Ismét nagy port kavart Balavány György egyik írása: Az orbánizmus mint államvallás. A cikkben a szerző élesen kritizálja az állam és az egyházak kapcsolatának a jelenlegi kormánypártok által kialakított és az államilag elfogadott egyházakkal közösen működtetett és fenntartott rendszerét. Véleménye szerint ma Magyarországon nincs szekularizáció, helyette „egy sajátos Fidesz-vallás szilárdult rendszerré”, mely állandóan a kereszténységre hivatkozik, de valójában azzal teológiai szempontból összeegyeztethetetlen, ahogy Balavány fogalmaz: „szinkretista, a New Age világába tartozik”. Gondolatait így summázza: „…az ország vezetői teljes erőből aláznak szét mindent, amit fontosnak, sőt szentnek tartok. Ennél is nagyobb fájdalmam, hogy ebben Krisztus megtévesztett, elvakított szolgái sietnek a segítségére.”
A cikkre reagált Köntös László református lelkész a reposzt.hu-n, amit a Mandiner is átvett. Álláspontja több szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt az adott témát, amihez hozzászól, meglehetősen alaposan körül szokta járni, vitathatatlan bölcsesség és élettapasztalat sugárzik szavaiból, másrészt a véleménye az autonóm gondolkodás látszatának folyamatos fenntartása mellett, teológiai és közéleti állásfoglalásai általában belesimulnak a Magyar Református Egyház fősodrát jelentő irányvonalba, ezért ez utóbbira nézve többé-kevésbé iránymutatónak tekinthetőek. Ő egyrészt örömét fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy egy „konzervatívnak éppen nem nevezhető oldalon” olyan írás jelent meg, mely szerint a szekularizáció nem keverendő össze a szekularizmussal, és ezt a véleményt úgy interpretálja, mintha ezzel Balavány a „világnézeti semlegesség mítoszának a tarthatatlanságát” mondta volna ki. Ez már önmagában egy kis csúsztatás. Balavány cikkének idevágó része ugyanis így szól: „Nincs világnézetileg semleges ember, sem közösség, sem állam: ha a szekularizmus az állam vezérlő elve, az nem világnézeti semlegesség. Ha nem akarjuk – márpedig demokrataként nem akarhatjuk – az egyik fél megsemmisítő győzelmét a másik felett (legyen az arány aktuálisan bármekkora), akkor nem marad más, mint a pluralizmus.” Köntös interpretációja és Balavány álláspontja között azért van egy kis különbség. Balavány egyáltalán nem menti fel az államot a világnézeti semlegesség ideáljának tiszteletben tartása alól, még akkor sem, ha megállapítja, hogy a gyakorlatban ez nem valósul meg. Köntös ezt úgy mutatja be, mintha ezt az elvárást már nem is kellene támasztani az állammal szemben, ami azért riasztó, mert lényegében megágyaz vele az államvallás, az állam által kötelezően előírt ideológia elfogadásának, vagyis pont annak, ami ellen Balavány egész cikke tiltakozik. Ez akkor is így van, ha utána azt írja, hogy „Le kell szögezni: az egységes alapozású "keresztény társadalmak" kora lejárt.” Másrészt Köntös egyértelműen szembehelyezkedik Balavány véleményével az „Orbány-kormány és a „keresztények” viszonyáról” (vélhetően a plusz ”y” csak elütés Köntös cikkében és nem valamilyen szándékos stílusválasztás). Olyan szavakat használ, melyek tőle szokatlanok: „Ugyan már, kedves Balavány György. Teljesen fölösleges és bántó az ilyen általánosítás.” Ezután kérdőre vonja: „Abból a körülményből, hogy a jelenlegi kormányfő tevékenységének tényleg van egy erőteljesen ideologikus karaktere, amelynek egyik fontos jegye a kereszténység újratematizálása, miként következne vajon, „a keresztények” és a kormány, vagy akár a történelmi egyházak és a kormány idilli összeborulása? Mintha bizony valamiféle restauráció következményeként