Most, hogy az új Alaptörvény szellemében elkészült az új családvédelmi törvény tervezete ismét van alkalom arra, hogy magasra csapjanak a gyűlölködés hullámai Magyarországon a magukat „konzervatív kereszténynek” tartók és a „liberálisok” között, elinduljon a sárdobálás a homofób és a harcos jogvédők között. Muníció van bőven, ahogy ezt láthattuk már az Alaptörvény vitája során, mindkét táborban megvannak azok az „élharcosok”, akik a csúsztatásoktól, túlzásoktól, hangzatos, de az igazsággal néha kissé hadilábon álló érvektől sem riadnak vissza, és akik meg vannak győződve arról, hogy „nemes céljaik” minden „eszközt szentesítenek”. Mindezt egyre jobban elidegenedve figyeli a társadalom nagy része, a heteroszexuális emberek döntő többsége pontosan tudja, hogy a homofóbia legalább akkora bűn, mint az, ha valaki tényleg szét akarja verni a család intézményét (ami egyáltalán nem célja azoknak a melegeknek sem, akik egyszerűen csak békében, nyugalomban és egyenlő jogokat élvezve szeretnék megélni saját párkapcsolataikat, ugyanúgy, ahogy a heteroszexuális emberek).   Tekintettel arra, hogy a szélsőséges indulatoktól mentes, racionális érvek korábban már számos fórumon, számos alkalommal elhangzottak, megfogalmazódtak, ezek ismétlése nem szükséges. Nem kétséges, hogy a kétharmados többség ugyanúgy át fogja vinni akaratát minden hazai és nemzetközi tiltakozás ellenére, ahogy ezt az Alkotmány elfogadásánál tette, és ezzel ismételten kinyilvánítja azt az álláspontját, hogy ma Magyarországon az LMBT emberek csak másodrendű állampolgárként lehetnek jelen (de igazában az sem baj, ha elmennek…). Volt már ilyen a magyar történelemben, amikor a hatalom pillanatnyi birtokosai úgy gondolták, hogy megtehetik azt, amit egyetlen hatalom sem tehetne meg soha: elveszik a társadalom egyes tagjaitól az alapvető emberi jogaik gyakorlásának lehetőségét. Ezt tették a második világháború előtti fasizálódó Magyarország döntéshozói is, majd pár évvel később a kommunisták is. Mindkét korszaknak megvoltak a kijelölt bűnbakjai, akik jobb híján elmenekülhettek az országból, ha tudtak. Ma az LMBT embereket ültetik a vérbíróságoknál és a koncepciós pereknél kicsit szofisztikáltabb módszerekkel a virtuális vádlottak padjára a társadalom minden bajáért : bűnbaknak kiáltva ki őket a házasság intézményével kapcsolatos válságjelenségekért, a népességfogyásért, sőt az általános erkölcsi válságért. Kézenfekvő tehát, hogy a mai meleg és leszbikus fiatalok tömegeiben fogalmazódik meg a kivándorlás, az őket kirekesztő, sokszor, sok féleképpen megalázó ország és társadalom elhagyásának gondolata, amit a gyűlöletkeltők ma ugyanolyan üdvrivalgással veszik tudomásul, mint anno a fasiszta és a kommunista ideológusok a zsidók, majd az „imperialista, rendszeridegen elemek” távozását. A menekülők azonban sajnos nagyon sokszor olyan sebeket kaptak, melyek szülőhazájuk és az ott élők, otthon maradók elleni generális gyűlöletnek lettek a forrásai. Rettenetes érzés azoknak, akik maguk is elszenvedői voltak a hatalmat pillanatnyilag megragadó, gyűlölködő, hangos kisebbség gátlástalan uralmának – még akkor is, ha nem választották a menekülés útját – megélni azt, hogy rájuk is haragudnak az elűzött, megsebzett, adott esetben megnyomorított emberek. Sajnos az elmúlt század két nagy diktatúrája elöl menekülők gyakran hibáztatták szívükben az egész országot, mindenkit, aki itt maradt, azért, ami velük, az elüldözöttekkel történt. Talán tudták, hogy nem helyes mindenkit hibáztatni az itt maradók közül, tudták, hogy „… élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem…”, de mégis ott volt a szívűkben a keserűség, az egész magyar társadalommal szemben kialakult sértettség, megbántottság érzése. Most, amikor újra azt látjuk, hogy egy hatalomra került hangos kisebbség elűzi az országból azokat, akiket kikiáltott bűnbaknak, legalább okuljunk a történelem tanulságaiból. Kármentésként legalább annyit tegyünk meg, hogy felhívjuk azoknak a fiataloknak a figyelmét, akik a rájuk zúduló gyűlölet elől elmenekülnek majd ebből az országból, hogy ne gondolják egy pillanatra se azt, hogy az egész magyar társadalom űzte el őket. Ha el is mennek innen, mert nem akarják kitenni magukat a homofób gyűlölködők atrocitásainak, akkor is tartsák meg jó emlékezetükben azokat, akik bár itt maradtak, de nem tartoznak a gyűlölködők, az üldözőik közé, hanem ugyanúgy elítélik a viselkedésüket, mint a távozást választók. Tartsák életben a kapcsolataikat, barátságaikat az itt maradókkal, és hagyják nyitva az utat a visszatérésre, mert előbb, vagy utóbb ugyanúgy el fog múlni a homofóbia társadalmi fekélye Magyarországon is, mint ahogy eltűnt a fasizmus és kommunizmus is a történelem süllyesztőjében.