A mostani hírben szereplő négy munkavállaló ügye elég jó „mintavételnek” tekinthető a problémakör alaposabb tanulmányozásához. A négy munkavállalóból kettőt a kereszt viselését tiltó munkáltatói utasítás végrehajtásának, kettőt pedig homoszexuálisokkal való foglalkozás lelkiismereti okokra hivatkozó megtagadása miatt rúgtak ki. Jól mutatják ezek az ügyek, hogy milyen formában jelenik meg a „keresztények elleni diszkrimináció” a mindennapokban.

Az első két eset vitatható. Mondhatjuk, hogy olyan munkavállalókról volt szó (egy ápoló és a British Airways egyik munkatársa), akiknek az „ügyfélköre” nem válogathat, hogy tőlük kívánják-e igénybe venni azt a szolgáltatást, amire szükségük van, vagy valaki mástól. Ezzel szemben, például ha a sarki fűszeres vallási szimbólumokkal ékesíti a boltját, akkor akinek ez nem teszik, az legfeljebb egy másik boltba megy be. Ha van másik bolt a közelben, és a vásárló mozgásában nem akadályozott… Ugyanakkor – maradva a példánál – lehet, hogy valaki azt állítja, hogy számára már aránytalanul hátrányos, hogy másik boltba kell mennie, ha nem akarja azokat a vallási szimbólumokat nézegetni, amelyek a lakóhelyéhez legközelebbi boltban láthatóak. Itt tehát tényleg nagyon nehéz meghúzni a határt. Amíg ugyanis viszonylag könnyebben megérthető a hivatalos brit álláspont az ápoló esetében (nyilván egy súlyos beteg, vagy haldokló zsidó, muzulmán, vagy ateista beteget joggal zavarhat, ha a fölé hajoló ápoló nyakából egy feszület lóg az arca elé), a légitársaság alkalmazottjánál (Nadia Eweida, a képen) ez már kevésbé egyértelmű. Különösen amiatt, hogy a hírt eredetileg közzétevő BBC cikk alapján a kollégái között többen gond nélkül viselhettek szikh turbánt, karkötőt, muszlim hidzsábot, vagy zsidó kipát.

A második két eset sokkal kevésbé tűnik vitathatónak. Közülük az egyik egy párkapcsolati tanácsadó (a nol.hu nagyon pontatlanul házassági tanácsadóról ír), aki a „Relate” nevű országos hatáskörű civil szervezet alkalmazottja volt. Ez utóbbi a Wikipedia szerint nemcsak házaspárok részére nyújt segítséget, hanem családok, fiatalok és egyedülálló személyek részére is, szexuálterápiás, mediációs és felkészítő képzéseket szervez, hasonlóan – csak vélhetően kicsit professzionálisabban – a hazai családsegítő és gyermekjóléti szolgálatokhoz, melyek ugyan ma még nálunk többségében önkormányzati fenntartásban működnek, de Nagy-Britanniában hagyományosan nagy civil szervezetek nyújtanak közszolgáltatásokat, amelyekre természetesen ugyanúgy vonatkozik a diszkrimináció tilalma. Aki ilyen munkakörben akar dolgozni egy olyan országban, ahol a polgárok 60-70%-a támogatja a melegek teljes jogú házasságának engedélyezését, attól joggal elvárható, hogy vallási meggyőződésére hivatkozva ne utasítsa vissza a párkapcsolati tanácsadást a hozzá forduló azonos nemű párok esetében sem.  A másik egy anyakönyv-vezető, aki nem akarta bejegyezni egy homoszexuális pár élettársi kapcsolatát, annak ellenére, hogy a törvény erre lehetőséget biztosít számukra. Ez aztán végképp teljesen egyértelmű helyzet. Ha egy állami köztisztviselő megtagadja a jogszabályok betartását, az nyilván nem maradhat az állásában.

Különösen elgondolkodtató azonban, hogy keresztény szervezetek milyen nagy vehemenciával támadják a brit igazságszolgáltatást ezek miatt az ügyek miatt, a nyomásgyakorlás minden eszközét latba vetve a média kampánytól, a politikai lobbin keresztül egészen az Emberi Jogok Európai Bíróságához beadott keresetek hathatós támogatásáig. Márpedig – mint a leírtakból is látható – szó sincs arról, hogy ezeknek az ügyeknek teljesen egyforma megítélés alá kellene esniük, hogy olyan egyértelmű lenne, hogy adott esetben mi a fekete és mi a fehér, mi a jó és mi a rossz. Természetesen az Emberi Jogok Európai Bíróságának is mérlegelnie kell majd az összes szempontot, azonban ennél sokkal fontosabb lett volna, hogy az ügyben megszólaló egyházi és civil szervezetek, amelyek a hivatkozott cikkek tudósításai alapján egységesen elítélik, vagy támogatják a hivatalos brit álláspontot ebben a négy ügyben, a sajátjuktól eltérő álláspontot képviselők iránt nyitottabban, a megoldáskeresésre törekedve közelítették volna meg ezeket a kérdéseket. Az elkövetkező évtizedekben ugyanis az emberiség sorsa első sorban azon fog múlni, hogy a XXI. századi emberek – tanulva az elmúlt évszázad(ok) gyötrelmes tapasztalataiból – hajlandóak, készek és képesek lesznek-e a kompromisszumkeresésre, meg akarják és meg fogják-e találni az egymás mellett élés lehetséges és a túléléshez elengedhetetlenül szükséges formáit.

A kérdést tehát kicsit leegyszerűsítve így is feltehetjük: lesz-e XXI. századi modus vivendi?