A Luxemburgban székelő Európai Unió Bírósága honlapján tegnap közzétették Sharpston főtanácsnok álláspontját, melyet a Bíróság részére készített azzal kapcsolatban, hogy az uniós menedékjog értelmében a homoszexuális irányultságuk miatti üldöztetésre hivatkozó menedékkérők „meghatározott társadalmi csoportnak” minősülhetnek-e. A főtanácsnok szerint „a homoszexuális cselekményeknek a származási országban való büntethetősége ugyan önmagában nem valósít meg üldöztetést, a nemzeti hatóságoknak azonban vizsgálniuk kell, hogy az adott menedékkérő ki lehet‑e téve ilyen üldöztetésnek”.
Az ügy előzménye, hogy három homoszexuális férfi, egy Sierra Leone‑i, egy ugandai és egy szenegáli állampolgár Hollandiában menekült jogállást kérelmeznek arra hivatkozva, hogy a szexuális irányultságuk miatt a származási országukban üldöztetéstől félnek. A homoszexuális cselekmények mindhárom országban bűncselekmények, és súlyos büntetésekhez vezethetnek: jelentős bírságok, szabadságvesztés, bizonyos esetben akár életfogytig tartóan.
A Bíróság honlapján tegnap közzétett indítványában Eleanor Sharpston főtanácsnok azt javasolja, hogy a Bíróság állapítsa meg először is, hogy a homoszexuális irányultsággal rendelkező menedékkérők a származási országbeli helyzetüktől függően az irányelv értelmében vett meghatározott társadalmi csoportnak minősülhetnek. Véleménye szerint az irányelv szövegéből kiderül, hogy az uniós jogalkotók a szexuális irányultságon alapuló közös jellemzővel rendelkező személyeket ténylegesen meghatározott társadalmi csoportnak minősítik. Következésképpen a nemzeti bíróságnak kell értékelnie, hogy az ilyen csoport valamennyi menedékkérő származási országában „elkülöníthető identitással” rendelkezik‑e, „mivel a csoportot az azt körülvevő társadalom másként kezeli”.
Első ránézésre talán ellentmondásosnak tűnhet Sharpston főtanácsnok az a véleménye, mely szerint önmagában az a tény, hogy egy cselekmény bűncselekménynek minősül egy adott országban, még nem valósítja meg az irányelv szerinti üldöztetést. Felmerülhet ugyanis a kérdés, hogy amennyiben egy ország döntéshozói önkényesen bűncselekménynek minősítenek olyan cselekményeket, amely egy, az alapvető emberi jogok körébe tartozó jog gyakorlásának felel meg, akkor az miért nem tekintendő üldöztetésnek. Meg kell azonban hajolni a főtanácsos érvei előtt, aki így folytatja: „…a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok feladata annak értékelése, hogy az adott menedékkérő ki lehet‑e téve olyan cselekményeknek, amelyek jellegüknél, illetve ismétlődésüknél fogva elegendően súlyosak ahhoz, hogy az alapvető emberi jogokat súlyosan megsértsék, vagy különböző olyan intézkedések együttesének – beleértve az emberi jogok megsértését is –, amelyek elég súlyosak ahhoz, hogy a menedékkérőt hasonlóan érintsék. A menedékkérő származási országában fennálló körülmények fényében a nemzeti hatóságoknak figyelembe kell venniük az üldözés kockázatát és gyakoriságát, a rendszerint kiszabott szankció súlyosságát, és minden egyéb olyan intézkedést és társadalmi gyakorlatot, amelytől a menedékkérő ésszerűen félhet.”
Leegyszerűsítve tehát arról van szó, hogy egy alapvető emberi jog (mint amilyen pl. a nemi irányultság szabad megéléséhez való jog) megsértése egy adott országban, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az adott ország minden állampolgárát menekültnek lehessen tekinteni, hiszen aki ezzel a joggal nem akar, esetleg eleve nem is lenne képes élni (jelen esetben pl. azért, mert heteroszexuális irányultságú), az nem tekinthető üldözöttnek. Az alapvető emberi jog megsértése önmagában egy olyan politikai kérdés, amely kívül esik egy adott konkrét menedékkérő ügyének elbírásával foglalkozó hatóság hatáskörén. Ha tehát egy homoszexuális irányultságú ember arra hivatkozva kér menedékjogot az EU valamelyik országában, hogy hazájában a homoszexuális cselekmény bűncselekménynek minősül, akkor ehhez hozzá kell tennie azt, hogy neki személy szerint ez milyen fenyegetettséget jelent. Ha ezt megteszi, akkor viszont el kell fogadni, hogy hazájában üldöztetésnek van kitéve.
Ez utóbbit egyértelműsíti az állásfoglalás utolsó bekezdése, mely így szól:
„Végül annak értékelésével kapcsolatban, hogy üldözés‑e a szexuális irányultság kinyilvánításának büntethetősége, a főtanácsnok azt az álláspontot képviseli, hogy az irányelv nem tesz különbséget a nyilvános vagy magánjellegű kinyilvánítás között. Ezenkívül a főtanácsnok szerint nem várható el a menedékkérőtől, hogy a származási országában való üldözés elkerülése érdekében visszafogja magát vagy titokban tartsa szexuális irányultságát. Továbbá úgy véli, hogy önkényességhez vezetne a személy szexuális irányultságának kifejezésmódjai közötti, vagy akár az olyan megnyilvánulások közötti különbségtétel, amelyek nem szexuális cselekmények vagy vonzalmat kifejező cselekmények. Végül amennyiben a származási országban az állítólagos üldözés egyaránt érinti a homoszexuálisokat és a heteroszexuálisokat, a nemzeti hatóságoknak kell megvizsgálniuk, hogy a menedékkérő különösen ki lehet‑e téve olyan üldözési cselekményeknek vagy különböző olyan intézkedések együttesének, amelyek jellegüknél vagy ismétlődésüknél fogva elegendően súlyosak ahhoz, hogy az alapvető emberi jogokat súlyosan megsértsék.”
Mindezek alapján tehát egyértelmű, hogy a főtanácsnok álláspontja szerint mindazoknak meg kell kapniuk a menekült státuszt, akik olyan ország állampolgárai, ahol büntetik a homoszexuális cselekményeket és úgy nyilatkoznak, hogy ez rájuk nézve veszélyt jelent.