A fideszes belháború alaposabb elemzése nélkül (amit éppen elegen megtettek az utóbbi időben, igaz elfogulatlan, burkolt, vagy egészen nyilvánvaló politikai szándékoktól mentes elemzéseket nemigen lehetett olvasni) megpróbáljuk számba venni azokat a lehetőségeket, amelyeket Simicska megragadhatna, ha állva akar maradni Orbán Viktorral szemben. Ez utóbbival kapcsolatban is sokakban erős kétségek vannak (nem minden alap nélkül azt feltételezve, hogy ez az egész háborúskodás csak egy színjáték), de a jelen elemzés során abból a feltételezésből indulunk ki, hogy valóban helyrehozhatatlanul megbomlott a baráti és bizalmi kapcsolat a két fél között, ezért a politikai logika alapján tényleg kénytelenek lesznek összemérni erejüket a politikai küzdőtéren. A tévedhetetlenség illúziójától mentesen, jelen posztot csak amolyan gondolatébresztőnek szánjuk, melyhez örömmel várjuk az észrevételeket.
A legtöbb elemzés abból indul ki, vagy arra a következtetése jut, hogy Simicskának semmi esélye nincs Orbánnal szemben. Ezt általában azzal szokták indokolni, hogy a kormányzati megrendelések nélkül Simicska cégbirodalma életképtelen, így nagyon gyorsan el fog párologni az a gazdasági bázis, ami Simicska egyetlen erőforrása, és amely nélkül Simicska teljesen jelentéktelenné fog válni. Kétségtelenül van ebben a megközelítésben igazság, amennyiben eddig valóban semmi jele nincs annak, hogy Simicska hozzá közelálló, potenciálisan vele szövetségben tevékenykedő politikusok felépítésével, szervezeti háttér kiépítésével, vagy valamilyen reális politikai program meghirdetésével (ami túlmegy Orbán Viktor, nyomdafestéket nem tűrő kritizálásán) megpróbált volna komolyan ringbe szállni korábbi kollégiumi szobatársával szemben. Márpedig minderre elengedhetetlenül szükség lenne ahhoz, hogy ebben a harcban ne szenvedjen végül csúfos vereséget.
Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a 16. leggazdagabb magyar, a maga 45,3 milliárdos vagyonával akkor is ki tudja húzni még egy darabig, ha a jövőben valóban elzárulnak a kormányzati pénzcsapok, és bőven van még ideje, ereje ahhoz, hogy a fenti hiányosságokat pótolva, 2018-ban valóban ütőképes alternatívát kínáljon az Orbán vezette Fidesszel szemben. (Ilyen szempontból a veszprémi jelöltség kihagyása megfelelő helyzetértékelésre mutat, hiszen azt most még valóban hiba lett volna megpróbálnia.) A továbbiakban tehát röviden áttekintjük, hogy kikre alapozva, milyen programmal tudna sikeresen nekifutni egy három év múlva esedékes választási kampánynak.
Könnyen tud magának olyan személyeket találni, akiket (adott esetben saját maga helyett is) a politikai küzdelem frontvonalába állíthat, hiszen sokan vesztették el politikai pozícióikat a 2014-es kormányalakítást követően olyanok, akik a második Orbán-kormányban egyébként jól teljesítettek. Nyilvánvalóan baloldali kötődésű politikusokat aligha tudna bevonni saját csapatába, hiszen azok eddig őt ugyanúgy kritizálták, mint Orbánt. Természetesen el kellene kerülnie azt a súlyos hibát, ami nagymértékben hozzájárult a baloldal kudarcaihoz az elmúlt években, hogy amikor még sehol nincs egy sikeres politikai szerepléshez szükséges társadalmi erő és támogatottság, akkor már elindul egyfajta politikai „kasztingolás”. Ebből a szempontból előnyös számára, hogy akikre számíthat, azok nem tartoztak a politika első vonalába.
A szervezetépítés sem okozhat számára nehézséget, hiszen az országban mindenhol vannak olyanok, akik Simicska eddigi állami megrendelései kapcsán, az ő alvállalkozójaként, vagy alkalmazottjaként dolgoztak, adott esetben dolgoznak még most is. Ez utóbbiakat különösen könnyű lenne meggyőzni arról, hogy amennyiben azt akarják, hogy holnap is legyen munkájuk, akkor támogassák őt.
