Az elmúlt héten nemcsak az anglikán egyház hívei figyeltek nagy várakozással Rowan Williams, a decemberben távozó Canterbury érseknek, a világszerte 77 millió hívőt számláló anglikán unió legfőbb vallási méltóságának lehetséges utódját kiválasztó, az anglikán egyház 16 vallási és világi tisztviselőjéből álló bizottság döntésére, hanem nagyon sokan mások is, különböző okokból, szerte a világban. A döntés azonban nem született meg, amiről az illetékes testület egy szűkszavú közleményben tájékoztatta a közvéleményt. Nem csoda, hiszen óriási a tét, és ennek a kiemelkedően fontos személyi döntésnek a következményei messze túlmutatnak az amúgy sem csekély jelentőségű anglikán egyház keretein. Az anglikánok legfőbb vallási vezetőjének személyére vonatkozó döntésnek ugyanis – túlzás nélkül mondható – világpolitikai jelentősége van, mely alapvetően befolyásolni fogja az emberiség történelmének további alakulását.
Miért ilyen nagy horderejű ez a döntés?
Több okból. A döntés hátterével kapcsolatban egy nagyon színvonalas és részletekbe menő elemzést ad John Milbank (Research Professor of Politics, Religion and Ethics at the University of Nottingham, Director of the Centre of Theology and Philosophy, and Chairman of the ResPublica Trust), és a hivatkozott weboldalon további értékes adalékokkal szolgáló írásokra mutató linkek is találhatóak.
Röviden talán az alábbi két fő csomópont emelhető ki, melyekhez számtalan szerteágazó részletkérdés tartozik, és ez a két terület is sok szálon összefügg egymással:
- az egyik fő kérdéskörnek az anglikán vallás és általában a protestantizmus jövője tekinthető, viszonya más vallásokhoz, különösen a katolicizmushoz, a nyugaton egyre rohamosabban terjedő ateizmus, az egyre szélesebb társadalmi rétegek által követelt szekularizáció, valamint a keleten egyre súlyosabb következményekkel járó, egyre több áldozatot szedő fundamentalizmus, fanatizmus és ez utóbbiak politikai térnyerése közepette.
- az egyházakat, gyülekezeteket megosztó, szakadással fenyegető teológiai, morálteológiai kérdések megoldatlansága.
A jelen blog korábbi írásában is utaltunk már arra, hogy a leköszönő érsek látszólag kapitulálni volt kénytelen a pápával szemben, amikor a női püspökök kinevezésével és az azonos neműek házasságának támogatásával kapcsolatos viták miatt a szakadás szélére sodródott az anglikán egyház, a Vatikán pedig gyors ütemben törvényt alkotott a katolikus egyházba átlépni kívánó anglikán lelkészek befogadásáról. Rowan Williams lemondásának bejelentése után ugyan átmenetileg lecsillapodtak a kedélyek – nyílván a távozó érsekkel már nem lett volna értelme újabb csatát kezdenie senkinek –, ám az utódnak majd várhatóan egyszerre fog a nyakába szakadni az a probléma halmaz, ami a teológiai és morálteológiai vitákkal, valamint az egyház egységének megmentésével, vagy végleges feladásával kapcsolatban felgyülemlett. Ez utóbbi kérdés emeli világpolitikai jelentőségűvé a mostani személyi döntést, hiszen ha sikerülne egy olyan jelöltet találni az érseki posztra, aki meg tudja menteni a 77 milliós világunió egységét, akkor az anglikánok meg tudnák őrizni világpolitikai súlyukat és jelentőségüket is, míg egy esetleges szakadás esetén félő, hogy csak jelentéktelen kisegyházak maradnának belőle. Ez utóbbi nyilván egyik álláspont képviselőinek sem kedvez. A konzervatív vonal – melyhez leginkább az afrikai országokban működő egyháztestek képviselői tartoznak – számára egy ilyen fordulat első sorban egzisztenciális szempontból lenne hátrányos. A reformpártiak számára is szűkülne a mozgástér, hiszen az álláspontjuk súlyát ma nagymértékben befolyásolja, hogy azt egy nagy egyház képviselőiként tudják megjeleníteni az egyházak közötti kapcsolatrendszerben és a politikai, társadalmi közéletben egyaránt. Ugyanakkor az is igaz, hogy mind a konzervatívok, mind a reformerek az elmúlt évek vitái és konfliktusai után már aligha tekinthetnek saját egyházukra úgy, mintha az egységes és erős szervezet lenne, amit nyilván pontosan tudnak a többi felekezet és a politikai közélet képviselői is. Arról is dönteni kell tehát a canterbury érsek utódját kiválasztó bizottságnak, hogy van-e egyáltalán értelme olyan jelöltet keresni, aki integráló szerepet tudna játszani, vagy eleve fel kell adni az egység helyreállítására irányuló reményeket és elvárásokat. Ez utóbbi kérdésben nyilván azt kell mérlegelni, hogy megtalálható-e egyáltalán az a kompromisszum, amely mögé fel tudna sorakozni a konzervatív és reformpárti lelkészek többsége, és „csupán” azt a személyt kell megkeresni, aki a leghatékonyabban tudja azt képviselni. Ha ugyanis ilyen kompromisszum nincs – és az a tény, hogy Rowan Williamsnek nem sikerült ilyet találnia, arra utal, hogy valószínűleg nincs ilyen –, akkor nem is érdemes megpróbálni egy olyan jelöltet keresni, aki a nem létező kompromisszumot tudná keresni, és ebben az esetben a javaslatot tevő bizottság tagjai nyilván első sorban saját érdekeik és értékrendjük alapján fognak dönteni, lemondva az egyház egységének megmentéséről. Ez utóbbi viszont azt jelenti, hogy ők ott 16-an lényegében az anglikán egyház jövőjéről, megmaradásáról, vagy várható szétaprózódásáról fognak dönteni, ami kétségtelenül világpolitikai jelentőségű ügy.
