A mandiner.hu közölte Marion Smith írását az alkotmányozásról. A szerző, aki egyébként a budapesti Common Sense Society elnöke és a Heritage Foundation kutatója Washingtonban, azzal kezdi írását, hogy „Egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásának ötletét eddig komolyan nem vetették fel, pedig erre lenne szükség”. Ez az állítás ugyan ebben a formában elég szerencsétlen, mert mindannyian emlékszünk, hogy a Fidesz és annak vezetője tavaly még előszeretettel beszélt arról, hogy az országgyűlés maga fog átalakulni alkotmányozó nemzetgyűléssé, ami persze szintén meglehetősen vitatható megnyilvánulás volt, ahogy ezt a kaleidoscope.blog.hu-n is kifejtettük. Az azonban tény, hogy senki nem elemezte még ezt a lehetőséget kellő alapossággal a nyilvánosság előtt, ezért valóban nem derültek még ki ennek a lehetőségnek az előnyei és hátrányai a politika iránt egyébként érdeklődést mutató közvélemény számára sem. Igazából arról sem kapott tájékoztatást az alkotmányjogban járatos magyar szakemberektől a széles közvélemény, hogy milyen formában kellene, lehetne elképzelni egy ilyen alkotmányozó nemzetgyűlést 2011-ben Magyarországon. Érthető tehát, ugyanakkor kétségtelenül kissé furcsa, hogy a fenti cikkben egy külföldi szerző ad erre vonatkozóan tippeket, amit persze többen joggal kifogásolnak, igaz mások jó szándékú segítségként értékelnek. Mindazonáltal aligha lehet kétséges, hogy a jelen hazai realitások közepette esetleg sikeresen megvalósítható alkotmányozó nemzetgyűlésnek a már igencsak hosszú utat bejárt alkotmányozási folyamatba esetleg még beilleszthető módját, formáját, szabályait és kompetenciáit (az összehívásának a technikájától az új alkotmány kihirdetésének lezárásáig terjedően), csak hazai döntéshozók tudják kialakítani, ha akarják. Sajnos ez utóbbival, vagyis az „akarással” kapcsolatban erős kétségek merülnek fel, mert mind a kormányoldalon, mind az ellenzéki oldalon sokkal inkább erőfitogtatás, politikai haszonszerzési technikák alkalmazása látható, mintsem korrekt elkötelezettség a magyar alkotmánynak az ország számára legelőnyösebb kialakítása iránt. Annak ellenére nem tűnik túlságosan valószínűnek a dolog, hogy a jelen állapot szerint a kormányoldal és az ellenzék egyre gyorsabban sodródik egy vesztes-vesztes játszma irányába (a kormányzatot ugyanis joggal támadják a „kétpárti alkotmány” áterőltetésének vádjával, az ellenzék szavazótábora pedig tényleg cserbenhagyottnak érezheti magát azáltal, hogy az általuk támogatott politikusok a könnyebb megoldást választva kivonultak az alkotmányozásból), aminek legfőbb vesztese az egyszerű állampolgár, aki életének számos területén tapasztalhatja majd az elrontott alkotmányozás káros következményeit. Annak érdekében, hogy legalább szerény mértékben javuljanak az esélyei egy kedvezőbb forgatókönyv szerinti folytatódó alkotmányozásnak, talán érdemes mégis megvizsgálni az alkotmányozó nemzetgyűléssel kapcsolatban felmerülő kérdéseket. Erre annál is inkább szükség van, mert a kormánypártok népszerűségének rohamos csökkenése és ugyanakkor az ellenzék támogatottságának stagnálása arra mutat, hogy a választók is elmozdulást várnak a politikai elittől az eddigi álláspontjukhoz képest. Sem a radikális jobboldal, sem a baloldal támogatói nem fogadják el a kormánypártok alkotmányozási gyakorlatát, ezért egy gyors irányváltás nélkül kritikusan alacsony társadalmi támogatottsága lenne egy jogilag legitim, de a társadalom széles körei által elutasított alkotmány keresztülverésének a parlamenten. A baloldali pártok passzív ellenállása, a Jobbik hezitálása szintén nem erősítette támogatottságukat.