A legnagyobb nehézséget az jelentheti számára, hogy milyen programmal rukkoljon elő, ha valóban be akar lépni a politikai küzdőtérre. Nem könnyű megtalálni azt az image-et, ami jól eladható vele kapcsolatban, hiszen a baloldal a legutóbbi kampányban pont az ellene indított támadással próbálta gyengíteni Orbánt is abban a nevetséges lejárató-kampányban (amelyről a jelen blogon is volt szó annak idején), amely ugyan semmit nem használt az ellenzéknek, de kétségtelenül megnehezíti most Simicska önálló politikai indulását. Ugyanakkor lehetőségeket is rejt az, hogy felépítették vele kapcsolatban a „gazdag oligarcha” image-ét. Egyrészt ez teszi az ő megnyilatkozásait sok más kritikai észrevételnél fajsúlyosabbá. Másrészt kezében van az a lehetőség, hogy „egy mozdulattal” átfordítsa a róla kialakult negatív képet, ha tesz egy olyan felajánlást, ami napjainkban Magyarország valamely égető problémájának megoldását szolgálja. Ha pl. cégei egy éves összes nyereségét felajánlaná a gyermekszegénység elleni küzdelemre, és ehhez esetleg még partnerként meg tudná nyerni magának olyan szakemberek együttműködését, mint Ferge Zsuzsa, ugyanakkor saját menedzser tapasztalatával gondoskodni tudna arról, hogy az e célra fordított pénzek felhasználása hatékonyabb legyen, mint a korábbi években, akkor ezzel nemcsak saját negatív megítélését tudná annulálni, hanem még a baloldalról is tudna magának támogatókat szerezni. Egy ilyen gesztussal kvázi, mint a „mai kor Széchenyije” tudna fellépni, ami hatékony felütés lenne számára egy politikai aktivitás megkezdéséhez.
Az elmúlt évek vitatott kormányzati döntései pedig számos olyan programpontot jelenthetnének számára, amelyek nem kötődnek a baloldali politikai értékrendhez, és sok jobboldali kötődésű, vagy bizonytalan szavazót távolítottak el az utóbbi években a kormánypártok támogatóinak sorából. A média függetlenségével kapcsolatos programot annál is hitelesebben tudná képviselni, hiszen vastagon érintett az ügyben, de erre rá tudna építeni a jogállamiság, a fékek és egyensúlyok rendszerének helyreállításával kapcsolatos olyan programpontokat, amelyeket ugyan mostanában főként a baloldal képvisel, de valójában az európai jobbközép pártok értékrendjében is ugyanolyan hangsúlyosak. Mint egy ismert vállalkozó, hitelesen léphetne fel az „államosítási lázzal”, és a túlzott kormányzati centralizációs szándékokkal szemben is, ellentétben a baloldali politikusokkal, akik esetében meglehetősen ellentmondásos, ha pont ők kritizálják ezek miatt a kormányzatot. Ugyanakkor számos olyan kérdésben képviselhetne a jelenlegi kormánypártoknál „liberálisabb” álláspontot, amelyek a KDNP elvárásaiként jelentek meg az utóbbi időben. Láthatóan nyugaton még a konzervatív pártok (ld. pl. Nagy Britannia) sem támogatják a hagyományos családmodell törvényi (sőt alaptörvényi) ráerőltetését a társadalomra, ez tipikusan olyan kelet-európai tempó, amellyel arcvesztés nélkül szembeszállhatna. A vasárnapi zárva tartás erőltetése ellen szintén hitelesen és a közvélemény megnyerése szempontjából sikeresen tudna fellépni. A külpolitikában egy konzekvens euro-atlanti elkötelezettség képviseletével jelentős támogatottságot tudna szerezni magának a külföldön élő magyarok körében is, és mivel a kormányzat által az oroszoktól remélt nagy üzletekből – kegyvesztettsége miatt – már úgysem részesedne, így nem is jelentené az anyagi veszteség kockázatát ez a politika.
Tekintettel azonban arra, hogy Simicska Lajos nem nagyon adott még hozzávetőleges támpontot sem arra vonatkozóan, hogy a jövőben mit, és milyen eszközökkel akar elérni, kétségtelenül jelentős bizonytalanságot hordoz bármiféle találgatás ezzel kapcsolatban.
