Azon keresztények, zsidók, muzulmánok, valamint nem vallási indíttatású szervezetek, hatóságok, akik elutasítóak a homoszexualitás különböző megnyilvánulási formáival szemben és velük szemben a melegek egyenjogúságáért küzdők közötti feszültségek egyre nagyobbak. Ez utóbbiak között is vannak különböző vallásokhoz tartozók, civil szervezetek, valamint egyes államok, nemzetközi szervezetek hatóságai is. De vajon ki önti az olajat a tűzre? Ki generálja, ki fokozza a feszültségeket? Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a feszültségkeltést, az ellenségeskedés generálását senki nem vállalja szívesen magára, ezzel mindkét oldalon állók a másikat vádolják. A kérdés egyre élesebben merül fel, mert miközben Európában és Észak-Amerikában az indulatok hullámai kezdenek az „égig érni”, aközben Afrikában és Ázsiában több száz, de lehet, hogy több ezer ember veszti el az életét évente a homoszexuálisok elleni atrocitások során. Nem könnyű objektív véleményt mondani arról, hogy mindezért kit terhel a felelősség, hiszen mindenki áll valamelyik oldalon; ebben a kérdésben nehéz – ha nem lehetetlen – semlegesnek maradni. Az emberek nagy részében mégis megvan az igény arra, hogy a tények és ne az érzelmek, az előítéletek alapján, vagy tekintélyelven döntsék el magukban, hogy kinek, miben van igaza.
A magukat a konzervatív értékek képviselőként definiáló, a homoszexualitás különböző megnyilvánulási formáit különböző mértékben elítélő emberek (láthatóan igen széles a skála a homoszexuális vágyakat is undorítónak és bűnösnek tartó véleményektől a homoszexualitást megértően kezelő, de annak megélését elutasító álláspontokig, akiket mostantól az egyszerűség kedvéért nevezzünk elutasítóknak) általában két okból támadják a velük szemben állókat:
- a tradicionális, egyetemes, vagy deklaráltan vallási értékekkel szemben általuk vélelmezett támadás miatt
- az általuk vélelmezett negatív társadalmi hatások miatt (a családnak, mint a társadalom alapjának az aláásása, szétzilálása, a társadalmi reprodukció megakadályozása, hosszabb távon a társadalom szövetének szétszakítása miatt).
Az előbbiekkel szemben állók, akik nem szeretik, ha kategorizálni akarják őket (pl. rájuk aggatva a liberális, ateista, stb. jelzőket, merthogy sokan egyébként nem is azok, aminek mondják őket, ezért az egyszerűség kedvéért mostantól nevezzük őket elfogadóknak), általában szintén két alapvető érvet szoktak felhozni:
- a homoszexuális egyének egyenlő jogainak általuk szükségesnek tartott biztosítása
- a homoszexuálisok egyéni jogainak tiszteletben tartásából fakadó, általuk vélelmezett előnyös társadalmi következmények.
Mindkét oldalon vannak valamilyen negatív következmény elhárítására és bizonyos pozitív célok elérésére irányuló érvek, azonban az elutasítóknál ezek inkább társadalmi, az egyén szintje felett állóak, míg az elfogadóknál részben az egyénről, de másrészt a társadalomról is szólnak. Ez egyrészt kissé furcsa (bár nem meglepő), mivel az elutasítók között többségében olyan idealista, vallásos világnézetű emberek, akik hisznek a túlvilági életben és a lelkek megítélésében, mégsem szokott nyilvános kommunikációjukban megjelenni a kárhozattal való fenyegetés (ami persze érthető is, mert visszatetszőek és hiteltelennek az ilyen érveket hangoztatók), másrészt hozzájárul ahhoz, hogy az elfogadókat egoista, evilági gondolkodásmóddal bélyegezzék meg a velük szemben állók. Ugyanakkor azok az érvek, melyeket az elutasítók hangoztatnak kevésbé konkrétak, tényekkel nehezebben alátámaszthatóak, míg az elfogadók által elvárt egyenlő jogok biztosításának hiánya a már említett katasztrofális következményekkel járnak sok helyütt a világban, de még ott is megkeserítik a melegek életét, ahol nincsenek gyilkosságok és nem kell büntetőjogi megtorlásoktól tartaniuk a melegeknek nemi irányultságuk, valamint annak megélése miatt. Csak az elmúlt néhány napban egy sor híradás jelent meg a médiában az elutasítók különböző lépeseiről és megnyilatkozásairól.
