Az LMP kongresszusának tegnapi döntse, miszerint – megerősítve korábbi állásfoglalásukat, melyről annak idején mi is beszámoltunk – továbbra sem kívánnak csatlakozni az Együtt 2014 mozgalomhoz, ismét ráirányította a figyelmet a zöldpártra.
A baloldal, azon belül is leghatározottabban Gyurcsány Ferenc, aki vállalva a „viszonzatlan szerelem” látszatát, többször kinyilvánította maroknyi támogatottságú pártjának elkötelezettségét az E-2014, és személy szerint Bajnai Gordon, mint „egyetlen lehetséges” ellenzéki miniszterelnök-jelölt mellett, a jelenlegi kormány, és Orbán Viktor hatalomban-tartásával vádolja azokat, akik nem az összefogáson dolgoznak. Erre egyébként meglehetősen csattanós választ adott Schiffer András, amikor így nyilatkozott: „Különös tünete a közélet morális válságának, amikor azok vonják kétségbe, hogy le akarjuk váltani a jelenlegi rezsimet, akiknek „megköszönhetjük” Orbánék teljhatalmát és a szélsőjobb megerősödését.” Az LMP-n belüli vitát azonban valószínűleg nem a média számára oly előszeretettel nyilatkozó, egymással szemben álló politikusok szócsatája dönthette el, hanem az, hogy ténylegesen milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat az LMP – E-2014 fúzió.
Ebből a szempontból a kissé még mindig rutintalannak tűnő, a Párbeszéd Magyarországért Platformot képviselő lmp-s politikusok utóbbi napokban tett nyilatkozatai elég sokatmondóak voltak. Akkor ugyanis, amikor Jávor Benedek úgy nyilatkozott, hogy elképzeléseik szerint az LMP nem venne részt egy, az MSZP-t is tömörítő kormánykoalícióban, csupán ellenzékből segítené azt (ezzel hárítva el azt a vádat, hogy miniszteri vagy államtitkári pozíciókra hajtanak a „platformisták”), meglehetősen magas labdát adott a párt hivatalos irányvonalát képviselőknek, amit ők le is csaptak. Ahogy ugyanis Vágó Gábor erre reagálva teljesen jogosan megjegyezte: „Ez nagyon szép elképzelés, de nem látott még olyat a világ, hogy valaki együtt indul választási szövetségben valakivel, és utána nem kormányoznak együtt. Az eléggé faramuci helyzet.” Emiatt a politikai elemzők is elverték Jávoron a port, és vélhetően saját pártján belül is jelentősen visszaesett a támogatottsága. Nem is alaptalanul. A politikusok számára egy miniszteri pozíció megszerzése nemcsak a hatalommal együtt járó csalfa dicsfényt jelenti, hanem a kormányzati felelősség vállalását is. Jávor nyilatkozata nemcsak azt üzente, hogy ő nem vágyik a miniszteri bársonyszékre, hanem azt is, hogy nem tudja vállalni az ezzel járó felelősséget. A felelősséget viszont vállalnia kell a politikusnak, máskülönben nem kérhet támogatást saját politikájához. Ahhoz pedig, hogy vállalni tudja a felelősséget, adott esetben bele kell ülni abba a bizonyos bársonyszékbe, mely egyáltalán nem olyan kényelmes sokszor, mint amilyennek első ránézésre tűnik.
Érthető persze, hogy a politikai felelősség vállalása a platformhoz tartozók részéről két szempontból sem lehet könnyű. Egyrészt – amit Vágó Gábor is joggal felvetett a már hivatkozott interjúban – az együttműködéshez olyan személyekkel kell közösséget vállalni, akik nagyon lejáratták magukat és ez úgy az LMP-nek, mint adott esetben az országnak súlyos hátrányokkal járna. Másrészt, amit Schiffer András szokott mondani, hogy nem elég arról beszélni, hogy valaki meg akarja buktatni a jelenlegi kormányt, arról is sokkal többet és sokkal konkrétabban kellene szólni, hogy azután mi lesz. Ez utóbbi persze összefügg az előbbi, a személyi jellegű kérdésekkel is, hiszen az LMP tagság és magyar választók többsége számára aligha fogadhatóak el az E-2014 lassan-lassan napvilágra kerülő tervei közül azok, amelyek egy új alkotmány megalkotásának népszerű programját egyfajta árukapcsolás formájában az ország ismételt eladósítása, és az egyszer már megbukott vagyonadó bevezetésével köti össze, amiben nehéz lenne nem meglátni az előző kormányzat vezetőinek gazdaságpolitikai prioritásait, érdekeltségeit és értékrendjét.
Mindez együtt vezethetett oda, hogy a Párbeszéd Magyarországért Platform kezdeményezése az E-2014-el való együttműködés ismételt megvitatására és megszavaztatására, eleve kudarcra volt ítélve. A kérdés ettől persze nem lett könnyebb: jó, de akkor hogyan tovább? Szép dolog az önállóság a parlamenti küszöb határán táncolva, de ugyanolyan kevéssé előremutató, mint a beolvadás a nagy baloldali olvasztótégelybe. Ezt a feladványt Schiffer sem fogja tudni egyedül megoldani, ezért most az LMP és a korábbi kormányzatokhoz kötődő baloldaltól független, a következő választásokon valódi politikai alternatívát képviselő új erő kialakulása szempontjából is alapvető jelentőségű lesz, hogy az LMP meghatározó politikusai hajlandóak lesznek-e először és első sorban saját pártjukon belül összefogni.
