az ezer színű világ

A sokak által, sokféleképpen lejáratott közösségi értékek egyike a szolidaritás. Kelet-Közép-Európában a rendszerváltást megelőzően az első független lengyel szakszervezeti mozgalom vette fel a „Szolidaritás” nevet, sokan akkor szembesültek azzal, hogy milyen társadalmi ereje lehet ennek a szónak. Ezt megelőzően a szocializmus évei alatt a szolidaritásról, mint közösségi értékről kevés szó esett, pedig a szocializmus eredendően a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas alapértékei közül azt az „egyenlőséget” tekintette elsődlegesnek, amelynek társadalmi megjelenési formája pont a szolidaritás lenne. Tudjuk azonban, hogy a „létező szocializmus” nem igazán erről szólt, hanem a szláv paternalisztikus rendszer rákényszerítéséről az oroszok által megszállt országok népeire, intézményesítve és a hivatalos állami politika szintjére emelve a korrupciót, aminek azóta is issza a levét minden volt szocialista ország, így Magyarország is. Ebből adódódott az is, hogy a szolidaritás, mint társadalmi érték nem is volt jelen az emberek tudatában, a közbeszédben és a közgondolkodásban – leszámítva azt néhány „pusztába kiáltott szót”, amely időről-időre megpróbálta felrázni a közvéleményt, kevés sikerrel. Ezzel szemben az egyéni érvényesülést szolgáló korlátlan és sokszor kritikátlan törekvések jellemezték az arra képes társadalmi rétegeket (pl. zöldségesektől és a taxisoktól egészen a szocialista nagy vállaltok és párt-állami apparátus felső vezetőiig bezárólag), akik belekerülve abba az élethelyzetbe, pozícióba, családi, vagy baráti közegben, ahol megvolt a lehetőségük saját anyagi és hatalmi érdekeik érvényesítésére, akkor – túl azon, hogy az előbb említett módon sokszor az önkontrolljukat is elvesztve használták ki a helyzetüket – a legritkábban támogatták a társadalom perifériájára sodródott embereket. Inkább kerestek és találtak maguknak ideológiákat a rászorulók megsegítésének elmulasztására és elutasítására, melyek között a rászorulók hibáztatása, a segítségre való méltatlansága vált a legelterjedtebbé. Pont úgy, mint ma! Mindezek a társadalmi jelenségek szinte érintetlenül „vészelték át” azt a részleges gazdasági és politikai elitváltást, amit szeretünk ilyen fennkölt kifejezéssel illetni: „rendszerváltozás”. Valójában a rendszer a késő 80-as évekhez képest alig változott, 1986-ban a „lánchídi csata” lényegében ugyanannak a hatalmi arroganciának a megnyilvánulása volt a magukat a „nép” képviselőjének beállító, valójában az emberektől teljesen elidegenedő szocialista hatalmasságoknak, mint húsz évvel később, a 2006-os szabadságtéri események idején. A másik oldalon dettó: a szocialisták által a hatalomból és a gazdasági pozíciókból kiszorított társadalmi csoportok ugyanazzal az indulattal voltak „hadrendbe” állíthatóak akkor, mint most. Ezért és még sok hasonló jelenség miatt mondják egyre többen, hogy a rendszerváltásról talán csak úgy lehetne beszélni a volt szocialista országokban, mint egy 20-30 éves folyamatról, amely a posztsztálinista lágy diktatúrából, a magántőkét szinte teljesen kizáró szocialista „tervgazdálkodásból” átvezetett abba a nagyon is sajátos balkáni és kelet-európai piacgazdaságba és többpártrendszerbe, melynek a nyugati demokráciától és a korrupciómentes piacgazdaságtól való fényévnyi távolságával egyre fájdalmasabban kell szembesülnie az embereknek a Lajtán innen és túl. Ilyen környezetben a szolidaritás inkább csak az egyének kapcsolatában jelenik meg, ezért nem volt, és ezért nincs ma sem igazán társadalmi szinten tartalma ennek az alapvető értéknek. A lengyel szolidaritás mozgalom kifulladt, a neokonzervatív politikai formációk lényegében „bedarálták”. A kelet-európai kereszténydemokrata mozgalmak – melyeknek elvben a szolidaritás a perszonalitás és a szubszidiaritás mellett a harmadik legalapvetőbb értéke lenne – lényegében tökéletes kiüresítették ezt is, amit ékesen bizonyít, hogy a mai magyar kormánykoalícióban elvben jelenlévő kereszténydemokrata értékrend a szolidaritásnak egy nagyon korlátozott és sajátos értelmezését teremtette meg. Talán úgy lehetne ezt legjobban definiálni, hogy a szolidaritás ma annyiban van jelen, amennyiben az állam érdekeinek alárendelten kiszolgálja az államhatalom érekeit. Ez tükröződik a jelenlegi kormányzatnak a hajléktalan-politikától a deviza-hitelesek megsegítésén át lényegében minden szociálpolitikai intézkedésén. Ennek azonban nem sok köze van a szolidaritás eredeti jelentéséhez, tartalmához. Nem azt nézi, hogy a legelesettebbeknek mi az a minimum, amit akkor is biztosítani kell számukra, ha „érdemtelenek”, vagy olyan negatív társadalmi tendenciák áldozatai, amelyeket egyébként valóban minden jóérzésű ember szerin fel kell számolni (pl. korrupció, uzsora, megtévesztés, stb.). Néha már egészen mellbevágó tud lenni az a kontraszt, ami a politika által preferált és disz-preferált társadalmi rétegek helyzete között van, és ami már a mindennapi hírekben megjelenik. Egy apró, de sokatmondó példa, melyen jól lehet érzékeltetni a szolidaritás hiányának következményeit: most, amikor beindult a fűtésszezon, egymás utáni híradásokban lehetett hallani arról, hogy a távfűtéses lakások szinte mindegyikében jó meleg lett (a hír persze az az egy-két eset volt, ahol nem), közben egyre több iskolában, sőt már bentlakásos gyermekvédelmi intézményekben is fáznak, mert az önkormányzat nem tudta fizetni a számlákat és kikapcsolták a fűtést. (A szabadban megfagyott hajléktalanokról most azért nem beszélek, mert a hajléktalan probléma kezelésével kapcsolatban szemléletbeli, meglepő fordulatokat vevő rendszerszintű problémák vannak, melyek miatt a szolidaritás kérdését az ő ügyükben számos egyéb tényező fedi el.) Ha végeznénk egy közvélemény-kutatást, valószínűleg az emberek döntő többsége számára elfogadhatatlan lenne, hogy gyermekek fázzanak az iskolákban, intézményekben, ugyanakkor a helyzet mégis csak az, hogy miközben a saját háztartásának fűtéséről az emberek döntő többsége, szinte mindenki gondoskodik, ugyanakkor a fűtés nélküli intézmények létét „eltűrik”. A kormány nagyszabású rendszer-átalakításokba (államosítás) kezdett, de addig, amíg ez be nem fejeződik, a problémák újra és újra jelentkeznek, pedig ezt egy napig sem lenne szabad eltűrni. A szolidaritás azt jelenti, hogy minden magyar állampolgárnak, sőt mindenkinek, aki itt él, biztosítani kell a megélhetéséhez szükséges minimumot, és ezt olyan prioritásnak kell tekinteni, amit minden körülmények között tiszteletben kell tartani. Láthatóan ez még nincs benne sem a politikai közszellemben, sem az egyes embereknek a társadalommal szemben támasztott elvárásaiban.