az ezer színű világ

Meddig tart az egymás iránti felelősségünk? Mire jogosít? Mire kötelez? A bűnösöket figyelmeztetnünk kell, de nem szabad őket elítélnünk - ezek az alapelvek. Mi a valóság? Az emberek sokszor be akarnak ülni Isten ítélőszékébe, egymás szeretetteljes figyelmeztetése helyett egymást megalázva nyilatkoztatják ki a saját erkölcsi téziseiket és teszik mindezt a csalhatatlan bizonyosság tökéletes tudatában. Milyen távol van ez Jézus Krisztus tanításától! Persze megvan mindenkinek a saját magyarázata arra, hogy miért kell ezt így tennie, miért kell a másik ember bűnével szemben pontosan úgy fellépnie, ahogy fellép, hogy nehogy elkenje a bűnt, nehogy megalkudjon vele, nehogy őt is terhelje a másik bűne azért, mert ő nem szólt ellene. Mindezek a szempontok jogosak, érthetőek, mégis érzi mindenki, hogy kicsit egyoldalú megközelítése ez a dolgoknak, az is, aki így cselekszik. Mert a másik oldalon ott van az is, ahogy Jézus elbocsátotta a házasságtörő asszonyt: "... én sem ítéllek el. Menj és többet ne vétkezz!". Mennyire más ez a lelkület, mint az, ahogy egymást elítélni, ledorongolni tudjuk, ahogy egymás bűneit egymás fejére olvassuk. Kimondva, vagy kimondatlanul. Hova vezet ez a gyakorlat? A konfliktusok mélyüléséhez, a szembenállás erősödéséhez, a harag, a gyűlölet kialakulásához és megerősödéséhez. Hova nem vezet? Az Isten országába. Oda nem. Mi a megoldás? A bűnt el kell ítélnünk, a bűnöst szeretnünk kell - ezeket elvben tudjuk, de fogalmunk sincs, hogyan kell megtennünk. Nyilván minden helyzetben másként, amihez kérhetjük és kérnünk is kell Isten segítségét. De jó lenne általánosan használható irányelveket kapni. Mi a teendő akkor, amikor mi meg vagyunk győződve arról, hogy a másik ember bűnben jár, ő meg ezt vitatja, és azzal vádol minket, hogy mi járunk a hazugság, az önigazolás, a képmutatás bűnében. Azt hiszem ez már egy elrontott helyzet. Általában mire az emberek elkezdenek ezeken a kérdéseken gondolkodni, akkor már kölcsönösen sebeket ejtettek egymás lelkén és már esélye sincs a krisztusi megközelítésnek. Szeretetről már szó sincs, vagy ha szó van is róla, a szívek mélyén a harag, vagy a gyűlölet tombol. Így van ez a homoszexualitás megítélésével kapcsolatban is, de nagyon sok más erkölcsi kérdésben is. Meddig terjed az egymás iránti felelősségünk? Nagyon változó. Egy biztos: mindenki első sorban önmagáért felelős és önmagáért korlátlanul felelős. A bennünk kialakuló és felgyülemlő harag és gyűlölet a mi bűnünk. Ezért viszont biztos, hogy felelősek vagyunk. Ha e nélkül nem tudunk másokért tenni valamit, ezen az áron nem szabad. Jézus haragja (a templomi árusok kikergetésekor) NEM igazolja a bennünk kialakuló haragot és gyűlöletet, két okból: egyrészt közte és köztünk az a különbség, hogy Ő mint Isten tévedhetetlenül meg tudta ítélni, hogy az, amit az árusok csinálnak, az rossz. Mi nem vagyunk, soha nem is leszünk tévedhetetlenek, azért nincs olyan helyzet, amikor szabad lenne haragudnunk egymásra. Másrészt az emberek haragja egymás iránti gyűlöletbe torkollik - ami Jézusra sosem volt jellemző. Ezért az ember akármilyen pontosan és tisztán véli is látni embertársa bűneit, akkor sem teheti meg, hogy "korbácsot ragad". Se ténylegesen - ami persze nem is jellemző, se átvitt értelemben - ami viszont annál inkább jellemző. Ha tenni akarunk egymásért, akkor először magunkban kell rendet tenni. Ki kell irtanunk magunkból az egymás személye iránt érzett haragunknak, gyűlöletünknek még az írmagját is. Addig nem lenne szabad elkezdeni egymást figyelmeztetni és akkor nem kezdenénk egymást elítélni, kizárni az életünkből és közösségeinkből. Adja Isten, hogy így legyen.