A család intézményének most tapasztalható válsága miatt nagyon keményen merülnek fel bizonyos kérdések a keresztény családgondozással kapcsolatban:
- mennyiben viselnek felelősséget a család válságáért a keresztény közösségek, illetve az egész egyház?
- kell-e, és ha igen, akkor mit kell másként csinálniuk a keresztény egyházak vezetőinek és családgondozóinak a jövőben a családok védelmében?
Ahhoz, hogy a második kérdésre válaszolni tudjunk, értelem szerűen elkerülhetetlen, hogy az elsőre őszinte és önkritikus választ adjunk. Nem kétséges ugyanis, hogy ha van felelőssége a keresztényeknek abban hogy ide jutottunk, akkor ez a felelősség az egyház legfelsőbb vezetőitől indul, de mindannyiunkat egyaránt terhel. Tekintettel arra, hogy az egyház a kinyilatkoztatásra hivatkozva, konzekvensen kiállt a család intézménye mellett, aligha merülhet fel kétség azzal kapcsolatban, hogy felelősség terheli annak válsága miatt is. Önámítás lenne azt állítani, hogy az egyház mindent megtett és mindent jól tett annak érdekében, hogy a család intézménye erősödjön és erős is maradjon. Kétségtelen tény ugyan az is, hogy a környező világ változásai nagyon nehéz kihívások elé állították a család intézményét, de abban, hogy ezekre a kihívásokra ilyen gyengén tudott csak válaszolni a családot konzekvensen fontosnak tartó egyház, azokat az egyházi vezetőket és azt a hívő közösséget terheli a felelősség, amelyik ilyen rossz és hatástalan válaszokat tudott csak adni a kihívásokra. Miben álltak ezek a válaszok? Az egyház vezetői - látva a válságjelenségeket - képmutató módon egyre hangosabban hirdették azokat a részben a kinyilatkoztatásból le sem vezethető morális értékeket és szabályokat, amelyeket közben a papság egy része (biztos nem a többsége, de azért tarthatatlan az az egyesek által hangoztatott állítás is, hogy csak elhanyagolhatóan kis része) súlyosan megsértett. A házasság felbonthatatlanságának kérdését - amit a KEK mellett jónéhány protestáns gyülekezet lelkipásztora is fennen hirdet, annak ellenére, hogy a kinyilatkoztatásból közvetlenül nem támasztható alá a protestáns teológusok többsége szerint - a katolikus teológia nyilván nagyon hasonlóan közelíti meg, mint a cölibátust, mivel ezáltal válik a keresztény házasság, a papi és a szerzetesi hivatáshoz hasonlóan életre szóló, kemény elköteleződéssé. Az életre szóló fogadalmakat (melyekkel kapcsolatban a Mt 5,34-ben maga Jézus figyelmezteti az embereket, hogy "Egyáltalán ne esküdjetek") azonban a többség súlyosan megsérti, amit a "világ" pontosan tud, ezért az a gyakorlat, hogy ezeket a morális elveket hangoztassuk egyre hangosabban, rendkívül hiteltelen és kontraproduktív. Ráadásul Isten figyelmeztetését kellene meglátni abban, hogy a "világ" egyre jobban elfordul a hiteltelenné váló tanítástól, sőt még a leghíresebb keresztény családgondozók gyermekei esetében súlyos családi és emberi tragédiák sora mutatja, hogy nem jó nyomon járnak. Mit rontott el az egyház? Krisztus nagyon sokszor figyelmeztet, hogy az öncélúvá váló hitelvek hangoztatása, a törvény feltétlen tisztelete, amit a farizeusok csináltak úgy, hogy közben nem vették észre, hogy elszakadtak az isteni tanítás lényegétől, hogy ti. a "törvény van az emberért és nem az ember a törvényért", súlyos iránytévesztés és menthetetlenül a kárhozatba vezet. Márpedig akkor, amikor olyan, a kinyilatkoztatásból nem következő morálteológiai elvekhez ragaszkodik az egyház, melyek öncélúan nehezítik az emberek életét, akkor pont ezt teszi. Szó sincs tehát arról, hogy fel kellene adni olyan hitelveket, morálteológiai tanításokat, amelyeket Isten a kinyilatkoztatásban egyértelműen elrendelt, és arról sincs szó, hogy bele kell törődni azoknak a negatív jelenségeknek az elszaporodásába, amelyeket nap mint nap tapasztalhatunk a keresztény tanítástól elforduló világban, csak meg kell állni egy pillanatra, le kell borulni Isten elé és bevallani őszintén, hogy valamit elrontottunk, kérni az Ő kegyelmét, hogy mutassa meg, merre van a helyes irány, amerre haladnunk kellene.
