Többen kifogásolták már korábbi bejegyzésekhez fűzött észrevételekben a Kaleidoscope blog rövid bemutatásában szereplő „keresztény humanizmus szándékát”. Érthető, mivel a magukat konzervatív, bizonyos értelemben fundamentalista kereszténynek tartó emberek a humanizmust a kereszténységgel szembenálló, ateista filozófiai alapokon nyugvó irányzatnak tartják, amely így – értelmezésük szerint – csak a sátán műve lehet. Molnár Tamás Keresztény humanizmus című könyvének azon üzenete, hogy a humanizmus semmi mást nem jelent, mint az ember istenítését, amitől csak a tradicionális katolikus dogmatika válthatja meg az embert, ahol az ember nem képez egységet az Istenséggel, egyoldalú és negatív irányban elfogult. Nem megkérdőjelezve ugyan a szerző és a vele azonos álláspontot képviselő teológusok, történészek és más szakemberek filozófia- és kultúrtörténeti felkészültségét, tudását és jártasságát, a mindennapi élet tapasztalatai azt mutatják, hogy az emberi gondolkodásmód változásai miatt bizonyos fogalmak szükségszerűen változnak, alakulnak. Mást gondolunk ma igazságosnak, méltányosnak és társadalmi értelemben véve helyesnek, mint több ezer, több száz, vagy akár csak néhány évtizeddel ezelőtt; példák hosszú sorát tudná felhozni bárki arra, hogy mennyit alakult, változott a megítélése a leghétköznapibb fogalmainknak is (hogy mást ne is említsünk: száz éve kacér volt az a nő, akinek térde fölött véget ért a szoknyája, néhány évtizede elfogadottá vált még az is, hogy miniben jelenjen meg a hivatalos alkalmakon is egy nő, de ma megint kezdenek hosszabbak lenni a ruhák…). Miért kellene pont a humanizmussal kivételt tenni? Szó sincs ugyanis arról, hogy ez a fogalom évezredeken keresztül mindig, mindenkinek ugyanazt jelentette volna, sokkal inkább tűnik úgy, hogy most próbálnak egyesek ráerőltetni valami olyan értelmezést, ami miatt aztán ki lehet jelenteni, hogy a humanizmus az ördögtől való dolog. Molnár Tamás szerint egyesek összekeverik a humanizmust a „humánus” fogalmával, és pozitív értelmet tulajdonítanak neki. De miért baj, ha a humanizmust a humánusból és a humánumból eredeztetjük? Még ő is elismeri, hogy ha a humanizmust ilyen értelemben használjuk, akkor a kereszténységet tekinthetjük a humanizmus megtestesítőjének. És valóban: a keresztény ember számára a humanizmus nem is származhat másból, mint Isten örök akaratának elfogadásából és megéléséből, a legfőbb parancsnak, a szeretet parancsának valóra váltásából Mi ezzel a baj? Hogy olyanok is viselkedhetnek hasonlóan, akik nem hisznek Istenben? Attól még az, aki hisz Istenben, nem viselkedhet másként. Viselkedésében, a világ dolgaihoz, nagy kérdéseihez való viszonyulásában lehet, sőt biztos, hogy ugyanazokat a válaszokat fogja adni, mint aki egészen más világnézeti meggyőződéstől vezérelve humanista. Persze a protestáns, és azon belül is kifejezettebben a református, kálvinista teológia képviselőinél ilyenkor megszólal a belső riasztócsengő: ezek veszélyes tanok, mert végső soron megkérdőjelezhetik a csak hit általi üdvözülés tanát. Hát mi tűrés-tagadás? Ebben van valami. De, hogy ez miért aggasztja a katolikusokat, a nem református protestánsokat, meg azokat, akik akár reformátusként is úgy vannak vele, hogy inkább nem tépik ki a Bibliájukból Szent Jakab apostol levelét, ahogy egy kicsit elborult pillanatában Kálvin tette, az rejtély. Mert aki nem akar elvakult módon szélsőséges kálvinista tanokat hirdetni, az nem mondhat mást, mint Jézus: „Vagy jelentsétek ki, hogy a fa jó, s a gyümölcse is éppúgy jó, vagy nyilvánítsátok rossznak, hisz gyümölcséről lehet a fát felismerni.” (Mt 12,33.) Márpedig, ha gyümölcséről ismerszik meg a fa, akkor a jól értelmezett humanizmusnak a keresztény ember számára sincs alternatívája.
