A Jezsuita blogon január elején megjelent egy poszt Ferenc pápa egyik korábbi (tavaly novemberi), de sokáig nyilvánosságra nem hozott tanításával kapcsolatban, amelynek az volt a lényege, hogy a papi hivatásra készülő fiatalokat nem lehet pusztán a tiltásnak és a szabályok merev betartásának a szellemében oktatni, mert akkor a hívek helyett saját karrierjükkel foglalkozó "kis szörnyetegeket" nevel az egyház. Ezután a szokásos kommentáradatot is – mind mennyiségileg, mind témafelvetéseiben – túlszárnyaló (igaz, színvonalában mélyen alulmúló) hozzászólás érkezett a Jezsuita blogra, melyben néhányan elmondták saját rossztapasztalataikat a papképzés jelenlegi „produktumaival”, a papokkal, lelkészekkel kapcsolatban, a többség meg szokás szerint elkalandozott.
Érzékelhető volt a Jezsuita blogon megjelenő hozzászólásokból, és a hivatalos egyházi sajtónak a témával kapcsolatban tapasztalható zavart csendjéből is, hogy egyházi berkekben nem nagyon tudnak mit kezdeni a pápa szavaival. Sokan talán azért nem értették meg igazán, mert mondanivalóját csak a korábbi megnyilatkozásaival együtt, megfelelő kontextusban lehet helyesen értelmezni.
Emlékezetes, hogy tavaly augusztusban, P. Antonio Spadaro SJ jezsuita szerzetesnek a Ferenc pápával készített interjúja során a pápa ezt mondta:
„Világosan látom, hogy az a dolog, amire ma az egyháznak leginkább szüksége van, az az a képesség, hogy gyógyítsa a sebeket, felmelegítse a hívők szívét, hogy közel legyen az emberekhez. Én úgy látom az egyházat, mint egy tábori kórházat csata után. Haszontalan dolog egy súlyos sebesülttől a koleszterin- és vércukorszintje után érdeklődni. Előbb a sebeket kell ellátni, utána beszélhetünk minden másról. Ellátni a sebeket, ellátni a sebeket… És alulról kell kezdeni!
Az egyház néha apró dolgokba, kicsinyes előírásokba zárkózik. A legfontosabb azonban az első hír: Jézus Krisztus megváltott téged! Az egyház szolgái legyenek mindenekelőtt az irgalmasság szolgái. A gyóntató például mindig azt a veszélyt kockáztatja, hogy vagy túl szigorú, vagy túl engedékeny. Egyik sem irgalmasság, mert egyik sem törődik az emberrel. A szigorú mossa kezeit, mert a parancsolatra hivatkozik. A laza is mossa kezeit, mondván, hogy »ez nem bűn« vagy valami hasonlót. Pedig az embereket kísérni kell, a sebeket pedig gyógyítani.”
Ezeknek a csodálatos mondatoknak a fényében új megvilágításba kerülhet, hogy mire vonatkozhatott a pápa aggodalma, amikor felhívta a figyelmet arra, hogy ma sokszor a hívek helyett, a saját karrierjükkel foglalkozó "kis szörnyetegeket" nevel az egyház. Gondoljuk először is meg azt, hogy mit jelent ez a mondat: „Én úgy látom az egyházat, mint egy tábori kórházat csata után.” Amennyire egyszerűnek és nyilvánvalónak tűnik ez a hasonlat, annyira sok kérdést lehet felvetni vele kapcsolatban: kik ennek a „tábori kórháznak” a betegei? Ki sebesítette meg őket? Az a csata, amely után sokan ebbe a tábori kórházba kerültek, kik között dúlt? A háború, amelynek ez egy csatája volt, kik között dúl ma is? Lehet-e emberséget várni és remélni ott, ahol még újabb, és újabb csaták várhatóak? Sok keresztény hívő nyilván azt válaszolná ezekre a kérdésekre, hogy a „világ fiai”, a nem hívők azok, akiket a „gonosz világ”, az élet szenvedéseinek hátterében álló sátáni erők sebesítettek meg, de azért könnyen belátható, hogy ez így túl sematikus megközelítés. Nem kell elvakult egyházellenesség ahhoz, hogy önkritikusan elismerjük: az egyház maga is ejtett sebeket. Ráadásul nemcsak azokon, akik szemben álltak vele, hanem saját híveinek lelkében is. Az egyházi reform híveinek és ellenfeleinek szembenállása pedig olyan „háború”, amelynek frontvonala az egyházon belül húzódik, bár kétségtelen, hogy a lőport mindkét félnek bőségesen szállítják a nem hívő kívülállók (úgy a szélsőjobb, mint a liberális érdekkörbe tartozók). Márpedig ha ez a frontvonal az egyházon belül húzódik, akkor az egyház olyan tábori kórház, amelyben adott esetben az ápoló és a sebesült egymásnak esküdt ellenségei. Ha pedig így van, akkor – a háborús logika alapján – jaj, a sebesülteknek. Jól érzékeltette ezt az amerikai függetlenségi háborút bemutató Hazafi c. film, amelyben az angol tiszt kegyetlenül lemészároltatta a „felkelők” sebesültjeit. A XIX. század második felééig kellett várnia az emberiségnek, amíg végre a világ nagy részén megértették, hogy a sebesülteket nem szabad bántani. Úgy tűnik azonban, hogy a Katolikus Egyházon belül ezt az elvet még mindig sokan nem tartják tiszteletben. Amikor az összetört szívű nőnek, aki meggyónja, hogy elvetette a magzatát, az Egyház csak annyit mond, hogy takarodj! „Önmagától beálló” kiközösített vagy, nincs helyed többet közöttünk! – akkor mit mondjunk? Hajlandó-e gyógyítani az elváltak és újraházasodottak, vagy az azonos nemű párok sebeit az Egyház, ha semmilyen körülményt nem vesz figyelembe, csak azt mondja, hogy ti soha többé nem vehettek részt a szentáldozásban?!
Újabb és újabb csaták robbannak ki, hiszen dúl a háború. Most éppen a Lunacek jelentés körül feszülnek egymásnak hívők és nem hívők egyaránt (ld. a korábbi írásainkban, így legutóbb a tegnapi posztunkban!). Ha ebben a háborúban egy pap kegyetlenül elkezd vagdalkozni a „parancsolatra hivatkozva”, „kicsinyes előírásokba zárkózik”, stb., akkor tényleg csak "kis szörnyetegeket" nevelt az egyház.
Természetesen az sem jó, ha a „laza is mossa kezeit, mondván, hogy »ez nem bűn« vagy valami hasonlót”, ezért nagyon alaposan át kell gondolnia az Egyháznak, hogy azt mikor és mire szabad, de egyben, mikor és mire kell kimondani, hogy valami, amit eddig annak gondoltunk, az mégsem bűn.
Adja Isten, hogy a Szentlélek segítségével megértse az Ő valódi akaratát az Egyház mindazokban a morálteológiai kérdésekben, amelyekben ma vita van az Ő Szent Fiának követői között!
