A református „Bibliaolvasó kalauz” alapján ma került sorra Márk evangéliumából az a rész, melyben az utolsó vacsora után, tanítványaival együtt, Jézus kimegy a Getszemáni kertbe, és arra kéri őket, hogy virrasszanak vele, amíg ő is imádkozik (Mk 14, 32-42.). Ennek a szentírási résznek a kapcsán néhány nagyon fontos kérdésről érdemes elgondolkodnia ma minden keresztény embernek: kiben bízhatunk? Hogyan bízhatunk embertársainkban? Milyen a keresztény embernek a másik emberbe vetett bizalma? Mit kell tenni akkor, ha a másik ember eljátszotta a bizalmunkat?
Az idézett részben Jézus kérése ellenére a tanítványok elalszanak. Miközben Jézus „vért verejtékezve” imádkozott (Lk 22,44.) a közelgő kínszenvedésére és kereszthalálára készülve, tanítványai békésen szunyókáltak. Hatalmas csalódás és keserűség érzés lehetett ez Jézusnak. Egyik tanítványa pár órával korábban elhagyta, hogy elárulja őt, a többiek meg arra nem képesek, hogy virrasszanak vele, és imádkozzanak, amikor ilyen nehéz órákra készül. Sőt, amint előre megmondta Péternek, azt is tudta róla, hogy aznap éjjel még háromszor megtagadja őt az embertársai előtt (Mk 14,30.). Jézus, mint Isten tudta előre, hogy kínhalál vár rá, de mint ember, megélte mindazt, amit a halálfélelem (Mk 14,34.) és a magára hagyatottság, a tanítványokban, a barátokban (Jn 15,15.) való csalódás okoz az ember lelkében. Hogyan bízhatott ezek után a tanítványaiban, akik igazán „eljátszották” az ő bizalmát?!
Minden ember átéli ezt az érzést, amikor barátai, családtagjai, embertársai, akiket szeret, „eljátsszák” a bizalmát. Az emberek hajlamosak az ilyen helyzetekben végleg megvonni a másik embertől a bizalmat, vagy legalább is jogosnak, sőt szükségesnek érzik, hogy sokáig bizalmatlanok legyenek a csalódást okozó embertársukkal szemben. Magukban sokszor így gondolkodnak: „nehogy már hülyének nézzenek!”Ahogy mondani szokták: a bizalmat könnyű eljátszani, de nehéz visszaszerezni.
Ugyanakkor a bizalom egy szükséges és nélkülözhetetlen előfeltétele a szeretetnek. Bizalom nélkül nincs szeretet. Különösen igaz ez az emberi párkapcsolatokra. A párkapcsolati szeretet elképzelhetetlen bizalom nélkül, de a barátság sem létezhet nélküle. Természetesen a bizalomnak többféle szintje, mélysége van, ugyanúgy, ahogy a szeretetnek is, de ennek a kettőnek szinkronban kell lennie, máskülönben a szeretet nem igazi, nem valódi. Márpedig Jézus arra utasította a tanítványait és követőit, hogy szeressék egymást (Jn 15,17.). Ő is szerette a tanítványait, hiszen barátainak nevezte őket, de vajon az utolsó vacsora után és a Getszemáni kertben történtek után hogyan tudta őket szeretni? Emberileg hogyan tudta megadni nekik azt a bizalmat, ami a baráti szeretethez kell? Ezt csak egyféleképpen lehetett megtennie: ha megbocsátott nekik, és újra bízott bennük. Ezzel tökéletes példát mutatott Jézus a keresztényeknek. Aki követni akarja Jézust, aki igazán krisztusi, azaz keresztény emberként akarja élni az életét, annak meg kell tanulnia ugyanúgy újra és újra megadni a bizalmat a másik embernek akkor is, ha ő már sokadszor játszotta el, vagy élt vissza vele. Mindenféle emberi kapcsolatban annyit, amennyi ahhoz a kapcsolathoz szükséges: ismeretleneknek kevesebbet, de nem elhanyagolható mértékűt (ld. pl. bizalmi elv alkalmazása a közlekedésben – adott esetben pl. egy baleset után ez sem könnyű), ismerősöknek többet, barátoknak, családtagoknak még többet, házastársnak, élettársnak a legtöbbet. Sokan nem tudják, hogy a megbocsátás egyben a bizalom ismételt megadását is jelenti. Természetesen van olyan, hogy egy kapcsolat azon a szinten megszakad, amin addig működött, de akkor ezt ki kell mondani, fel kell vállalni, mert e nélkül a bizalmat, ami az adott kapcsolathoz szükséges, nem lehet megvonni. Aki tehát nem szakítja meg a korábbi kapcsolatát a másik emberrel, azt mondja, hogy megbocsát neki, de a bizalmat megvonja tőle, az becsapja a másik embert, ezzel maga is vétkezik.
Komoly következményei vannak tehát annak, ahogy Jézus példát mutatott a Getszemáni kertben történtekkel mindazoknak, akik követni akarják őt.
