Az elmúlt években első sorban a lisszaboni szerződés kapcsán csaptak magasra a hullámok a kereszténység "kontra" humanizmus témakörben. A nehezen tető alá hozott kompromisszumos tervezet alapján a római szerződés preambuluma így egészül ki: "...ÖSZTÖNZÉST MERÍTVE Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből, amelyből az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, valamint a jogállamiság egyetemes értékei kibontakoztak..."
A szöveg miatt első sorban a Vatikán adott hangot nemtetszésének, elfogadhatatlannak tartva azt, hogy a kereszténység nincs konkrétan megnevezve, ugyanakkor a humanista örökséget túlságosan is kihangsúlyozzák benne.
Nem különösebben meglepő ezek után, hogy a hazai konzervatív keresztény körökben (ebbe beleértve a konzervatív protestánsokat is, ahogy arról egy korábbi posztban már volt szó) divattá vált a humanizmus kritizálása, mely egyeseknél már olyan megnyilvánulásokhoz vezetett, mintha korunk (majdnem) minden bajának forrása a humanizmus lenne, mely - ezen álláspont képviselői szerint - melegágya volt a szélsőséges individualizmusnak és az élet minden területét átható liberalizmusnak.
Ezzel kapcsolatban azonban egy meglepő "szövetség" kezd körvonalazódni: a humanizmussal kapcsolatban a szélsőségesen liberális és a keményen konzervatív beállítottságú emberek véleménye sokkal közelebb van egymáshoz, mint a szélsőséges megközelítéseket elutasítókéhoz. Abban ugyanis, hogy a humanizmus szükségszerűen ateista azáltal, hogy értékrendjének középpontjába az embert állítja, egyetértés mutatkozik az előbb említettek között. A magyarázat, a szándék látszólag különbözik, mivel az ateista liberális beállítottságú emberek ezzel a saját interpretációjuk szerint egy magasabb rendű materialista álláspontot képviselőiként ezzel pozitívan minősítik a humanizmust, míg a konzervatív keresztény álláspontot képviselő emberek számára ez éppen a humanizmus tarthatatlanságát igazolná.. De ha a felszín mögé nézünk, akkor aligha lehet nem észrevenni azt a tipikus háborús logikát, mely szerint a szemben álló felek vezető ideológusai egyformán érdekeltek abban, hogy a szekértáborok közötti ellentétek tovább erősödjenek, hiszen ez biztosítja saját létezésük szükségességének igazolását. Hasonló ez ahhoz, mint ahogy az emberiség történelmében megannyi háborúság okozója a fegyver gyártók érdekei, akik néha mindkét oldalra szállítva saját fegyvereiket, búsás hasznot húztak a háborúskodásból. Abban a pillanatban ugyanis, ha a humanizmus alatt első sorban az ember méltóságának és alapvető jogainak következetes tiszteletben tartását értjük, akkor az nem áll ellentétben a kereszténységgel, sőt, adott esetben még azt is be kellene ismerni, hogy a zsidó-keresztény morálteológia főparancsolatának – „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22.37-39) – második fele valahol ugyanezt jelenti.
Nincs persze szó „összeesküvésről”, de fennáll az érdekazonosság a konzervatív keresztény és a szélsőségesen liberális, ateista álláspontot képviselők között, ami megnehezítheti a józan többség dolgát a humanizmus helyes értékelésében.
