A HÖOK és a Kormány tárgyalásai a hírek szerint akkor szakadtak meg, amikor „a röghöz kötés témája került szóba”. A „miniszter azt mondta, szükség van hallgatói szerződésre, a kérdés csak az, hogy milyen formában. A diákok ekkor döntöttek úgy, hogy otthagyják a tárgyalást.” – írta a hvg.hu.

A hallgatói szerződések kérdésköre valóban elég összetett. Egyrészről a „röghöz kötés” kifejezés érthető és jogos ellenérzéseket kelt mindenkiben. Ugyanakkor vélhetően sokkal többen értenek egyet azzal, hogy a magyar adófizetők pénzén képzett diplomások lehetőleg ne más országokat gazdagítsanak az itt megszerzett tudásukkal, a magyar állam által finanszírozott képzés során szerzett diplomájukkal, mint ahányan még ma is a kormánypártok támogatóinak számítanak. Ez az érvrendszer első megközelítésre egy olyan aranybánya, amelyet a kormányzati kommunikációs gépezet már eddig is sikeresen tudott kiaknázni, és ez várhatóan a továbbiakban is így lesz. Csakhogy vannak olyan problémák vele, amelyeket persze egy pár perces interjúban nem lehet összefoglalni, az átlag médiafogyasztónak nagyon nehéz elmagyarázni, de ettől még igencsak komoly, súlyos érvekről van szó.

Először is a méltányosság kérdése nemcsak úgy merül fel, hogy az államilag finanszírozott képzésben részt vevő diákok úgy általában az adófizetők pénzén tanulnak. Valószínűleg az is igaz, hogy a miközben a többségüknek a szülei fedezik gyermekük úgymond „ingyenes” oktatása mellett felmerülő tetemes költségeket, aközben maguk is fizetnek adót, amelyből az oktatásra fordítható rész adott esetben az alatt a két évtized alatt, amíg gyermekeik diplomát szereznek, elérheti, sőt meg is haladhatja képzésük állami támogatásának mértékét. Ha viszont a szülők ilyen mértékben járulnak hozzá saját gyermekük tanulmányainak költségeihez (közvetlenül és saját adójukkal egyaránt), akkor miért is szól bele az állam abba, hogy hol fog később dolgozni a gyermek? Ki és milyen alapon tilthatja meg, akadályozhatja meg, hogy a gyermek a saját boldogulása, anyagi és szakmai előre menetele szempontjából a legjobb lehetőségeket kínáló országban próbáljon elhelyezkedni, ha egyszer a képzésének költségét nagyrészt nem más fizette, mint saját szülei? Hiszen az „adófizetők” többségükben egyben szülők is, akik nyilván első sorban azt szeretnék, ha gyermekeik boldogulnának, és ezt sok esetben Magyarországon nem tudják biztosítani számukra.

Mindezzel összefügg a másik szempont. Az unós csatlakozás – a szélsőjobb minden ellenkező propagandája ellenére – lényegesen több előnnyel járt Magyarország számára, mint hátránnyal. Természetesen vannak minden tagállamnak kötelezettségei, melyeket az előnyökért cserébe, és azok érdekében el kell fogadnia, tudomásul kell vennie. Ilyen a személyek, a munkaerő szabad áramlása, mely előfeltétele az unió versenyképességének a világpiacon és egyben az egyik legfontosabb szabadságjog, amihez az uniós polgárok ragaszkodnak is. Ennek lényege éppen az, hogy minden uniós polgár ott vállalhat munkát az unión belül, ahol akar, ahol tud, és ezt csak a befogadó (!) tagállam korlátozhatja (derogáció keretében) pár évre, amivel a legtöbb fejlett tagállam élt is a kelet-közép-európai és baltikumi országok polgáraival szemben a 2004-es csatlakozás után, de ez a lehetőségük már meg is szűnt. Ezt a szabályt pont azért találták ki az unió megalakulását követően, hogy egyetlen tagállam se korlátozhassa – sehogy sem (!) – polgárainak szabad mozgását, munkavállalását. Ezzel az alapvető uniós irányelvvel tökéletesen szembemegy a „röghöz kötést” szolgáló hallgatói szerződések rendszere, melyet előbb-utóbb egy kötelezettség-szegési eljárás végén úgyis meg kell majd szüntetnie Magyarországnak, de addig persze érvényben marad.

Mindezek alapján sem jogi, sem méltányossági szempontból nem fogadható el a diákok röghöz kötését szolgáló képzési szerződés koncepciója, bármennyire könnyen kihasználható kommunikációs kliséket lehet felhozni mellette.