Az Európai Parlament (EP) Állampolgári jogok, bel- és igazságügyi bizottságának megrendelése alapján elkészült egy tanulmány, amely javaslatokat fogalmaz meg az LMBT közösséghez tartozó emberek egyenlő jogainak biztosítását szolgáló EU-s ütemtervre vonatkozóan – adta hírül az EP LMBT jogok parlament képviselőcsoportjának weblapja. A bizottság tagjainak szándékai szerint egy ugyanolyan politikai dokumentumnak kellene születnie az LMBT jogok témakörében, mint amilyen korábban már született a Nők és férfiak közötti egyenlőségre vonatkozó 2010-2015 stratégia, az Európai fogyatékosságügyi stratégia 2010–2020, vagy A nemzeti romaintegrációs stratégiák uniós keretrendszere 2020-ig címmel.
Az összefoglalóban ez olvasható:
„A tanulmány áttekintést nyújt az LMBT közösséghez tartozó személyek problémáival, valamint az ezen a területen eddig megtett tett uniós intézkedésekkel kapcsolatban. Első sorban az egyenlőséggel összefüggő területekre fokuszál (beleértve a foglalkoztatás, az egészségügy, az oktatás, az árukhoz és szolgáltatásokhoz való hozzájutás és a lakhatás kérdéskörét is), ezen kívül foglalkozik a transz- és interszexuális személyeket, a különféle családokat, a szabad mozgást, a gyülekezési és szólásszabadságot, a gyűlölet beszédet, a gyűlölet-bűncselekményeket, az erőszakot, valamint a homofóbia és transzfóbia elöl menekülőket érintő speciális kérdésekkel. Mindezekre alapozva tesz ajánlásokat egy olyan ütemezésre vonatkozóan, amelynek figyelembe vételével elkészíthető lenne a szexuális irányultság és a nemi identitás egyenlőségét célzó uniós ütemterv.”
A tanulmány valóban nagyon alaposan összefoglalja az elmúlt években a témával kapcsolatban publikált kutatási eredményeket és a hivatalos politikai állásfoglalásokat tartalmazó dokumentumokat, majd egy táblázatba foglalva tesz javaslatot a kialakítandó ütemterv tartalmi elemeire és a tanulmány készítői által reálisnak tartott ütemezésére. Az első lépésben természetesen magát az ütemtervet kellene az unió tanácsának hivatalosan elfogadnia, mivel a szerzők szerint az ütemterv nélkül az LMBT közösség jogainak elismerését célzó fellépések sok területen lassúak, vagy hatástalanok lesznek. Ezek után az átfogó intézkedések és témák következnek, melyek közül „ízelítőül” az első hármat mutatjuk be:
„Az ütemtervnek tartalmaznia kell a következő átfogó intézkedéseket vagy témákat:
a) be kell azonosítani az alapvető témákat és prioritásokat és meg kell határozni az adott területen elvégzendő megfelelő intézkedéseket
b) meg kell határozni a kiemelt kutatási területeket és azokat az irányelveket, hogy hogyan és mikor kell a kutatásokat végrehajtani
c) ki kell alakítani a koordináció javításával az LMBT prioritások hatékonyabb érvényesítését az uniós finanszírozású programok meghatározásának folyamatában…”
Ezt követően táblázatos formában foglalják össze a feladatokat, melynek első oszlopában a javaslatokat, a másodikban azok kimenetelét, a kapcsolódó témákat és mechanizmusokat, a harmadikban a felelősöket, a negyedikben a javasolt határidőket mutatják be. Az egyes területeket a fentebb ismertetett összefoglalóban felsorolt témakörök szerinti bontásban tárgyalják.
Mindez nagyon imponálónak, határozottnak és tárgyszerűnek tűnik, azonban alaposabban elmélyedve az anyagban, a felsorolt 52 javaslat között csak elvétve találhatóak olyan konkrétumok, amelyek kötelező direktívákat, a tagállamok nemzeti jogalkotását is érdemben befolyásoló intézkedéseket tartalmaznának. Márpedig ezen a területen az anyagi ösztönzés (pl. az uniós támogatások előkészítésének hatékonyabb koordinációja, stb.) sajnos kevés. Azokban az uniós tagállamokban ugyanis, ahol leginkább problémák vannak az LMBT jogok elismerése és tiszteletben tartása terén, az uniós támogatások felhasználása általában amúgy is gyenge hatékonysággal történik, az érintett országok gazdasági fejlettsége alacsony, ami miatt az uniós támogatások esetleges visszatartása sem célszerű abban az esetben, ha az LMBT jogok tiszteletben tartásával kapcsolatban nem teszik meg a szükséges lépéseket. Ugyanakkor a kötelező jogi szabályozás tiszta és világos helyzetet teremtene ezen országok kormányai számára is, nem hagyva meg azt a választási lehetőséget, hogy ha nem támogatják az LMBT jogok kiszélesítését célzó programokat, akkor legfeljebb csak annyi támogatástól esnek el, amennyit ezekre a programokra le tudtak volna hívni. Ha a homofób irányítású tagállamok a minden, vagy semmi elve alapján esetleg elveszíthetik az összes uniós támogatást az LMBT közösség védelme érdekében megalkotandó, kötelező uniós jogok megsértése miatta, akkor sokkal kevésbé várható, hogy továbbra is ezt az utat választanák. Nem tűnik elégségesnek az a jogi garancia, amelyet a Diszkrimináció elleni direktíva kiegészítésének tervezete tartalmaz, noha még ez sem került elfogadásra, miután a Tanács 2011-ben – első sorban nem az LMBT közösség, hanem a fogyatékosok jogait érintő, zömmel gazdasági megfontolásokra hivatkozó fenntartások miatt – megakasztotta az elfogadás folyamatát, ahogy a tanulmány 4. fejezete ezt részletesen be is mutatja. Megfontolandó lenne az LMBT közösség egyenlő jogainak biztosítását célzó uniós jogalkotást teljesen leválasztani a többi területről, melyek az egyenlő állampolgári jogok biztosítását célozzák, mivel szemben pl. a fogyatékkal élők jogegyenlőségét célzó szabályozásokkal, az LMBT jogok tiszteletben tartásának alig vannak olyan gazdasági kihatásai, amelyek a végrehajtásért felelős tagállamok számára anyagi terheket jelentenének.
