az ezer színű világ

Az elmúlt két évtizedben divatos és ugyanakkor elcsépelt fogalommá vált a "paradigmaváltás". A rendszerváltás után természetesen indokolt, szükségszerű volt (bizonyos területeken: lett volna) a paradigmaváltás, azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy ahol túl sokat beszéltek róla, ott lényegében elmaradt, vagy nagyon félresiklott (oktatás, egészségügyi, szociális ellátás, önkormányzati rendszer, stb.). Ezért ma már nem is lehet ezt a kifejezést a közhelyes kommunikáció veszélye nélkül használni. A morálteológia vonatkozásában valószínűleg mégsem ezért nem szoktak paradigmaváltásról beszélni, hanem azért, mert értelmében és lényegében nagyon ellentétes az embereknek a morálteológia stabilitásáról, állandóságáról alkotott elképzeléseivel. Ugyanakkor a közhelyszerűség- és az elcsépeltség-jelleget lehántva a "paradigmaváltás" fogalmáról, az mégiscsak alkalmasnak tűnik az általános erkölcs manapság tapasztalható változásainak leírására. Anélkül ugyanis, hogy részletesen belemennénk ennek elemzésében megállapítható, hogy nemcsak a házassági, a családi és a párkapcsolatokban kialakuló kötelékekkel összefüggő viselkedésminták morális megítélése változott, az ezeket a kapcsolatokat leíró fogalmakat (mint a szeretet, a szerelem, a hűség, a felelősség, stb.) értelmezte át a közerkölcs, hanem ebből adódóan az ezen fogalmakra épülő viselkedésminták is átalakultak (pl. a házasságkötésre, a kapcsolatok tartósságára, az egymás melletti kitartásra való törekvés, illetve elvárás, stb.). A morálteológia változatlanságával, állandóságával kapcsolatos elképzeléseket a kinyilatkoztatás, a teológia és a dogmatika változatlanságára vonatkozó vélemények alapozzák meg. Valójában mindezek aligha tekinthetőek változatlannak, hiszen még a kinyilatkoztatás szövegét is folyamatosan pontosítják, korrigálják a fordításokat, tudományosan kutatják a leírt szövegek történelmi környezetét a pontosabb megértés érdekében. A teológia is dinamikusan fejlődött a történelem folyamán és visszatekintve azt is egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a közerkölcs változása - igaz különböző mértékben, és késésekkel - általában maga után vonta a morálteológiai szabályok és megítélések változását (vegyük a példa kedvéért azt, hogy száz éve még az is illetlen volt, ha egy hölgy a térdét "mutogatta" és adott esetben indokolt volt az ilyen kacérkodás meggyónása is, ma ez már aligha merülne fel ilyen kontextusban). A párkapcsolatok különböző megnyilvánulásai megítélésének változásai azonban mára azzal jártak, hogy a minden ellenkező állítás, be nem ismerés ellenére a hagyományos házasság- és családmodell súlyos válságban van. A párkapcsolatoknak eddig a közerkölcs számára sem elfogadható formái váltak széles körben elfogadottakká, aminek következményei a gyermekek nevelésének is teljesen új, a hagyományos családmodelltől erősen eltérő formái lettek általánosak. Sokan ezeket mint elborzasztó, elkeserítő jelenségeket emlegetik, amik ellen küzdeni kell, a hagyományos értékek védelme, megerősítése, sőt a hagyományos értékeket védő szabályok szigorításának, még szigorúbb betartatásának eszközével. Eközben egyre nagyobb tömegek fordulnak el a hagyományos család értékeitől és keresnek maguknak elfogadhatónak és járhatónak tűnő utakat. (Ezek a tények már kétséget kizáróan egy tényleges paradigmaváltást jelentenek az emberi kapcsolatok általános morális megítélésében és az azokból következő magatartásformákban.) Az egyházi reakció tehát nem ér célt, sőt újabb és újabb problémák jelentkeznek (tömeges elfordulás az egyház tanításaitól, demográfiai krízishelyzet, stb.). A válságjelenségeket egyes egyházi vezetők, a hívek, sőt a nem hívő, de bizonyos konzervatív értékekhez ragaszkodó emberek kisebb-nagyobb csoportjai ignorálják, tagadva azokat a következtetéseket, melyek a család és az emberi társkapcsolatok jövőjére vonatkozó radikális változásokat jelzik előre, de ettől még a tendenciák egyértelműek. Vannak arra utaló adatok, miszerint a hagyományos családmodellt az emberek nagy többsége annak ellenére fontos értéknek tekinti, hogy saját maga nem tapasztalta meg azt gyermekként, és felnőttként sem választja a maga számára követendőnek. Az utóbbi körülmény miatt ezek a vélemények meglehetősen hiteltelenekké válnak, egy társadalmi méretekben jelentkező konformizmusnak, képmutatásnak tűnnek, ezért nem jelentenek elfogadható alapot a meglévő válságjelenségek elleni fellépéshez. Ebből ugyan még nem következik, hogy a család és a társkapcsolatok válságba került hagyományos értékeit el kellene vetni, azonban azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ezeket az értékeket védők hitelesen tudják-e képviselni az álláspontjukat. Miközben tehát természetesen óvakodni kell az elhamarkodott megnyilatkozásoktól olyan fontos, az emberiség legalapvetőbb értékeivel összefüggő kérdésekben, mint a család, vagy az emberi társkapcsolatok, aközben nem lehet elmenni olyan tapasztalati tények mellett, melyek a morálteológiai szempontból és a nem hívő, de konzervatív értékrendhez ragaszkodók egybehangzó véleménye szerint egyedül elfogadható formációk válságát, az ilyen értékeket hirdetők egyre szélesebb körű hiteltelenségét bizonyítják. Hasonló probléma ez, mint a katolikus papok cölibátusa, még akkor is, ha vannak markáns különbségek is. Ugyanakkor minden ilyen kérdésnél újra és újra el kell kérni a bölcsességet Istentől, hogy valóban az Ő kedves akarata és ne emberi tekintélyek befolyása alapján értelmezzük a kinyilatkoztatás és a hagyomány igazságait.