Az elmúlt héten az LMP kongresszusának döntése kapcsán, melyről a jelen blogban is beszámoltunk, „csúcsra járatták” számítógépeiket a politikai kommentátorok. Pro és kontra érvek garmadái sorakoztak a különböző elemzésekben arról, hogy miért volt helyes, vagy helytelen, elvszerű, vagy elvtelen az LMP döntése az E-2014-hez való csatlakozás elutasításáról. Ennek kapcsán azonban kissé háttérbe szorultak azok a szempontok, melyeket korábban sem vizsgáltak meg igazán az elemzők, melyek lényegét röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy mennyire van egyáltalán létjogosultsága az E-2014-nek, mint politikai formációnak.
Az E-2014 megalapítását övező felfokozott várakozásokat ugyanis inkább az a politikai vákuum magyarázta, melyet a kormányzó pártszövetséggel szemben érdemi politikai ellensúlyt képezni tudó erő hiánya okoz. Emiatt voltak talán a politikai elemzők elnézőbbek, kevésbé kritikusak azzal az alternatívával szemben, amelyet az E-2014 alapítói, és főleg a Bajnai mögött álló pénzügyi befektetői körök kínáltak fel a magyar választóknak, holott nyílván a szívük mélyén ők is tudták, mert tudniuk kellett, hogy itt valami sántít. Nagyon sántít.
Annak megértéséhez, hogy az E-2014 miért indult olyan hendikeppel, amely miatt ez a kezdeményezés vélhetően eleve kudarcra van ítélve, vissza kell menni a rendszerváltozásig, s ez eleve nem könnyű azoknak a politikai klaviatúra virtuózoknak, akik azóta születtek, vagy alig valamivel előtte. Azt ugyan mindenki tudja, hogy a rendszerváltáskor a korábbi állampárt jogutódjaként megalakított MSZP-vel szemben nem tudott két évtized múltán sem eloszlani az a nagyfokú bizalmatlanság, amely a korábbi rendszerben elnyomást szenvedő, vagy legalább is azt érzékelő embertömegekben volt, azonban ennek az érzésnek a jelentőségét, a jelenlegi politika formálására ható erejét szemmel láthatóan sokan nem mérték fel megfelelően. Abban az esetben ugyanis, ha megértjük, hogy a Fidesz jelenlegi 2/3-os parlamenti többségének hátterében első sorban (ha nem kizárólag) az az elkeseredés áll, amit a régi MSZMP és KISZ vezetők hatalomban maradása, és az ő regnálásuk kudarca okozott, akkor fel sem merül, hogy a jelenleg kormányzó pártszövetséget ugyanezekkel lehetne leváltani. Nem véletlen, hogy az E-2014-nek erre a nagyon is nyilvánvaló gyenge pontjára összpontosítják támadásaikat a kormánypártok politikai „szabadcsapatai”, a békemenetesek az óriásplakát kampányuk során.
A Fidesz 2/3-ot hozó győzelme ugyanis nyílván valóan nem a jelöltjeik személyes varázsának, még csak nem is a „páratlanul jól szervezett” kampányuknak, vagy a „mindenkit tökéletesen meggyőző” politikai programjuknak szólt, hanem annak, hogy a választók megelégelték az MSZP-sek öntelt, másokat lenéző, a korrupciót intézményesítő, ámde rendkívül sikertelen, Magyarország teljes eladósodásához vezető kormányzását.
Ezek után, aki komolyan azt hiszi, hogy az MSZP-sekhez ennyi szállal kötődő Gyurcsány-Bajnai párossal le lehet váltani a jelenlegi kormányzatot, ráadásul az új választási rendszerben kétharmadot lehet szerezni, az tényleg nem él a magyar politikai realitások talaján. Érthető, hogy komoly baloldali elemzők is Bajnaiban látják a megoldást – jobb híján. Ettől még azoknak, akik egy alapvetően új, az elmúlt két évtized politikai lövészárkokban bujkáló és szekértáborokba szoruló, színvonaltalan demokráciáján túlmutató politikai kultúrát szeretnének Magyarországon látni az elkövetkező időben, nem lehet Bajnaiban gondolkozniuk. Ezt ismerte fel Schiffer, valamint az LMP küldötteinek többsége, és ezt nem ismerte fel Jávor, Karácsony, meg sokan mások.
