Napi ige:
„Szállj magadba, térj magadba, ó, szeretetre méltatlan nemzet!
Mielőtt elűznének benneteket, s eltűnnétek, mint a pelyva; mielőtt rátok zúdulna az Úr izzó haragja, [mielőtt elérkezne hozzátok az Úr haragjának napja]:
keressétek az Urat ti, szegényei a földnek, akik teljesítitek parancsait. Keressétek az igazságot, keressétek az alázatot, talán menedéket találtok az Úr haragjának napján.
(Szof 2,1-3.)
Uj Péter a Népszabadságban két napja publikált egy posztot, amely részben felkerült nol.hu-ra, „Hát, akármi is ez, biztos buzi” címmel. A netes változat zárásaként az István a király c. darab, és az Alföldi Róbert által rendezett előadás körül kialakult médiaviharok kapcsán ezt írja: „Már ’83-ban is volt legalább két-két (inkább több tucat) egymásnak ellentmondó értelmezése a rockoperának. Volt, aki a kádárizmus sunyi és giccses dicshimnuszának vélte (az idegen erő élén idegen ideológiával győzedelmeskedő István-Kádár), volt, aki éppen ’56 bátor allegorikus földolgozásának (Koppány-Nagy Imre), volt, aki a nemzeti ébredés pillanatának tartotta, volt, aki a belesimulás himnuszának. Csak akkor még nem buziztunk vörös fejjel egymásra. Ennyit fejlődtünk legalább.” Találó összefoglalása a helyzetnek, amely továbbgondolásra érdemes. Aki a rendszerváltást felnőttként élte át, emlékszik, hogy akkor is volt, amit „vörös fejjel” üvöltöztek az emberek egymásra. Akkor az univerzális szitokszó (amiből mindig van pár, ld. korábbi posztunkat!) a „kommunista” volt. Évtizedes barátságok szakadtak meg, családok bomlottak fel azért, mert egymást lekommunistázták az emberek, miközben majd mindenki sáros volt valamiben, és valamennyire, hiszen mindenki a létező szocializmus mocsarából próbált kikecmeregni. Nem volt tehát különösen meglepő, de már akkor is felettébb visszatetszőnek tűnt, hogy gyorsan kialakult az „én kommunistám, az egy jó kommunista volt (értsd: titokban segített, amiben tudott), a te kommunistád egy rohadt kommunista volt (aki miatt szenvedtünk)” típusú kategorizálás.
Ma, amikor a világon egyre többen próbálnak végre kigyógyulni az elmúlt évtized „homofóbia pestiséből”, hasonló jelenségeket látunk a keresztény egyházban a homoszexualitással kapcsolatban, mint amilyeneket a kelet-európai rendszerváltások idején átéltünk. Teljesen általánossá vált ugyanis, hogy a keresztények kategorizálják, minősítgetik a melegeket. Immáron világméretekben a legmagasabb szinten is kialakult „az én buzim, jó buzi, a te buzid egy rohadt buzi” típusú kommunikáció, hiszen Ferenc pápának a repülős interjúja (ld. korábbi posztunkban!) is lényegében erről szólt. „Jó homoszexuális” ma az, aki csak a „négy fal között” éli meg a vonzalmait, arról nem beszél, legfeljebb a gyóntatószékben, „gyógyíttatja”, sőt „gyógyítgatja” a homoszexualitást, még akkor is, ha immáron bebizonyosodott, hogy ez utóbbi egy több évtizedig tartó, hatalmas hazugság, szemfényvesztés, sarlatánság volt (ld. az Exodus International önfeloszlatásáról szóló cikket!). Ugyanakkor „rosszak” azok a melegek, akik nyilvánosan „propagálják” saját „beteges” irányultságukat (ez az alapja minden „antipropaganda törvénynek”, ld. a hatályos oroszországi szabályozást, vagy a Jobbik javaslatát, melyről egy éve jelen blogon is beszámoltunk), egyenlő jogokat követelnek maguknak, sőt „lobbiznak”, amit éles kritikával illetett a pápa is, a már említett interjú során.
Látva azt, hogy Magyarországon két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt a képmutató, általánosító, kizárólag csak a hangadók iránti lojalitás alapján minősítgető, borzalmas gyakorlatot végre lassan maga mögött hagyja a társadalom, várható, hogy a melegekre is hosszú menetelés vár még a homofób közösségekben. Jó lenne, ha többségi hetero társadalom politikai és vallási vezetői tanulnának a kelet-európai rendszerváltások rossz történelmi tapasztalataiból, és lerövidítenék ezt az időszakot.
