Az előző posztban publikáltuk a vatikáni felmérés harmadik kérdéscsoportjára érkezett válaszok összefoglalóját, melynek témája a család evangelizációs lelkigondozása volt. A téma aktualitását a soron kívüli püspöki szinódus mellett – amire készülve kezdeményezte a kérdőívek kitöltését a Vatikán, és amit fő témája alapján röviden csak családszinódusként szoktak emlegetni – a karácsonyi ünnepkör még hangsúlyosabbá teszi (a katolikus liturgiai rend szerint karácsony utáni első vasárnap a Szent Család vasárnapja). Ezért érdekes megnézni, hogy mit nyilatkozott a családpasztorációval, és a családok evangelizációjával kapcsolatban Erdő Péter bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke, és Bíró László, az MKPK családreferens püspöke, aki egyben a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke is.
Amint a Magyar Kurír beszámolójából (MK) is kiderül, a bíboros úrnak már rendelkezésére állnak a családszinódus kapcsán kezdeményezett vatikáni felmérés adatai: „A püspöki szinódusra készült statisztikák azonban arról is árulkodnak, hogy az emberek szeretnének szép családot, több gyermeket, ilyen eszmények élnek a lelkükben.” – mondta Erdő Péter. Ugyanakkor – amint arról többször is beszámoltunk, és egy összefoglaló elemzést is bemutattunk – ezt a felmérést az MKPK elég „sajátságosan” bonyolította le. Ennek lehetett a következménye, hogy a bíboros úr egészen másként értékelte homíliájában a felmérés eredményeit, mint ami az általunk közzétett kérdőívre érkezett válaszokból körvonalazódik a családpasztoráció hazai realitásaival kapcsolatban. A MK cikkében ez olvasható: „Végül örömmel említette meg [Erdő Péter bíboros], hogy sok plébánián léteznek jól működő, családokból álló közösségek. A családokból háló alakul ki, amely tartja plébániai közösségek egészét. Vannak olyan helyek, ahol a karitatív munka nagy részét is a családok végzik, és ahol a hitoktatásban is, tehát a mások gyermekeinek oktatásából is kiveszik részüket.”
Az általunk készített felmérésre érkező válaszokból úgy tűnik, hogy a valóságban sokkal rosszabb a helyzet, mint ahogy azt a bíboros úr által felvázolt idealizált kép alapján gondolni lehetne. A mi kérdőívünkre válaszolók (akik a válaszok alapján többségükben egyértelműen a plébániai közösségeikben aktívan részt vállaló, mélyen hívő katolikusok) között – a fent hivatkozott összefoglaló alapján – arányaiban nagyon sokan voltak olyanok, akik az alábbi néhány idézetben foglalt meglátásokat tették:
- a házassági felkészítés formális, lényeges kérdéseket nem érint, pedig egy élethivatásra kellene felkészítenie
- családos kisközösséget, segítő házaspárokat a plébánosok nem támogatják, családlátogatások nincsenek, pedig szükség lenne rájuk
- a családpasztoráció nagyon gyenge (nem mindenhol foglalkoznak a családosokkal, sokszor elutasítóak a kisgyermekesekkel szemben)
Arra a kérdésre, hogy „Az Egyház milyen lelkipásztori gondoskodásban részesíti a formálódó és a válságba került párkapcsolatokat?” a 23 válaszolóból 17-en úgy vélték, hogy nincs érdemi segítség az Egyház részéről, nem is tudnak arról, ha válságba jut egy házasság. Egy másik kérdés kapcsán szintén viszonylag sokan nem, mint már meglévő, hanem mint még kialakítandó gyakorlatot említették, hogy be kellene vonni a jegyesoktatásba, és más hitéleti feladatok ellátásába, az aktív kisközösség-építésbe is a plébániai közösséghez tartozó családokat, házaspárokat.
Mindezek fényében már-már cinikusnak tűnik Bíró László püspök nyilatkozata: „Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!”, a cikkből ugyanis semmi nem derül ki, hogy hova hívja a püspök úr azokat, akiket megszólít, hol, és milyen formában kíván velük találkozni, együttműködni, konzultálni. Valószínűleg ez utóbbi, a nyílt, a valódi problémákat őszintén és kertelés nélkül felszínre hozó, tabukat nem ismerő, a tekintélyelvet elutasító konzultáció nem is áll a püspök úr szándékában. Sajnos. Pedig Ferenc pápa pont ezt kérte többek között abban az Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdításban, amelynek más pontjaira egyébként a püspök úr is hivatkozik: "Jobban szeretek egy, az utcára lépéstől balesetet szenvedett, sebesült és bepiszkolódott Egyházat, mint egy a bezártsága és az önnön bizonyosságaiba való kapaszkodása miatt megbetegedett Egyházat" - írja Ferenc pápa.
Reméljük, hogy az előttünk álló újévben végre valóban hajlandó lesz a Katolikus Egyház lemondani a bezártságról, az önnön bizonyosságaiba való kapaszkodásról, mely átmenetileg a regnáló egyházi vezetők számára a pozíciójuk biztonságának illúzióját adja, de hosszabb távon annál súlyosabb következményekkel jár, minél később szája rá magát az Egyház, hogy kilépjen az utcára, szembenézzen a tényekkel és a valósággal.