A jelen blog korábbi posztjaiban felvetett kompromisszum-keresésre, a kölcsönös gesztusok szükségességére gyakran érkezik olyan válasz, amelynek az a lényege, hogy ilyen kérdésekben nincs helye kompromisszumnak, nem lehet gesztusokat tenni. Ahogy a minap egy mandineres kommentelő írta: „Elvi kérdésekben nem lehet gesztusokat tenni, ez legfeljebb a libernyákok szokása.”
És valóban a „libernyákok” tesznek gesztusokat, csak az elmúlt napokban két ilyen gesztus is megjelent a hírekben: egyrészt az EP megszavazta Tonio Borg kinevezését (részletesen ld. az előző posztban), másrészt Franciaországban bejelentették, hogy a baloldali kormány mentesíteni fogja az azonos nemű párok esketésének kötelezettsége alól azokat a polgármestereket, akiknek ez lelkiismereti problémát okoz.
A hazai és a többi kelet-közép-európai országban, meg innen keletre azonban valóban úgy tűnik, hogy a teljes kompromisszum-képtelenség jellemzi a melegekkel szemben elutasító és gyűlölködő, intoleráns embereket. Az „elvi kérdésekben” nincs kompromisszum típusú hozzáállás egyrészről szánalmas és nevetséges, hiszen azok akik „elvi kérdésként” kezelik az ügyet, alapvető tényekkel és ismeretekkel nincsenek tisztában, vagy ha tudnak is róluk, úgy tesznek, mint akik nem hajlandóak tudomást venni ezekről. Másrészről azonban életveszélyes, hiszen ahol nincsenek gesztusok, nincs kompromisszum, ott konfliktusok vannak és háborúskodás (ld. a már hivatkozott korábbi posztot a témában). A háború pedig mindig értelmetlen áldozatokkal, gyötrelmekkel és fájdalmakkal jár, amire úgy látszik itt keleten még nem jöttek rá sokan, nem volt elég az a rengeteg szomorú történelmi tapasztalat, amely a nyugati embereket már láthatóan ráébresztette a kompromisszum-keresés szükségességére.
Ez a keleti emberek legnagyobb fogyatékossága, mely természetesen nemcsak a melegekkel szembeni tolerancia hiányában, hanem az élet szinte minden területén megmutatkozik. Makacs konoksággal gyártanak „elvi kérdéseket” az emberek olyan dolgokból, melyekben helye és tere lehetne a kompromisszumoknak, amelyekkel elkerülhető lenne egy csomó háború és felesleges áldozat.
Ez a fajta mentalitás oka és következménye is ezen országok elmaradottságának az élet számos területén, a gazdaságban, a kultúrában, a tudományok területén, hiszen akármennyire próbáljuk bemagyarázni magunknak, hogy milyen jók vagyunk mindenben, a tények mást mutatnak.
A melegekkel szembeni intolerancia csak egy jó indikátora ennek a mentalitásnak, mivel kellően széles társadalmi rétegeket érint ahhoz, hogy már mindenki szembesülhessen a problémával, ugyanakkor mégis a társadalom elég csekély és gyenge érdekérvényesítő-képességű részét ahhoz, hogy minden gyűlölködés és sötétség felszínre tudjon kerülni velük kapcsolatban, ami a többséghez tartozó emberek hozzáállásában jelen van.
Döbbenetes belegondolni, hogy pl. az azonos neműek párkapcsolatának jogi szabályozásával kapcsolatos viták során az emberek többsége még mindig olyan megnyilatkozásokat tesz, amelyek lényegében a velük egy társadalomban élő érintett személyek emberi mivoltát kérdőjelezik meg. Ilyen pl. az azonos neműek párkapcsolatának összemosása a pedofíliával, bestializmussal, poligámiával, stb., amely mindennapos jelenség a hazai homofób emberek kommunikációjában, miközben nyilván való az a lényegi különbség, ami a beszámítható, felnőtt emberek egyenjogú, kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapuló monogám kapcsolata és a felsorolt aberrációk között van.
A homofób emberek az azonos neműek házassági egyenlőségéért küzdőket szokták vádolni azzal, hogy követeléseikkel a társadalom alapját, a család intézményét támadják, miközben az LMBT közösséghez tartozók emberi mivoltát lényegében megkérdőjelező hozzáállást tanúsítva, azt nyíltan, vagy hallgatólagosan támogatva, valójában ők intéznek támadásokat ezen alapok ellen.
Visszatérve a kompromisszumkészség és a kölcsönös gesztusok hiányának tarthatatlanságára, ebből a szempontból igen tanulságos üzenete van annak a bibliai igeszakasznak, amely a református igekalauz alapján ma került sorra, és amelyet a nem vallásos emberek is gyakran szoktak idézni. Lukács Evangéliuma kilencedik fejezet 49-50. versében ez áll: „János vette át a szót: >>Mester - mondta -, láttunk egy embert, aki ördögöt űzött a nevedben, de megtiltottuk neki, mert nem követ téged velünk.<< Jézus így válaszolt: >>Ne tiltsátok meg! Mert aki nincs ellenetek, az veletek van.<<” A negyven év felettieknek persze erről eszébe juthat, hogy a kádár-korszak végén a „gulyás-kommunizmusnak” nevezett puha diktatúrában az akkori állampárt ideológusai idézték előszeretettel ezt az igeszakaszt annak illusztrálására, hogy milyen „toleráns és megengedő” a kádári rezsim a nem kommunista meggyőződésű, de a rendszert alapvetően nem támadó, azzal szemben nem ellenséges emberekkel. Ez a történelmi tapasztalat sokakban okozhat keserű asszociációkat, hiszen valójában igen súlyos hátrányokat és nehézségeket okozott az akkori hatalmi gépezet valódi működése azoknak, akik nem a „jó elvtársak, jó káderek” családjaiba születtek. Talán ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy Magyarországon annyira erős bázisa van az intoleráns, szélsőségekre hajlamos gondolkodásmódnak a mai negyvenes, ötvenes generációkban, és – ahogy ez lenni szokott – az ő gyermekeik, a most nagyjából a húszas éveikben járók között.
Közismert, hogy a Bibliában ez a mondás „fordítva” is megtalálható: „Aki nincs velem, az ellenem van…” (Lk 11.23). Ez láthatóan sokakat megzavar, akik adott esetben téves következtetéseket vonnak le az utóbb idézett igerészből. Láthatóan ugyanis sokan úgy viselkednek, mintha maguk is azt vallanák, hogy aki nincs velük, az ellenük van, tehát mindenki, aki nem ért egyet velük, az legyőzendő, valamilyen értelemben akár azt is mondhatjuk, hogy elpusztítandó ellenség. Csakhogy akik így gondolkodnak, azoknak a figyelmét valószínűleg elkerülte a két mondatban használt szavak, a személyes névmások közötti kicsiny, ám annál lényegesebb különbség. A korábban idézett mondat ugyanis az, ami a tanítványoknak, tehát általában az embereknek szól. A másikat Jézus saját magával kapcsolatban jelenti ki. Az az ember tehát, aki ugyanígy viszonyul az embertársaihoz, nem mást tesz, mint egyenlővé teszi magát Jézussal, azaz magát tartja Istennek. Ez az ősbűn, minden más bűn forrása.
A kompromisszumképtelenség, a tolerancia hiánya tehát nemcsak társadalmi, politikai és etikai szempontból súlyos probléma, de teológiai és morálteológiai szempontból is bűnös, kárhozatos dolog.