Ehhez Ő megadja a józan ész segítségével a szükséges iránymutatást. Ahelyett, hogy hiteltelenül, szemforgató módon ostoroznánk azokat a jelenségeket, amelyekre eddig hárítani próbáltuk a felelősséget a család válságáért (ilyen pl. a szexuális szabadosság, az ellenséges kezekbe kerülő médiával kapcsolatos paranoid megnyilatkozások, vagy a homoszexualitás, amely a mai kor bűnbakjává vált a farizeus szemléletű keresztények között), inkább azokat a pozitív értékeket kellene hatékonyabban képviselni, amelyeket terjeszteni szeretnénk, és amelyektől reméljük a család intézményének helyreállítását. Ha ugyanis pl. a családot tekintjük a gyermeknevelés optimális helyének - ahogy ezzel szinte minden ember elvben egyetért - akkor arról kellene meggyőzni a gyermeknevelésre készülő fiatalokat, hogy nekik minden körülmények között biztosítaniuk kell ezt leendő gyermekeik számára. Ma erről sokkal kevesebb szó esik azoknak a vitáknak a során, amelyek elvi, elméleti kérdésekről folynak, és ebben terheli komoly felelősség az egyházat is. A közelgő hazai politikai változások különösen fontos lehetőséget jelentenek abban a missziós feladatban, amelyet a család intézményének megerősítése (megmentése?) érdekében kellene felvállalni. Ehhez azonban nemcsak az új vezető politikai erők együttműködésére (természetesen arra is!), hanem legalább ugyanilyen mértékben a keresztény egyházak vezetőinek, a családokért tenni akaró híveknek az eddigieknél sokkal átgondoltabb, hatékonyabb fellépésére van szükség. Az előzetes ígéretek, a most hatalomra jutó új politikai elit eddigi megnyilatkozásai alapján jó esély mutatkozik arra, hogy a politika részéről meglegyen a megfelelő támogatás azokhoz az erőfeszítésekhez, melyeket az egyháznak kell kezdeményeznie, felvállalnia és irányítania a család jövője érdekében. Ennek azonban nem lenne szabad a vélt, vagy valós negatív jelenségek bírálatára, hatalmi eszközökkel történő visszaszorítására irányulnia. Annak ellenére pl. hogy most valószínűleg meg lehetne szavaztatni a homoszexuálisok bejegyzett élettársi kapcsolatának eltörlését, aligha kétséges, hogy ennek semmilyen érdemi jótékony hatása nem lenne a család megmentésére, sőt a várható és előre kalkulálható felzúdulás, amelyet az ilyen konzervatív erőfitogtatás kiváltana, éppen ellenkező hatású lenne. A következő országgyűlés várható támogatását sokkal inkább egy olyan pozitív cél megvalósítása érdekében kellene igénybe venni, amelynek gondosan, teológiai, pszichológiai, szociológiai és nem utolsó sorban kommunikációs szempontból egyaránt megalapozott szakmai programját a keresztény egyházak, felekezetek vezetői által irányított, támogatott, a családgondozásban komoly tapasztalatokkal bíró, illetve szociológus, pszichológus és kommunikációs felkészültséggel rendelkező szakemberek részvételével zajló műhelymunka készítene elő. A keresztény egyházak számára nagy lehetőség, ugyanakkor óriási felelősség is, hogy most rá tudnak-e mozdulni, és a megfelelő irányban mozdulnak-e rá a következő kormányzati ciklus lehetőségeire. Kormányzati segítség nélkül ugyanis biztos, hogy ma már nem lehet felvenni a versenyt a média nyomásával, vagy a tradicionális családi értékek ellen ható közvélekedéssel szemben (nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindebben nagy szerepe van a keresztény hívek eddigi hiteltelen és szemforgató megnyilvánulásainak, ezért sem szabad leragadni a kritikai észrevételeknél!), azonban nagyon fontos, hogy a kormányzati segítség nem is hatékony, és vélhetően el is olvadna előbb-utóbb, ha ez csak negatívnak tartott jelenségek elleni erőfeszítés lenne és nem a pozitív értékek elérése érdekében történne.
Reális cél lehet a keresztény családgondozás értékeinek a felmutatása a nem keresztény emberek számára is. Kormányzati segítséggel ki lehetne alakítani a ma még zömmel csak kríziskezelésre vállalkozó (abban is gyenge hatékonyságú) családsegítő hálózat bázisán egy olyan családgondozó hálózatot, melynek szakmai programját a már említett összetételű szakmai műhely munkálná ki, és a HR feltételek biztosításában is meghatározó szerepet kaphatnának a keresztény egyházak vezetői által erre felhatalmazott (a feladatok jelentős részét vélhetően önkéntesként is vállaló) családgondozók. Annak ellenére ugyanis, hogy a leköszönő kormányzat is próbált kisebb-nagyobb morzsák lehullatásával kedveskedni a hazai történelmi egyházaknak, eddig lényegében elképzelhetetlen lett volna egy ilyen átfogó program megvalósítása. Abban az esetben azonban, ha a felügyeletet ellátó szaktárca kereszténydemokrata kézbe kerülne (ahogy erre utaló hírek szép számban napvilágot láttak), akkor aligha lennének leküzdhetetlenek a nem hívő szakemberek által jelentett akadályok. Az így kialakítandó hálózat működtetni tudna pl. egy olyan programot, melynek lényege az egyes településeken a kismamák számára indítandó "kismamakörök" megszervezése és működtetése lehetne rátermett és elhivatott hívő családgondozók vezetésével. Ez a lehető legközvetlenebb formában tudná ráirányítani a gyermeket váró kismamák figyelmét arra, hogy megszületendő gyermekük számára milyen hatalmas jelentősége van annak, hogy családban nőjenek fel és milyen sok testi és lelki probléma forrása a gyermekeknél a biztonságot jelentő család hiánya. Természetesen egy ilyen, vagy hasonló programok kialakítása és menedzselése igen sok munkát, felkészülést és körültekintést igényel, de ha ehhez hasonló pozitív célokat tűznek ki a keresztény egyházak maguk elé, akkor jó eséllyel tudják beteljesíteni a Krisztustól kapott missziós hivatást.
