Október 31. a reformáció ünnepe. Korunk világnézeti és morálteológia viharai között érdemes megnézni, hogy mit üzennek a mai kor emberének a közel fél évezrede történt események. Az egyik legnagyobb református gyülekezetnek, a budapesti pasaréti gyülekezetnek, az idén igencsak furcsa, a kálvinista hagyományt megcsúfoló módon megválasztott (ld. Egy korábbi posztban!) új lelkésze az ünnepi prédikációja alapigéjének 1Mózes 26,12-18. részt választotta. Ebben arról van szó, hogy amikor Izsák meggazdagodott a Filiszteusok féltékenyek lettek, betemették az apja által ásott kutakat, de ő kiásta, és kitisztította azokat. A prédikációban az Ábrahám által ásott kutakra, mint az egyház tiszta, élő vizet adó forrásaira utalt a lelkész, melyeket a gonosz ellenség (értsd: a katolikus egyház tanítóhivatala) minden szeméttel betemetett, de a reformátorok kiástak, kitisztítottak. Meglepő, hogy miközben Krisztus egyházát felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül sújtják a megrázkódtatások, és minden felekezet híveinek száma folyamatosan csökken, az egymás elleni acsarkodás ötszáz éve töretlen erővel tart. Így van ez annak ellenére, hogy a katolikus egyház régen elismerte és korrigálta számos olyan hibáját, amelyeket a reformátorok okkal-joggal kritizáltak, ugyanakkor a konzervatív hazai református teológia és morálteológia számos aktuális kérdésben meglepően szorosan követi a vatikáni iránymutatásokat (igaz néha kicsit rájuk is licitál). Mindez sajnos azt bizonyítja - amit persze kívülállók is látnak és kritikusan a keresztény felekezetek szemére is vetnek -, hogy az ökumené akadályai ma sem elsősorban a teológiai különbségekből, hanem egyesek masszív ellenérdekeltségéből adódnak, melyet aztán szépen lekennek mindkét oldalon egy-egy vastag teológiai mázzal. Ezt persze meg lehet tenni - amint a történelem példája mutatja - akár fél évezreden keresztül, csak azt gondolja senki, hogy ezt Isten nem látja ugyanúgy, sőt még sokkal jobban, mint a kívülálló és a keresztények képmutatásán joggal megbotránkozó emberek.