A katolikus püspökök és bíborosok többsége világszerte mereven ragaszkodik a homoszexualitást bűnnek tartó egyházi tanításhoz, miközben a hívek között egyre többen jutnak arra a meggyőződésre, hogy az azonos nemű párok kölcsönös szereteten alapuló monogám kapcsolata ugyanolyan kedves Isten előtt, mint a házasságban megélt heteroszexuális párkapcsolat. Legszembeötlőbben az Egyesült Államokban távolodott el a püspöki kar és a hívek álláspontja ebben a kérdésben. Míg az amerikai püspökök, az egyházi tanításra hivatkozva, az utóbbi években egyre több egyházi alkalmazottat rúgnak ki az állásukból (köztük tanárokat, kántorokat, és más szakterületen dolgozókat) csak azért, mert felvállalják homoszexuális orientációjukat, addig a katolikus híveknek immáron közel 70 %-a támogatja az azonos nemű párok házasságának elismerését (ld. korábbi írásunkat). Úgy tűnik azonban, hogy mostanra már nemcsak Amerikában és Nyugat-Európában, de még Lengyelországban is kezd kiéleződni a püspökök és a hívek közötti nézeteltérés az Egyház és az LMBT közösséghez való hozzáállás tekintetében, amint erről legutóbbi írásunkban beszámoltunk.
Mi lehet a hívek és a püspökök álláspontjában mutatkozó egyre nagyobb különbségnek a hátterében? A püspökök a médiát és közerkölcsök romlását hibáztatják, melyek kvázi megzavarják a híveket is, de ezt az elitista, a hívek egyre nagyobb hányadát megtéveszthetőnek és megtévesztettnek tartó álláspontot senki nem fogadja el szívesen. Egyre többen értenek egyet azokkal, akik szerint Isten akaratát a hívek közössége jobban meg tudja érteni, mint azok a püspökök és a bíborosok, akik mereven ragaszkodnak a kinyilatkoztatás általuk kizárólagosnak tartott értelmezéséhez, azt állítva, hogy az az Egyház kezdettől fogva vallott, megváltoztathatatlan álláspontja. Ugyanakkor az Egyház morálteológiai kérdésekben vallott álláspontjának változásáról már többször írtunk a jelen blogon is (ld. pl. egy három évvel ezelőtti posztunkat).
Ha viszont valójában nem az Egyház megváltoztathatatlan álláspontjához, nem egy kezdettől fogva állandó tanításhoz ragaszkodnak a vezető főpapok, akkor valamilyen más motivációjuk van. Pedig –amint arról korábban is írtunk már – a megváltoztathatatlanság „mantrájának” számos negatív következménye van. De akkor mégis mi érdeke fűződik a vezető katolikus klérusnak ahhoz, hogy továbbra is ragaszkodjon a társadalom hivatalos elismerésére méltó homoszexuális párkapcsolati formák halálos bűnnek tartásához?
Feltételezhető egy eléggé kézenfekvő, bár kétségtelenül nem igazán elvszerű, ezért az Egyház számára nyíltan fel nem vállalható indíték. Valószínűleg már az ősegyház idejében is pontosan tudták az egyházatyák, hogy az emberek bizonyos (vitatható, hogy 3-5, vagy több, de minden esetre nem elhanyagolható) százaléka homoszexuális. Ugyanakkor már akkor is létezett homofóbia, a másságtól való idegenkedés, és az emberi jogok tiszteletben tartásának hiányában sok durva megnyilvánulása lehetett az intoleranciának. Logikus, de nem a Kinyilatkoztatás talaján álló lépés volt az egyházatyáktól, hogy súlyos bűnnek kezdték nevezni a homoszexualitást (Aranyszájú Szent János addig ment, hogy még a gyilkosságnál is súlyosabb bűnnek titulálta, holott Pál apostol félremagyarázott sorain, és egyes, a maguk történelmi összefüggéseiből kiragadott ószövetségi textuson kívül semmi másra nem hivatkozhatott), mert ez egyrészt megfelelt a heteroszexuális többség elvárásainak, másrészt egy hatalmas humánerőforrás-utánpótlást biztosított a papságnak és a szerzeteseknek. Különösen így van ez a cölibátus bevezetése óta a nyugati katolikusoknál, ami immáron nemcsak a szerzetesi, hanem a világi papság esetében is menekülő utat jelentett a házasodni nem akaró, saját homoszexuális orientációjukat még időben felismerő fiatal fiúknak, mielőtt belementek volna egy eleve kudarcra ítélt házasságba. (Az ortodoxiában más a helyzet, a keleti népeknél a homofóbia mind a mai napig erős maradt, és a papokkal szemben is él a házasságra és a gyermekvállalásra vonatkozó társadalmi elvárás. )
Közismert, hogy a katolikus papok között messze az össztársadalmi átlag feletti a homoszexuálisok aránya, egyes becslések szerint az 50%-ot is meghaladja (részletesen ld. a Wikipédia számos forrást ismertető összefoglalóját). Az sem lehet véletlen, hogy XVI. Benedek szükségesnek tartotta külön rendeletben megtiltani a nyíltan homoszexuális fiatalok felvételét a papi szemináriumokba, de a rendelkezésekre álló adatok alapján így is igen magas a homoszexualitásukat titkolók aránya a papi hivatást választók között.
Ha tehát az Egyház áldását adná az azonos nemű párkapcsolatokra, akkor várhatóan sokkal kevesebben választanák a papi, vagy a szerzetesi hivatást a katolikus családban nevelkedő, fiatal homoszexuális fiúk közül. Így érthető, hogy a sok egyéb tényező hatására is folyamatosan szűkülő papi humánerőforrás-utánpótlás miatt aggódó püspökök és bíborosok miért próbálják minden lehetséges eszközzel megakadályozni a homoszexuális emberek egyenlő jogainak elismerését, és teljes értékű társadalmi elfogadásukat, miközben álszent módon beszélnek a katekizmus alapján arról, hogy „kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét”.
Mindezek alapján a katolikus klérus esetében, a homoszexualitással kapcsolatos fundamentalizmust alapvetőn nem egy időtálló értékrendhez való ragaszkodás, hanem a vezetők HR szempontjai motiválják.
