az ezer színű világ

A különböző közösségekben történő bizonyság-tételek ritkán lépnek át egy virtuális határt (én legalább is ilyen esettel még nem találkoztam): ez a határ a "szalonképesség" határa. Vagyis eddigi tapasztalataim és másoktól halott elbeszélések alapján úgy tűnik, hogy egy adott közösség "tűrőképessége", valamint a bizonyság-tevő közösségen belüli, illetve társadalmi pozíciója behatárolja a bizonyság-tétel során a közösség előtt megvallható bűnök mértékét, jellegét. Ezek a tényezők persze nagyon sok mindentől függenek, ennek megfelelően a különböző helyen, időben és szervezésben összejövő közösségek, valamint a különböző nemű, korú és társadalmi pozíciójú bizonyság-tevők esetében igen széles határok között változhat az, hogy mikor, ki, mit mond(hat) el magáról, de egy adott szituációban ez nagyjából szinte pontosan meghatározható. Egyszer egy német lelkész számolt be arról, hogy ennek a határnak nemcsak korlátozó, de néha éppen vallomást fokozó hatása is lehet, elmesélve egy általa régről ismert testvér bizonyság-tételét, aki arról beszélt, hogy hogyan szabadította meg az Úr a súlyos kábítószer-függőség posványából, de ez a valóságban egyetlen marihuánás cigaretta-slukk volt, mert ezután elhányta magát az illető és többet nem nyúlt kábítószerhez. A kábítószerezés, lopás, hazugság - súlyos bűnök, de mégis vállalhatóak. Házasság előtti szexualitás még szintén bevállalható, de olyat én még nem láttam, hogy a házasságtörést vagy a homoszexualitást valaki nyíltan felvállalta volna egy valódi (!) közösségben bűnvallás, vagy bizonyságtétel során. Persze a jelen virtuális valóság körülményei között könnyen összemosódhatnak az anonim és a névvel, arccal felvállalt megnyilatkozások, de ez utóbbi nyilván egész más, mint az előbbi. A virtuális térben sokan, sok mindent mondanak, de egy (ifjúsági) gyülekezet, vagy egy hittan kör, de adott esetben még egy baráti társaság előtt sem olyan bátrak az emberek. Ez persze valahol jó is, valahol szükségszerű is, ezeknek a határoknak a betartása hozzátartozik ahhoz a "konvencionális" viselkedéshez, ami alapján elfogad minket egy adott közösség, sőt,  ami alapján a viselkedésünket normálisnak minősíti a környezetünk, végső soron ami alapján beszámíthatónak tartanak minket. Ugyanakkor ezeknek a határoknak a betartása megtévesztő, félrevezető is egyben, vagy ha élesebben akarunk fogalmazni, akkor képmutató, adott esetben álszent is. Eltekintve azonban ez utóbbi minősítések boncolgatásától (ami pedig vallás-szociológiai, sőt missziós szempontból is igen-igen fontos lenne!), felmerül a kérdés, hogy ezeknek a határoknak a létezése és megtévesztő hatása milyen veszélyekkel jár egy család, egy gyülekezet, vagy Krisztus egyházának egésze szempontjából.  Közel egy éve a jezsuita blogon a homoszexualitással foglalkozó poszt egyik kommentjének szerzője kissé ingerülten tette fel a kérdést, hogy miért foglalkoznak ezzel a marginális témával annyit a blog szerzői, olvasói, kommentelői, amikor volna annyi sokkal fontosabb, szebb, érdekesebb téma. Ha a homoszexuálisok arányára vonatkozó, minimálisnak számító 3-5 % közötti előfordulási arányt vesszük is csak figyelembe, alsó hangon akkor is az emberek közel 10 %-a saját maga, vagy valamely családtagja miatt találkozik, szembesül ezzel a "marginális" témával, de tény, hogy a hittantermek és gyülekezeti szobák falai között ez a téma biztos nem merül fel ilyen arányban. Pedig attól még a probléma ott van azoknak az életében is, akik között ez a kérdéskör nem merül(het) fel soha. Vagy ha felmerül, akkor mindenki fújja az adott közösség szóhasználatával kifejezve azt a hazánkban a       kereszt(y)én(y) felekezetek határain átívelő "mainstream" álláspontot, ami lényegében megegyezik, vagy még kategóriuksabb, mint amit a KEK tartalmaz, aki meg ezzel nem ért egyet, vagy akinek az életében "másként volt", az meg hallgat, viseli ennek lelki terhét, kiteszi magát, családját, vagy a közösség más, saját személyében érintett és szintén csendben maradó tagját egy későbbi "lelepleződés" tragikus, fatális következményeinek. És ezen a ponton a felelősség elkezd szétterülni az egész közösségre, az egész gyülekezetre, az egész egyházra (bár ezt senki nem veszi szívesen magára) azért, mert akinek más lenne a véleménye, az nem (mer) szól(ni). Nagy a felelőssége ezért a gyülekezetek, közösségek vezetőinek ebben, és aki ezt a felelősséget átérzi, az nem nagyon kap bátorítást, segítséget ahhoz az egyház vezetőitől, hogy helyt tudjon állni ebben a próbatételben. Ma még ebben is csak Isten segítségében tudunk bízni, hogy adott pillanatban Ő mutassa meg nagyságát és hatalmát, és ragyogtassa fel arcát azok előtt, akik szívük mélyében ilyen "szalonképtelen bűnöktől" szenvednek!