az ezer színű világ

A morális szabályokat megsértő embertársá(ai)t elítélő ember maga is morális szabályokat sért, mivel a kinyilatkoztatás egyértelműen tiltja, hogy az emberek ítélkezzenek egymás felett. Több ok vezet ahhoz, hogy ezt sokan figyelmen kívül hagyják. Az egyik ok az, hogy emberi társadalom szükségszerű velejárója az egymás feletti ítélkezés kezdetektől meglévő gyakorlata, mely miatt - tévesen - egyesek úgy értelmezik az igei kinyilatkoztatást, hogy az egymás feletti ítélkezés tilalmát nem kell komolyan venni. Természetesen a kinyilatkoztatás (első sorban Pál apostol leveleiben) egyértelműen azt tiltja, hogy más emberek viselkedésében észlelt morális vétségek miatt azokat, akik vétkeznek nem szabad elítélni. Ez tehát nem vonatkozik a társadalom működéséhez hozzátartozó ítélkezés (bíráskodás) gyakorlatára, azt egyáltalán nem érinti. Tisztán és világosan elhatárolható tehát, hogy mire vonatkozik és mire nem, így nem ad felmentést senkinek a tiltott ítélkezés vétsége alól az a tény, hogy van nem tiltott formája és szükségszerű gyakorlata is az ítélkezésnek. A másik ok, amely az egymás feletti morális indíttatású ítélkezéshez vezet, sokkal nehezebben beazonosítható, ezért minden szempontból (úgy a társadalom, mint az érintett egyén szempontjából) sokkal veszélyesebb. Az esetek többségében ugyanis az ítélkezők és a morális vétségeik miatt elítélt, sokszor az ítélkezők által kimondva, vagy kimondatlanul megvetett emberek között egy olyan kölcsönös vádaskodás kezdődik, amely gyakran átmegy egyfajta sárdobálásba, kölcsönösen beszennyezve egymás személyiségét és megfosztva a másikat a legalapvetőbb emberi méltóságuktól. Nagyon fontos tehát, hogy amikor a morális indíttatású ítélkezés jelenségét vizsgáljuk, mentesek maradjunk ezektől a hibáktól. Ehhez szükség van egy olyan objektív látásmódra, mely felül tud emelkedni a sárdobálás szintjén, el tudja kerülni a kölcsönös vádaskodás csapdáját. Szigorúan a tényekre koncentrálva megállapítható, hogy azok, akik morális ítéleteket hoznak a másik ember felett ezt nyilván csak akkor tehetik meg hitelesen, ha saját maguk nem követik el azokat a bűnöket, amely miatt másokat elítélnek. Ebből adódóan számukra a saját egyéni döntéseik utólagos igazolása is egyben az a morális ítélet, amelyet másokkal szemben magukban meghoznak. Erre - saját döntései utólagos igazolására - minden embernek szüksége van ahhoz, hogy nyugodt lélekkel tudjon visszatekinteni saját életére. Baj csak akkor van, amikor a saját döntéseinek helyességében kételkedő ember azzal próbálja meg a kétségeit elhallgattatni, hogy egyre radikálisabban képviseli a saját döntéseit megalapozó, alátámasztó elveket. Ez a hozzáállás átmenetileg ugyan gyógyírt jelent az önmarcangoló kétségekkel szemben, azonban egyenesen vezet a sajátjától eltérő álláspontokkal szembeni intoleranciához, az ilyen álláspontot képviselő, vagy az alapján élő emberek elítéléséhez, megvetéséhez. Végső soron könnyen vezethet az ilyen radikalizálódó elvszerűség egy olyan belső összeomláshoz, kiéégéshez, melyet a végletekig hangoztatott elvek tarthatatlanságának megtapasztalása, illetve az elítélt, tolerálhatatlannak tartott álláspontok tarthatatlanságának meg nem tapasztalása okoz. Ez utóbbi összeomlás elkerülhető akkor, ha az egyén a korábbi döntései utólagos igazolására tett kísérleteit nem köti össze a mások feletti morális ítélkezéssel, mivel így adott esetben nyitott marad arra a lehetőségre is, hogy saját álláspontjának esetleges hibáit felismerve korábbi döntéseit úgy tudja elfogadni (adott esetben megbánva, ha kell morálisan saját korábbi döntését, de nyilván nem saját személyét elítélve elfogadni), hogy tudatosan az akkori döntését az akkori ismeretei, akkori személyisége produktumának tekinti. Ez a hozzáállás az előfeltétele a változásnak egyes kérdések a morális megítélésében. Addig ugyanis, amíg egy kérdést morálisan csak úgy tud a társadalom, vagy annak bármely szelete megítélni, hogy egyben ítélkezik azok felett, akik az adott kérdésről másként gondolkodnak, addig nem is remélhető, hogy elmozdulás következzen be az adott kérdés megítélésben. Addig, amíg például a homoszexuális viselkedést morálisan elítélők elítélően viszonyulnak azokhoz, akik a homoszexualitást elfogadhatónak tartják, és fordítva, azok akik a homoszexulitást elfogadhatónak és tolerálandónak tartják, azok elítélik az általuk homofóbnak, képmutatónak tartott embereket, addig értelem szerűen ez a frontvonal fenn fog maradni, mindenkit olyan döntés elé állítva, hogy vagy az egyik, vagy a másik oldalon áll, és szíve mélyén ítélkezik a túloldalon állók felett. Ez a helyzet pedig önmagát konzerválja, hiszen ha egyszer valaki elkezdett ítélkezni a másik oldalon állók felett, akkor már saját magát is egy kényszerpályára állította, megakadályozva önmagát is abban, hogy utólag bármilyen mértékben, akár csak kisebb részleteiben is felülbírálja saját korábbi álláspontját, hiszen az alapján már ítéleteket hozott, és akkor be kellene ismernie, hogy saját korábbi ítéletei részben, vagy egészben megalapozatlanok voltak. Pontosan ezért óvja Pál apostol a híveket attól, hogy egymás felett morális alapon ítélkezzenek, hiszen tudja ő is pontosan, hogy az emberek sosem tévedhetetlenek, és a tévedéseik utólagos elismerése nélkülözhetetlen előfeltétele annak a tökéletesedési folyamatnak, melyre Jézus kötelezi a keresztény embereket, és amelyet a fentiek miatt az önigazoló ítélkezés megakadályozhat.