az ezer színű világ

A hazai nagy keresztény egyházak meglehetősen egységesen képviselt álláspontja szerint az egyedül és kizárólag elfogadhatónak, Isten örök akarata szerint valónak tartott családmodell a férfi és nő felbonthatatlan szövetségén alapuló család, melyben „az asszony feje a férfi” – ahogy Szent Pál apostol megírta a Korinthusi híveknek írt első levelében (1Kor 11, 3). A valóságban azonban a keresztény családok nagy részében egészen más a tényleges szereposztás, és csak legfeljebb ideig-óráig képesek a hagyományos családi szerepek eljátszására, aminek számos szomorú, időnként tragikus következménye van mind az egyének, mind a társadalom szintjén. Joggal merülhetnek fel ezért a családon belüli férfi és női szerepekkel, a párkapcsolati problémákkal kapcsolatban bizonyos kérdések:

-        mik a jellemzői a „keresztény-konzervatív” családmodellben kialakuló szerepjátékoknak?

-        mi vezetett egy ilyen képmutató, álszent szerepjáték kialakulásához?

-        mi tartja fent ezt az állapotot?

-        milyen következményei vannak ennek az egyének és a társadalom szintjén?

-        milyen változtatásokra lenne szükség és kinek lenne a feladata és felelőssége ezeknek a változtatásoknak a kezdeményezése, véghez vitele?

Az időnként hagyományos, időnként keresztény, és/vagy konzervatívnak nevezett családmodell alapján tehát a férfiakra – akiknek a feladatuk a család megélhetésének biztosítása – a névleges vezető szerep, az asszonyokra – akik a háztartás vezetéséért és a gyermekek nevelésével összefüggő feladatok nagy részének ellátásáért felelősek – az elvi alárendeltség jellemző. A férfi névleges vezető pozícióját azonban a feleség valójában folyamatosan megkérdőjelezheti, s előbb-utóbb általában meg is kérdőjelezi, hiszen annak a jelen társadalmunkban mind a jogi, mind az erkölcsi alapja hiányzik, amit a konzervatív családmodellt hirdetők is pontosan tudnak, ezért vált mára ez sok esetben egy képmutató, hazug együttélési formává. A férfi vezető szerepének kimondatlan, de a párkapcsolatok többségében előbb-utóbb bekövetkező megkérdőjelezése miatt nevezhetjük a tradicionális családmodellt a gyakorlatban „pseudo-patriarchálisnak”, melyben, ha a tényleges vezető szerepét elvesztő férfi helyett a nő kezdi irányítani a család ügyeit, akkor beszélhetünk egy „crypto-matriarchális” modellről. A lányokat gyermekkorukban sokszor nemcsak öntudatosságra nevelik, hanem egyfajta fokozott önértékelést plántálnak a szülők beléjük, ezért gyakran beképzeltek és empátiahiányosak lesznek, rengeteg elvárással a leendő férjükkel, élettársukkal kapcsolatban, ugyanakkor a kötelesség és felelősségtudat hiánya, vagy kisebb nagyobb torzulása figyelhető meg náluk („királykisasszony személyiség”). Az ilyen lányok férjhez menve, vagy tartós párkapcsolatot létesítve a szívük mélyén sosem tudják elfogadni a férfi primátusát, átmenetileg azonban mégis megalkusznak a társadalom által rájuk kiosztott tradicionális szerepekkel. A keresztény/konzervatív családmodell hívei ebben úgy vállalnak egyfajta – általában nem tudatos, hanem csak a kialakult szokásokat követő – cinkosságot, hogy ameddig ezt a képmutató szerepet hajlandóak eljátszani a nők, addig ebben sok féleképpen támogatják őket. Miközben ugyanis a férfi vezető szerepéről beszélnek, aközben a párkapcsolati konfliktusokban és házassági krízisben a sokszor a nőket részesítik előnyben a férfiakkal szemben. Erre utal az a tény is, hogy válás esetén szinte kivétel nélkül az anyáknál maradnak a gyermekek, a közösen vásárolt, vagy épített ingatlan, a férfit pedig tartásdíjra kötelezik és a gyermekeinek a láthatási jogát is korlátozzák, sokszor még azokban az esetekben is, amikor egyáltalán nem egyértelmű, hogy a férfi lenne egyedül, vagy első sorban felelős a házasság megromlásáért. A gyermekek mindezt látják, ami a leánygyermekekben továbberősíti azt káros elképzelést, hogy nekik is az a célszerű, ha felnövekedve legalább látszatra elfogadják a tradicionális női szerepet, mert akkor legalább a házassági konfliktusokban előnyöket élvezhetnek, míg a számukra hátrányos társadalmi előítéleteken, a nők diszkriminációján – mint amilyenek a munkavállalás, a karrierépítés, a társadalmi és anyagi elismerés („üvegplafon jelenség”) terén megmutatkozó hátrányok – úgysem tudnak változtatni.

