Idén október 20-án van a missziós vasárnap. Ahogy a „Pápai Missziós Művek” honlapján olvasható:
„A világmisszió megünneplését – 1926-ban vezették be. A Hitterjesztés Művének kezdeményezésére október lett a világmisszió hónapja, a hónap utolsó előtti vasárnapja pedig II. János Pál pápa rendeletére a világmisszió vasárnapja.”
A jelen blogon is többször foglalkoztunk a misszióval. 2010-es írásunkat ilyentájt minden évben többen is letöltik, az elmúlt héten – az adminisztrációs felület statisztikai kimutatásai szerint – 15-ször. Tavaly is megemlékeztünk erről az ünnepről. A korábbi írásaink ma is aktuálisak, de a mai napon más igeszakaszok kerülnek felolvasásra a katolikus templomokban, melyek segítségével most kicsit másra hívja fel Isten a figyelmünket.
Ma ugyanis Mózes II. könyvéből azt a részt olvassák, amelyben Izrael népe a pusztai vándorlás során megütközik az amalekitákkal, és Mózes – miután Józsué vezetésével hadrendbe állítja a zsidókat – Áronnal és Hurral felment egy domb tetejére, ahonnan jól rá lehetett látni a csatatérre, és kitárt kézzel imádkozott a zsidókért. Ugyanakkor Mózes már idős volt, elfáradt, amiről ezt írja az Ige:
„Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így a karja napszálltáig kitárva maradt.” (Kiv 17, 11-12.)
Józsué vezetésével a zsidó nép végül győzelmet aratott az amalekiták felett, de ehhez szükség volt Mózes imádságára, Mózesnek pedig szüksége volt Áron és Hur segítségére. Talán nem túlzás ezt a bibliai történetet a mai egyház életére vetíteni. Az Isten népét támadó, elpusztítani akaró ellenség ma is elementáris erővel támad. Támad az egyházon kívülről, de sajnos sokszor az egyházon belülről is. Isten népének vezetői ma is sokszor elfáradnak, erőtlenek, eredménytelen és hatástalan a szolgálatuk. Mózes tudta magáról, hogy ő már nem lesz képes egyedül végigimádkozni ezt a csatát. Tisztában volt azzal, hogy segítségre lesz szüksége, de legalább is elfogadta és igénybe vette Áron és Hur segítségét.
Az egyház vezetőinek, és a mai segítőknek ma ezt a példát kell követniük. Ha az egyházi vezető Isten népének ügyét szolgálja, amint ezt Mózes tette, amikor az ellenséggel küzdő zsidókért imádkozott, akkor ebben segíteni kell neki, ugyanakkor az egyházi vezetőnek el kell fogadnia ezt a segítséget. Ma, amikor a Katolikus Egyház megújításáról olyan sokat beszélünk, észre kell vennie mindenkinek, hogy mennyire aktuális ez az igeszakasz.
A misszió, amelyik egy nagy csata a hitetlenség, az emberi gyarlóság, és minden sötétség ellen, csak akkor lesz eredményes, ha ebben Isten népének vezetői ugyanúgy igénybe veszik a jó szándékú segítséget, ahogy ezt Mózes tette a mai igeszakaszban. Ma a Katolikus Egyház megújításáért küzdők azok, akik új erőt jelenthetnek az egyház vezetőinek, és ezáltal fordulatot hozhatnak az éppen vesztésre álló csatában. Ehhez hívogattuk blogunk olvasóit is egy korábbi posztban. Ugyanakkor vannak, akik nem akarják ezt a segítséget elfogadni, akik legszívesebben kiátkoznák a megújulást szorgalmazó híveket, sőt mindent elkövetnek azért, hogy kizárják, kiközösítsék a megújulást szorgalmazókat, ahogy erről is beszámoltunk már korábban. Mindazonáltal reméljük, hogy talán Ferenc pápa megértette Isten akaratát, és ezért döntött úgy, hogy nem is kettő, hanem nyolc segítőt rendel maga mellé, amikor felállította a tanácsadó testületét, és olyan küzdelmekben kérte segítségüket, amelyeket az elődei nem mertek felvállalni, amint erről is beszámoltunk már a jelen blogon.
