A Katolikus Egyház reformjával kapcsolatban egyre gyakrabban lehet találkozni olyan vélekedésekkel, hogy bár szükségesek bizonyos változások, de ezek nem lehetnek forradalmiak, hanem csak lassú fejlődés képzelhető el, nem lehet „revolúció”, csak „evolúció”. Az 1848-as forradalom ünnepén érdemes a történelmi tapasztalatokra támaszkodva megvizsgálni, hogy mit jelent ez ma, hogyan értelmezhető azokkal a változásokkal kapcsolatban, amelyeket a Katolikus Egyházon belül egyre többen, és egyre határozottabban sürgetnek.
Az evolúciónak és a revolúciónak a lényege ugyanaz: a változás. A különbség a formában, a változások módjában és az idő tényezőben van. Ez utóbbival kapcsolatban azonban a történelmi tapasztalatokból tudjuk, hogy a változások időtartamában, időigényében sincs akkora különbség, mint amekkora első ránézésre látszik. A forradalom ugyan gyors változást jelent, valójában azonban minden forradalomnak van előzménye, és a következményei is elnyújtva, sokszor csak évtizedek múlva, vagy még akkor sem jelentkeznek abban a formában, ahogy a forradalmárok szerették volna.
A Katolikus Egyházon belül a hívek egyre nagyobb része által szükségesnek tartott változások is olyanok, amelyeket részben már évek, évtizedek, sőt talán évszázadok óta szeretnének elérni az Egyház megújulását támogatók. A kérdés csak az, hogy a szükséges változások milyen módon, milyen formában következnek be. A változásnak mindig vannak ellenzői, így van ez a Katolikus Egyházon belül is. Forradalmak akkor szoktak kitörni, amikor a változások ellenzői vannak hatalmon, kisebbségbe kerülnek, ugyanakkor ragaszkodnak a hatalmukhoz. Ha a hatalmon lévők is belátják a változás szükségességét, képesek és hajlandóak végrehajtani a szükséges változásokat, akkor az a békés fejlődést eredményez. Csakhogy azok, akik pillanatnyilag hatalmon vannak, a változásokkal szemben sokszor – látszólag, vagy ténylegesen – ellenérdekeltek. Az ellenérdekeltség általában rövidtávú, ez is hozzájárul ahhoz, hogy az idősebbek inkább ellenzik a változásokat.
A változások ellenzői mindig elvi, ideológiai okokkal magyarázzák, próbálják alátámasztani saját álláspontjukat. Ez különösen jellemző a Katolikus Egyházra, ahol az egyházi tanítás megváltoztathatatlanságának elvére hivatkoznak azok, akik nem akarnak változást. A fennálló rend, az azt alátámasztó ideológia megváltoztathatatlanságát az idő mindig olyan látványosan cáfolja meg, hogy utólag már senki nem hivatkozik rá. Így lesz ez a Katolikus Egyházban is, hiszen a hit igazságait soha, egyetlen ember sem birtokolhatja teljes körűen.
A forradalom általában nagyobb áldozatokkal jár, mint a békés fejlődés, ezért ez utóbbi hosszabb távon mindenkinek érdeke. Adja Isten, hogy a Katolikus Egyház vezetői is megértsék ezt, és ezt az utat válasszák.
