John Henry Mackay: Kiáltás
El nem múlt, el nem múlt az éjnek egy perce sem,
hogy én terád ne gondoltam volna messzi - kedvesem.
Az álomból minden órán föl-fölpattan a szemem,
míg emléked bús kapuit kinyitom és beteszem.
A szívemben olyan vággyal, éhes vággyal foly a vér,
hogy az éj is fényre lobban a te drága képedér.
Le-lehull a távol fátyla s fekszik, mint a holttetem,
de bánatom éhes, mint a vad sivatag földeken.
El nem múl, el nem múl egy éjjel se, egy se múl,
hogy emléked ne kínozna ily kimondhatatlanul.
Ajkam minden lélekzete téged hí és téged vár -
a szíved mér' oly kegyetlen s mért oly forró az imám?!
Az imám: hogy visszatérsz, hogy nemsokára itt leszel;
a fekete éjszakára csókos takarót teszel.
Bús óráim véres láncát szétszakítja a kezed
s vágyaimnak kínpadjára virágaid leteszed!...
Újra és újra elolvasom e verset. Keresem a szót, a jelet, amely elárulja, ki és kinek írta. Ha nem ismerném szerzője életét és írásait, azt hihetném, hogy egy férfi egy nőnek, vagy egy nő egy férfinak. De nem! Egy férfi írta egy férfinak, pontosabban egy fiúnak. S ez örömmel tölt el. Ezek szerint a szerelem nem attól függ, milyen a neme a párnak. A szerelem az szerelem.
John Henry Mackay, a vers írója, a 20. század eleji Németországban az életét tette rá, hogy harcoljon a homoszexuálisokkal szembeni hátrányos (törvény által szankcionált) megkülönböztetés és előítéletek ellen. A Büchern der namenlosen Liebe című, hét részből álló művében arra tett kísérletet, hogy meggyőzze a többséget, hogy e megnevezhetetlen szerelem épp azért szól csak a szexualitásról, a sötét helyeken és meleg kocsmákban történő találkozásokból, mert az előítéletek erre és ide kényszerítik, akik homoszexuálisnak ismerik föl magukat. Az előítélet tehát meghatározza, milyen lehet, miben merülhet ki két férfi közi kapcsolat. A többség ítélete arra kényszeríti a fiúk (férfiak) iránt érzőket, hogy a szexuális együttlétben találják meg, amire vágynak. Mackay a többség meggyőzését szolgáló írásaiban különbséget tett a csak szexuális kielégülésre törekvés és az fiúk (férfiak) iránt érzett ideális, szellemi-érzelmi szeretet között, hogy meggyőzze a meggyőzhetetleneket. Írásai többségében a testiségre szinte semmi utalás nincs. Csak kéz a kézben, meg röpke csók. Miközben persze jó tudta, hogy a szerelem legalább annyira testi vonzódás, mint egyéb.
A Fenny Skaller-ben leírja e fölismerés stációit, de soha nem ábrázolja (!), mi történhet két férfi között. Írása e harmadik könyvének hőse egy nevelődés története: szexuális irányulása nem tudatosulásától a fölismerésén és elfogadásán át a vágyott szerelemi kapcsolat kilátástalansága belátásáig.
És mégis megszületett ez a vers is. Ahogyan munkája hetedik részében (Der Puppenjunge) a testiséget, a homoszexuális közösség életét is plasztikusan ábrázolja.
A 20. század legelején igazsága jövőbeni belátásában hitt: „Ők (az előítéletes többség) megölhetik a szerelmünket, de az él. Elhallgatathatják kiáltásunkat, de a jövő visszhangozza. Betiltották a könyveim. De írásaim élnek!”
Az elmúlt több mint száz évben változott valami?