Súlyos hiányossága a tanulmánynak, hogy szinte egyáltalán nem reagál az LMBT jogok kiszélesítésével szemben bizonyos egyházi vezetők, egyházakhoz kötődő személyek, szervezetek és pártok által kifejtett kemény ellenpropaganda és mindezen személyek és szervezetek részéről rendszeresen tapasztalható, az LMBT jogok kiszélesítése elleni nyílt politikai kiállás jelenségére. Igaz ugyan, hogy a tanulmány 28. oldalán, a „Heteronormatvitás és gender normativitás az oktatásban” cmű alfejezetben megemlítik ezeket a jelenségeket, de a későbbiekben semmilyen érdemi koncepciót nem vázolnak fel azzal kapcsolatban, hogy kinek és milyen stratégiát kellene követnie az ilyen jelenségek visszaszorítása érdekében. Ez annál is nagyobb hiányossága az anyagnak, mivel minden jogi szabályozás erőtlen és hatástalan marad, az állampolgárok tudatában nem következnek be olyan változások, melyeket pont a nevelés és oktatás területén kellene elkezdeni megalapozni, természetesen nem elhanyagolva a felnőtt korosztályt célzó kommunikációs és PR feladatokat sem. Jelen formájában az anyag azt a szemléletmódot követi, amely a nyugat- és észak-európai tagállamokban, első sorban Nagy Britanniában és a skandináv országokban tapasztalható, mely szerint az LMBT közösség számára biztosított jogi garanciákat a következetes jogalkalmazás során, minden engedmény és megalkuvás nélkül alkalmazzák az egyházi szervezetekhez tartozó, vagy vallási meggyőződésükre hivatkozó világi személyekkel szemben is, ha azok bármilyen formában megsértik az LMBT közösséghez tartozók jogait. Látni kell azonban, hogy ez – bármennyire tiszteletre méltóan következetes, és ezért sokak számára egyedül elfogadhatónak tűnő megoldás – több szempontból is kontraproduktív. Egyrészt súlyos alapjogi kérdéseket vet fel, hogy melyik alapjog tiszteletben tartása előbbre való: azoknak a szabad vallásgyakorláshoz és véleménynyilvánításhoz való joga, akik szavaikkal, vagy tetteikkel megsértették az LMBT közösséghez tartozó személyeket, vagy azoké az LMBT közösséghez tartozó embereké, akik ragaszkodnak a jogszabályokban számukra biztosított jog előtti egyenlőséghez (ld. pl. azoknak a brit egyházi szervezeteknek az esetét, amely gyermekek örökbefogadásának közvetítésével foglalkoznak és nem kívánnak azonos nemű párokat felvenni a saját nyilvántartásukba, ezért az utóbbi időben a brit hatóságok megvonták tőlük a működési engedélyt). Az ilyen típusú jogviták – melyek természetesen rendszeresen megjárják valamennyi nemzeti és nemzetközi jogi fórumot – még évtizedekig elhúzódhatnak, ezért nem tűnik elégségesnek pusztán a jog eszközével küzdeni az ezen a téren szükséges szemléletváltásért. Másrészt annyiban sem szolgálja az LMBT közösség ügyét ezeknek az egyházi szervezetekkel és személyekkel szemben alkalmazott jogi lépéseknek a gyakorlata, hogy ezzel olyan „mártírokat gyárt” a jogalkalmazás, akiknek az esetei alkalmasak az LMBT közösség egyenlő jogainak elismerésével és tiszteletben tartásával szemben kifejtett, még az eddigieknél is sokkal keményebb ellenpropaganda további megerősítésére, gyúanyagot biztosítva azok számára, akik gátlástalanul nyúlnak a demagógia és adott esetben a gyűlöletkeltés eszközeihez is, az LMBT közösség egyenlő jogainak elismerése és tiszteletben tartása elleni küzdelemben. Mindezek alapján feltétlenül szükséges lenne az LMBT közösségek és a velük szemben álló egyházi, civil és politikai szervezetek képviselőinek a tárgyalóasztalhoz ültetése, melyben az állami hatóságoknak egyfajta moderátor és facilitátor szerepet kellene játszaniuk, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a munka világában a munkáltatók és munkavállalók közötti egyeztetésekben vesz részt az állam, az így létrejövő triparti érdekegyeztetés – minden fejlett országban évtizedek óta működő – gyakorlata szerint.
Mindezek alapján indokolt és szükséges lenne a tanulmányban javasolt ütemterv összeállításkor nagyobb hangsúlyt fektetni azokra a célkitűzésekre, amelyek alapján részben az uniós döntéshozó testületeknek kellene további határozott lépéseket tenniük az uniós jogalkotás területén, részben a tagállamok kormányainak kellene megvalósítaniuk bizonyos konkrét előrelépéseket saját országuk jogrendjében, az LMBT közösséghez tartozók jogainak minél teljesebb körű biztosítása érdekében.