Ez utóbbi ad választ arra kérdésre, hogy mi vezet a nők képmutató, álszent szerepjátékának kialakulásához, mivel a vallási, morálteológiai magyarázat önmagában nem lenne elégséges, lévén a mai magyar társadalomban azoknak a hívőknek az aránya meglehetősen csekély, akik számára ilyen szinten ismert és iránymutató ez a bibliai tanítás. Ugyanakkor a társadalom nagy részében a vallási meggyőződés hiánya ellenére is továbbél a tradicionális családmodell ideája, akkor is, ha adott esetben generációkra visszamenően nem tapasztalhatták meg saját maguk és felmenőik életében sem azt a gyakorlatban.  Az okok részletesebb elemzése a szociálpszichológia kutatási területei közé tartozik, amire jelen poszt keretei között nyilván nem lehet vállalkozni, Barok Eszter fent hivatkozott írása azonban meglehetősen frappánsan foglalja össze a legfontosabb szempontokat.

A képmutatás ezen rendszerének fenntartásában tehát nagy szerepe van annak a ma még részleteiben meglehetősen feltáratlan, a közvélemény számára sem nyilvánvaló, látszólagos érdekazonosságnak, amely a magukat a munkaerőpiacon – sokszor éppen a tradicionalista előítéletek miatt – megfelelő módon elhelyezni nem tudó, ugyanakkor egy általánosan elfogadott alternatív életstílus hiányában más utakat járni sem akaró fiatal nők és a hagyományos családmodell mellett elkötelezett különböző szintű egyházi és politikai vezetők között alakult ki. Ennek a látszólagos érdekközösségnek azonban – pont a valódi közös értékrend hiányában – számos negatív következménye is kezd nyilvánvalóvá válni.

Az egyének szintjén jelentkező következmények első sorban a párkapcsolatok válságjelenségeiben, de a férfiak és nők lelki egészségének felborulásában is tetten érhetőek. A tradicionális családmodell bizonyos elemeit, különösen a férfi vezető szerepét valójában el nem fogadó, azzal azonosulni nem tudó nők előbb-utóbb a házastársi szerepkörükben megmutatkozó „kiégési” (idegen szakkifejezéssel: „burn-out”) jeleket mutatnak, amely szükség szerűen együtt jár a párkapcsolat egyre mélyülő válságával, majd nagyon magas arányban a házasságok felbomlásához, a családok széteséséhez vezet. Ettől a család minden tagja súlyos lelki sérüléseket szenvedhet, nemcsak a nők, de számukra különösen veszélyes ez a jelenség abból adódóan, hogy a tradicionális női szerep felvállalása miatt nem építik a saját egyéni karrierjüket sem, ami az esetleges válás bekövetkeztekor súlyos egzisztenciális problémákat is okoz. A férfiak számára is csak látszólag jelent előnyt, hogy elvben vezető szerepet kapnak a családban, ugyanis a feleség képmutatása miatt a férjnek nincs tényleges vezető szerepe, a felelősséget azonban viselniük kell a családjukért. Ez az ellentmondás és a képmutató párkapcsolat miatt nagyon gyakran kialakuló házassági konfliktusokban – a korábban leírtaknak megfelelően – a nők irányában elfogult társadalmi környezet felőrli a férfiakat, és ez magyarázza azt a közel 10 évnyi különbséget, ami a férfiak és nők várható élettartama között van, a férfiak rovására.

