Az elmúlt napokban két baloldali politikus foglalt állást a melegházasság engedélyezése mellett. Június 28-án Molnár Csaba, a Gyurcsány-párt (DK) alelnöke jelentette be, hogy pártja az azonos neműek házasságának engedélyezését kezdeményezi, majd 29-én Dominique Bertinotti, francia családügyi miniszter bejelentette, hogy a homoszexuális párok számára 2013 júniusától engedélyezett lesz a házasság és az örökbefogadás. A két bejelentés tartalmában alig van különbség, de nyilvánvaló, hogy a jelentőségében, súlyában és hatásában óriási.
Nemcsak abból adódik a különbség, hogy míg Molnár egy világméretekben jelentéktelen, kis kelet-közép-európai ország, jelentéktelen pártocskájának a képviselője, addig Bertinotti egy világhatalom vezető politikai erejéhez tartozik, bár ez sem elhanyagolható. A hitelesség, a cselekedni képes elszántság szempontjából azonban ennél is lényegesebb, hogy míg a Gyurcsány párt vezetői nyolc évig voltak hatalmon, de akkor ezt a lépést nem vállalták fel, addig a baloldali francia kormány kevesebb, mint egy hónapja kormányoz és máris konkrét dátumot tűzött ki a melegházasság legalizálására a saját hivatali ciklusának első felében. El kell ugyan ismerni, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat intézményének megalkotásával és az elfogulatlannak, politikailag semlegesnek aligha nevezhető Alkotmánybíróság aggályait is elhárító jogi szabályozás megalkotásával történelmi jelentőségű lépést tett előre Magyarország a Gyurcsány-éra idejében, de sajnos ez is már az ő regnálásuk legvégére esett, miközben tétlenül, de legalább is tehetetlenül figyelték a fokozódó homofób indulatok terjedését, eszkalálódását. Az is igaz, hogy „a franciák 63 százaléka támogatná a homoszexuálisok házasságának engedélyezését, amely egyébként évek óta szerepel a most kormányra került Szocialista Párt programjában, és 56 százalékuk azzal is egyetért, hogy örökbe fogadhassanak gyereket” – írja az MTI-re hivatkozva a hatter.hu, míg Magyarországon sokkal kevesebben támogatnák ezeket a változtatásokat. Ugyanakkor nyílván ez sem magától alakult így ott sem. Hosszú évek konzekvens és hiteles politikai erőfeszítéseire volt szükség ahhoz, hogy a többség elfogadja a melegek egyenlő jogait. Ez pedig nem megy akkor, ha csak egy-két, szerény támogatottsággal bíró politikai tömörülés tűzi zászlajára az LMBT közösséghez tartozó emberek jogegyenlőségének ügyét. Éremi javulás a közvélekedésben is csak akkor várható, ha Magyarországon is egy kormányképes erő fogja végre nyíltan és egyértelműen felvállalni az azonos neműek házassági egyenlőségének megteremtését. A francia példa azt mutatja, hogy ennek a következetes és a választók többségének a szemében hiteles politikának előbb-utóbb megvan az eredménye.
