Az előző posztban említett Tonio Borg esete jól mutatja, hogy milyen következményekkel jár az a konfrontatív hozzáállás, amely sajnos mind az LMBT jogok elismeréséért és tiszteletben tartásáért nyíltan kiálló liberálisokat, mind a velük szembenálló, magukat a keresztény értékek őrének tartó konzervatívokat jellemzi. A „háborús logika” szabályai szerint mindkét fél mindent alárendel annak az egy célnak, hogy megnyerje a háborút, sem embert, sem Istent nem tisztel igazán, bármit is mond közben. Ez abban nyilvánul meg a mindennapokban, hogy mindkét fél azokon a frontokon, ahol erőfölényben van, a másik fél teljes legyőzésére és megsemmisítésére törekszik, nincs tekintettel arra, hogy ez milyen értelmetlen és fájdalmas áldozatokkal jár azokra nézve, akik a maguk rézéről nem akarnak háborúzni, nem önszántukból váltak a csatározások részesévé és lesznek annak szenvedő alanyai, ha tetszik, ha nem.
Ahogy a korábbi posztokban is írtunk róla, mind Szlovákiában, mind Magyarországon – élve a politikai hatalom eszközeivel – megtagadtak, sőt meg akartak vonni jogokat az LMBT közösség tagjaitól az elmúlt hét folyamán is, amire itt, Kelet-Közép-Európában láthatóan megvan a „konzervatív keresztény” tábor ereje és lehetősége. Ezek után aligha meglepő, hogy a „liberális” oldalhoz tartozók azokon a frontokon, ahol pillanatnyilag ők az erősebbek, megpróbálnak visszavágni, „revansot venni”. Ennek jegyében az új EU biztos-jelöltnek, Tonio Borgnak annak ellenére nem akarnak bizalmat szavazni az EP-ben (ld. az EP LMBT jogok parlamenti csoportjának honlapján megjelent, és frissített tájékoztatást!), hogy – mint arról az előző posztban beszámoltunk – a máltai jelölt a bizottsági meghallgatások során olyan álláspontot képviselt, amely a kelet-közép-európai régióban a baloldali-liberálisokéhoz áll közelebb, hiszen ő maga is támogatta a házassággal egyenértékű regisztrált élettársi kapcsolat törvénybe iktatását Máltán.
Hosszú és értelmetlen szenvedésekkel teli még az út, amin végig kell mennünk. Mindkét oldalnak meg kellene tennie az első lépéseket, gesztusokat a másik fél felé. Gesztusokat tenni a másik félnek azonban csak az erősebb tud, így Magyarországon, és Kelet-Közép-Európában ezt csak a konzervatív tábor vezetői tehetnék meg, de sajnos egyelőre úgy tűnik, hogy ha vannak is olyanok, akik erre hajlandóak lennének, saját táborukon belül kisebbségbe szorultak, a keményvonalasok kompromisszum-képtelensége továbbra is megakadályozza a közeledést a másik oldal felé. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy háborús helyzetben mindig vannak olyanok, akik igazában nem is érdekeltek a kibékülésben, a feszültségek csökkentésében, mivel a háborús helyzet fennmaradásához egzisztenciális és hatalmi érdekeik fűződnek. Ugyanúgy tehát, ahogy nem érdemes fegyvergyárosokra és katonai vezetőkre bízni a béketárgyalásokat, nem nagyon várható érdemi előrelépés azoknak a konzervatív egyházi és politikai vezetőknek a részéről sem, akiknek a pozícióját jelenleg még inkább erősíti a két oldal közötti feszültség. Ezen viszont csak a széles nyilvánosság, azok a csendes tömegek tudnak változtatni, akik a vezetők mögött állnak, akiknek a bizalmából ezek a vezetők betölthetik jelenlegi pozíciójukat.
Magyarországon és a többi kelet-közép-európai országban csak úgy tudnánk meghaladni ezt a háborús logikát, ha az itteni keresztény-konzervatív közvéleményben is érzékelhetővé válna egy olyan fordulat, amely a konfliktusok élezése helyett a kompromisszumkeresés és a másik oldal felé tett konstruktív kezdeményezések elvárását támasztaná a vezetőkkel szemben. Egy ilyen változás nagymértékben hozzá tudna járulni ahhoz, hogy Európa nyugati felén is nagyobb bizalommal és megértéssel viseltessenek a katolikus és a konzervatív elveket valló protestáns egyházak által támogatott tisztségviselők iránt.