az ezer színű világ

-         milyen kritériumokat határozhat meg az állam az egyházak létének elismerésével kapcsolatban?

-         minősítheti-e, kategorizálhatja-e az állam az egyházakat?

-         alkalmazhat-e az állam megkülönböztetéseket az egyházak között a saját maga által meghatározott kategorizálás alapján?

-         hogyan lehet meghatározni azokat a határokat, amelyek a lelkiismereti és vallásszabadság biztosításának és az „egyház-biznisz” kiszűrésének jogi garanciái között húzódnak?

Az eddigi társadalmi viták, kommunikációk alapján előre látható, hogy az egyházakról szóló törvény tervezetének parlament elé terjesztésekor újra ki fognak éleződni a viták, még akkor is, ha valamivel talán kevesebben fogják magukénak érezni a problémát, mint az alkotmányozás során. Az ellentétes álláspontot képviselők egyik oldalról azzal érvelnek, hogy fel kell számolni az egyházi lét gazdasági előnyeivel visszaélni akaró ügyeskedők „egyház-bizniszét”, amiben persze valamilyen szintig mindenki egyetért, ugyanakkor sokan azzal érvelnek, hogy ennek az érvnek a leple alatt egy másik visszaélésre kerülhet sor. Sokan tartanak ugyanis attól, hogy a „biznisz-egyházak” ellen meghirdetett „keresztes hadjárat” célja valójában a jelenlegi kormányzatot támogató történelmi egyházak (azokon belül is a kormánykoalíció politikai vezetőihez személyesen is kötődő egyházi vezetők) számára biztosítandó – egy szekularizált, demokratikus jogállam alkotmányos rendjétől teljesen idegen – jogi és gazdasági előnyök biztosítása, mintegy jutalmazása azoknak, akik személyesen is hozzájárultak a jelenlegi kormányzat mögött álló politikai erők sikeréhez. Ez utóbbi azonban igen rövidlátó stratégiának tűnik, hiszen ennek előre tudható következménye, hogy egy esetleges politikai irányváltás esetén a következő kormányzat mögött álló politikai elit revansot fog venni a most előnyben részesítendő egyházakon. Úgy tűnik azonban, hogy ez a szempont nem érdekli a jelenlegi egyházi vezetőket, aminek a hátterében a „történelmi egyházakon” belüli generációs ellentétek állhatnak. Abban az esetben ugyanis, ha a „történelmi egyházak” most olyan pozitív megkülönböztetésben részesülnek, ahogy ez látható a kormányváltás óta eltelt idő alatt és várható a továbbiakban is a kormányzat eddigi kommunikációja alapján, annak a jelenlegi vezetők tudják élvezni a gazdasági és a politikai előnyeit. Ők azonban (Erdő Péter, Bölcskey Gusztáv, Ittzés János) koruk alapján – ha akarnak – nyugállományba tudnak vonulni, és amikor egy esetleges kormányváltást követően a mostani kormányzattal szemben álló erők bosszút állnak a korábban preferált egyházakon, addigra azok, akik személyükben élvezték ennek a pozitív megkülönböztetésnek az előnyeit, már lehet, hogy nem fognak vezető pozíciókat betölteni. Részükről tehát felelőtlen (XV. Lajos mentalitására emlékeztető – „utánam az özönvíz”), a jelen kormányzat mögött álló, és a kiválasztott egyházak rövid távú érdekeit előtérbe helyező politikusok részéről pedig meggondolatlan ez a stratégia.