embertől kérdezgetik házassági, családalapítási szándékait). Ezekkel az érvekkel szemben szokták felhozni a "rossz minták" vélelmezett negatív hatásait a fejlődésben lévő személyiségekre, mivel a konzervatív álláspontok védelmezői szerint a homoszexuálisok nyílt társadalmi jelenléte "megrontja" a gyermekek egészséges szexuális fejlődését. Ennek az állításnak a tarthatatlanságát ugyan számos tudományos kutatás igazolta, azonban a konzervatív álláspont képviselői ezeknek a tudományos kutatásoknak a megbízhatóságát, hitelességét kétségbe vonják, saját álláspontjukat viszont evidenciaként kezelik, mely nem is igényel semmilyen bizonyítást. Megoldást csak az hozhat, ha mindkét oldal számára hiteles és megbízható tudományos eredmények fognak születni arra vonatkozóan, hogy valóban befolyásolja-e a gyermekek szexuális fejlődését a homoszexuálitás nyílt felvállalásának látványa, tudata, ha igen, akkor mi az, ami hatást tud gyakorolni a gyermekek személyiségfejlődésére, és mi az, ami mindenki számára elfogadható adatokkal alátámasztva nem gyakorol semmilyen hatást. Ez utóbbiakkal kapcsolatban talán nagyobb esély van arra, hogy a konzervatív gondolkodású emberek egy része is elfogadóbb legyen, és ezáltal elkerülhetővé váljanak az "anti-gender-mainstreaming" negatív következményei.