létrejött volna ismét trón és oltár egysége.” Eközben Köntös olyan szavakat, kifejezéseket használ, mintha azok Balaványtól származnának, noha ez utóbbi nem használt ilyeneket („’a keresztények’ és a kormány, vagy akár a történelmi egyházak és a kormány idilli összeborulása”, „létrejött volna ismét trón és oltár egysége”). Ez egyrészt méltatlan módszer, eljárás Köntös részéről, mert amiket ő kvázi Balavány szájába ad, azok a szavak és kifejezések meglehetősen negatív kicsengésűek, egyszersmind nem is fedik le pontosan a kritizált írás mondandóját, szellemiségét. Másrészt azért sem korrekt, mert a túlzás, a sarkítás eszközével élve Balaványnak olyan gondolatait, véleményét támadja, amelyek kőkemény tényeken alapulnak, ezért lényegében cáfolhatatlanok. Aligha vonható kétségbe pl. az az állítása Balaványnak, hogy egyes egyházak kiemelt támogatáshoz és a társadalom életében irányító szerephez jutottak, amikor tény, hogy az oktatás és szociális ellátás területén a katolikus és református egyház nagyobb intézményhálózatot működtet, mint amekkorát egy-egy megye működtetett, amíg sor nem került ez utóbbi intézmények nagy részének államosítására. Így mostanra már nemcsak az állam után a legnagyobb, a legtöbb állami támogatásban részesülő intézményfenntartókká, hanem az adott ágazatok irányításának is meghatározó tényezőivé váltak az egyházak.
Ugyanakkor nem támadja és nem is említi Köntös Balavány írásából, azt a keserű összefoglalást, amit a jelen poszt első bekezdésében idéztünk, s melynek lényege úgy foglalható össze, hogy a kormányzat egyházpolitikájához a nagy, történelmi egyházak vezetői erősen asszisztálnak. Ugyanakkor ő is előrántja a „csodafegyvert”, amellyel a katolikus egyház vezetése is előszeretettel fenyegetőzött az elmúlt két évtizedben minden olyan esetben, ha veszélyben látta saját hatalmi és gazdasági érdekeit: az egyházi kárpótlás elmaradását. „Az egyházak pedig, teljesen függetlenül attól, hogy éppen milyen politikai összetételű kormány van hatalmon, ki vannak szolgáltatva az éppen aktuális költségvetésnek. Ettől kezdve miről beszélünk?” – írja. Ezzel ki is bújt a szög a zsákból. A történelmi egyházak is megkezdték a választási felkészülést, és – figyelve a közvélemény-kutatási tendenciákat – jó előre elkezdik kiépíteni a védelmi vonalakat az esetleges új kormányzattal szemben.
Ugyanakkor érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy Balavány a jelenlegi kormányzattal szembeni indulatai miatt csak periférikusan, cikkének a már többször hivatkozott végszavában említi meg a történelmi egyházak vezetőinek felelősségét a kialakult helyzetben. Pedig mindig kettőn áll a vásár, sőt, jelen esetben háromszereplős a történet. A kormánypártok és a történelmi egyházak vezetői mellett a választók széles tömegei is felelősek azért, hogy Magyarországon így alakult az egyházak helyzete. Természetesen nem mentesíti a politikusokat a rájuk háruló felelősség alól, de ők „csak” kielégítettek, a hatalom eszközeivel kiszolgáltak egy olyan társadalmi elvárást, melyet a történelmi egyházak jelenlegi vezetői, saját gyarló érdekeiktől és hatalomvágyuktól vezérelve, és a rendelkezésükre álló, a tömegek véleményének befolyásolására tökéletesen alkalmas kommunikációs csatornákat gátlástalanul kihasználva generáltak. Ezzel azonban – ahogy arra több korábbi írásunkban mi is felhívtuk a figyelmet – hosszabb távon nem szolgálták, hanem a velük szemben feléledő egyre ingerültebb elutasítás miatt – amire Balavány is utalt a cikkében – még rontották is az egyházak egyik legfontosabb feladatának, a missziónak az ügyét.