A társadalom szintjén mindez a válások magas arányát, a csonka családok növekvő számát, a különböző pszichés problémák, pszichiátriai kórképek morbiditási statisztikáinak folyamatos romlását vonja maga után.

A fenti negatív jelenségek miatt nem lenne szabad a tradicionális családmodell képmutató, álszent ideáljára hivatkoznia a magukat konzervatívnak tartó politikusoknak, és a velük sokszor szoros szövetségben lévő, magukat konzervatív kereszténynek tartó egyházi vezetőknek, lelkészeknek, hiszen nyílván senki nem gondolhatja, hogy a kialakult helyzet a közjót szolgálná, és azt sem gondolhatják a hívő emberek, hogy Isten kedves akarata lenne mindaz a sok fájdalom és nyomorúság, amivel ez a képmutató gyakorlat együtt jár.  Igaz ugyan, hogy átmenetileg a családok érdekeinek kiemelt preferenciája láthatóan a magát konzervatívnak nevező politikai és konzervatív kereszténynek nevező egyházi vezetés malmára hajtja a vizet, ezáltal valóban úgy tűnhet a rövidlátóan gondolkodó politikusoknak és egyházi vezetőknek, hogy alapvető érdekük fűződik a tradicionális családmodell melletti kiálláshoz. Ugyanakkor a fent részletezett negatív jelenségek miatt már középtávon is nagyon kétséges ennek a stratégiának a kimenetele. A válságjelenségekről tudomást nem vevő, azokra érdemi válaszokat nem kereső és ezért természetesen nem is találó kiállás a tradicionális családmodell mellett, már viszonylag rövid időn belül hiteltelenné teszi azokat, akik ezt a stratégiát képviselik és ennek következménye az is, amit egy korábbi posztban egy amerikai cikk nyomán úgy fogalmaztunk meg, hogy így „… lehet megnyerni a kultúrharcot és elveszíteni egy nemzedéket”.

A gyermekek nevelésénél nagyon fontos lenne kerülni az előítéletek, a társadalmi sztereotípiák erősítését, amire az előző kormányzat idején történt egy nagy vihart kavaró, rendkívül szerencsétlen, sőt dilettáns kísérlet, amikor az egyik minisztériumi útmutatóban, melyet az óvodások nevelési programtervezetéhez készítettek, arra hívták fel az óvodapedagógusok figyelmét, hogy kerüljék a nemi szerepek túlhangsúlyozását a gyerekeknél. A mind szakmailag, mind politikailag teljesen előkészítetlen, ebből adódóan szükségszerűen bukásra ítélt próbálkozás helyett egy átgondolt és megfelelően előkészített szemléletformálásra lenne szükség ezen a téren, melynek eredményeképpen a felnövekvő nemzedékek már egy olyan családmodellt tekintenének a maguk számára követendőnek, melyben a férfi és női szerepek a képmutatástól mentesek, és amely mind a családtagok, mind az egész társadalom számára előnyösebb. Ennek természetesen a legfontosabb előfeltétele az lenne, hogy a politikai és egyházi vezetők belássák végre, hogy sem a társadalomnak, sem nekik nem érdekük, ha a tradicionális családmodellhez és az abból fakadó férfi és női szerepekhez ragaszkodnak, és a hívők se gondolják azt, hogy ez lenne Isten örök akarata és elvárása minden kor emberével szemben.