A magyarkurir.hu egy interjút
közöl Martin Kuglerrel, a Keresztények Elleni Európai Intolerancia és Diszkrimináció Figyelőközpontja (
OIDCE) munkatársával. A csúsztatásokkal és demagóg megnyilvánulásokkal teletűzdelt interjú ott éri el a tetőpontját, amikor a „tárgyilagos” riporter megkérdezi: „Ha nincs jogunk kritizálni a homoszexualitást, mert ez „homofób”, akkor ezzel nem az lenne ekvivalens, ha mondjuk a kereszténységet sem lehetne kritizálni?”, amire a válasz: „Így van…”. Mondják ezt úgy, hogy a – mint a jelen blog korábbi
bejegyzésében is részletesen olvasható volt – a vallási csoportok és közösségek még Magyarországon, és több EU-s államban is sokkal erősebb büntetőjogi védelemben részesülnek, mint a homoszexuális irányultságú emberek. Ugyancsak most látott napvilágot az a
hír mely szerint nem lehet az egyházközségi tanács tagja egy osztrák katolikus fiatalember, akit a plébánia híveinek nagy többsége alkalmasnak talált a szavazás során a tisztség betöltésére, mert bejegyzett élettársi kapcsolatban él, amit ugyan pontosan tudtak róla a kis osztrák faluban élő katolikus hívek, amikor rá szavaztak, de a plébános mégsem engedi elfoglalni ezt a tisztséget. A homoszexuálisok egyenlő jogai elleni küzdelemben a katolikusok szövetségesekre lelnek a konzervatív felfogású
protestánsok, az
ortodox zsidó vezetők, sőt még a
muszlimok között is. Ez a fajta összefogás annál is meglepőbb, mivel ezekben az esetekben a legalapvetőbb hittani, teológiai kérdésekben fennálló különbségeken gond nélkül felülemelkednek, míg a teológiai alapokban teljesen azonos, csupán a homoszexualitás morális megítélésében eltérő álláspontot képviselő keresztényekkel szemben ellenségesek, elutasítóak, sőt ítélkezők és kirekesztőek a konzervatív irányvonalhoz tartozó keresztény vezetők. Álláspontjukat a keresztény hívek között is egyre többen tartják elfogadhatatlannak, ahogy a már említett osztrák eset, a bajor evangélikusok meleg lelkészpárokat elfogadó zsinati
döntése, vagy a finn egyházat – egyik vezetőjének homofób megnyilvánulását követően – tömegesen elhagyók
esete is bizonyítja. Mindezeket tetézi a katolikus egyházban is egyre nagyobb számban napvilágot látó borzalmas pedofil, agresszív és időnként kifejezetten szadista visszaélések. Csak az elmúlt néhány napban két újabb hír sokkolta a világot, amikor
kiderült, hogy a papok által megrontott fiúkat a holland katolikus egyház kasztráltatta, valamint az egyik
osztrák apátsági kollégiumban durva szexuális visszaéléseket követte el még a 90-es években is a pedofil, homoszexuális papok és szerzetesek a fiatal fiúkkal szemben. Ezek és a nagyon nagyszámú hasonló eset ékesen bizonyítják, hogy az elutasító álláspont képviselők nem áltathatják magukat többet abban, hogy ők Isten kinyilatkoztatásának egyedül hiteles képviselői. De akkor mégis mi (vagy ki) motiválja őket arra, hogy csökönyösen ragaszkodjanak saját elutasító álláspontjukhoz?!