A Mandineren – melynek becsületére legyen mondva, hogy saját olvasóközönségüket ismerve, egy nagyon célszerű „címkorrekcióval” és kiemeléssel ismertették az előző posztunkat – egy új sorozatot indítottak „Mandiner jövőváró” címmel, melyben szerzőgárdájuk tagjai írják le, hogy mit várnak az új kormányzati ciklustól. Ezt a valóban érdekes kérdést a magunk részéről is szeretnénk egy kicsit körbejárni.
Az előttünk álló négy év elé a választók egy része nyílván komoly várakozásokkal tekint – vélhetően közel sem annyian, mint ahányan a Fidesz-KDNP-re szavaztak, hiszen ez utóbbiak között biztos, hogy elég sokan voltak, akik amúgy nem tekinthetőek a pártszövetség elkötelezett híveinek, és nem különösebben érdeklik azok az ideológiai, világnézeti, társadalomfilozófiai kérdések, amelyek csak a támogatók töredékét kitevő kör számára fontosak. A választási eredményekhez nagyban hozzájáruló lépések, amelyek közül a legfontosabb talán a rezsicsökkentés volt, nem az elkötelezett támogatói kört növelik, hanem az alapvetően bizonytalan szavazók táborából hoztak fontos, a győzelemhez szükséges szavazatokat. Ugyanakkor a pártszövetség támogatóinak „kemény magja”, és a politikailag kevésbé elkötelezett, de az ideológiai, társadalmi kérdésekre odafigyelő támogatói „holdudvar” tagjai számára viszont az alapvető kérdést az jelenti, hogy milyen irányt vesz a továbbiakban a kormányzati politika.
A győztes pártszövetség mögött álló, a „jobboldali értékrend” (amit persze mindenki másként definiálna) iránt elkötelezett választók egy része még határozottabb „konzervatív” politikát vár, értve ez alatt egy olyan szellemi-spirituális irányvonalat, amelyet a posztkommunista kelet-közép-európai országokban – az „átkosban” használt „létező szocializmus” kifejezés analógiájára – a nálunk „létező konzervativizmusnak” nevezhetünk. Ennek ugyan elég kevés köze van a modern nyugati konzervatív politikához és társadalomszemlélethez, egyre szélesebb hasadék tátong az ideológiai és spirituális kérdések területén is, azonban ma Magyarországon a magukat jobboldali konzervatívként meghatározók között kétségtelenül ez tekinthető a meghatározónak. (Részletesen azért nem megyünk bele ennek elemzésébe, mert a korábbi írásainkban többször foglalkoztunk már ezekkel a kérdésekkel, ld. a „konzervatív”, vagy a „konzervativizmus” címkével megjelölt írásokat!)
Van azonban egy másik forgatókönyv is, amely szerint a Fidesz a jövőben egy progresszívebb, a modern nyugati konzervativizmushoz közelebb álló irányvonalat követhetne. Ez a gyakorlatban azoknak az alapvető demokratikus és emberi jogi értékeknek a hangsúlyosabb felvállalását és képviseletét jelentenék, amelyek a nyugati konzervatív politika számára ugyanolyan evidenciák, mint az ottani balközép pártoknak. Ezért is nem merül fel a nyugat-európai politikában, hogy ezek hiányával vádolják az ottani konzervatívokat, ahogy ez nálunk, és általában a posztkommunista újdemokráciákban rutinszerűnek mondható, és bár ezekben a vádakban sokszor felfedezhetőek a sanda politikai szándékokat szolgáló hazugságok és csúsztatások, bizonyos kérdésekben sajnos objektív alapjai is vannak ezeknek a kritikáknak. Az is igaz, hogy a mögöttünk álló kormányzati ciklusban sok területen szükséges, és elkerülhetetlen volt, hogy a demokratikus alapértékek bizonyos mértékű korlátozásával járó beavatkozások történjenek. Így pl. tényleg tarthatatlan volt, hogy a rendszerváltás utáni két évtizedben lényegében kirekesztődtek a vállaltan konzervatív értékrendet valló újságírók a média fősodrából, amit a baloldali-liberális értelmiség egyfajta jogos önvédelemnek tartott, de ez szükségszerűen vezetett a jobboldali kétharmad győzelme után ahhoz az „összfrontos” offenzívához, amit az előző években tapasztaltunk. Az is igaz, hogy az államigazgatás (azon belül is kiemelten az önkormányzati és kormányzati igazgatás) rendszerének, valamint a nagy ellátórendszereknek (oktatás, szociális- és egészségügyi ellátás) a rendszerváltáskor kialakított működési rendjében muszáj volt meglépni néhány drasztikus változtatást, amit egy évtizede már mindenki pontosan tudott, de részben a megfelelő politikai erő, részben az ehhez szükséges bátorság hiányában nem vállalt fel egyetlen kormányzat sem, viszont jó erősen megideologizálta, hogy miért nem csinál semmit ezeken a területeken. Amikor meg esetleg egyes kérdésekben megpróbáltak hozzányúlni ezekhez a rendszerekhez (pl. tandíj, vizitdíj, kórházbezárások, egészségügyi privatizáció, több-biztosítós rendszer, stb.), akkor meg ezt olyan hihetetlenül ügyetlenül csinálták, hogy a következményes össztársadalmi felháborodással magas labdát adtak az akkor még ellenzékben lévő Fidesznek, amelyet ez utóbbi a szociális népszavazás formájában le is csapott. Csakhogy ezután nem tehette meg, hogy egy kormányváltást követően ugyanolyan hezitáló és kontra produktív társadalmi vitákat kezdjen ezekről a kérdésekről, mint amilyenek láthatóan teljes kudarcba fulladtak a megelőző években, ezért aztán nem is nagyon „vesztegette az időt” ilyesmire. Ennek eredményeképpen a nagy igazgatási és ellátórendszerek átalakítsa megtörtént, de a mélyben még a politikailag elkötelezett támogatók körében is maradt egy óriási hiányérzet amiatt, hogy egyes kérdésekben a konszenzus-keresés látszatát sem próbálták fenntartani, ami az oktatási és a kulturális támogatási rendszer átalakítása területén jól láthatóan további kockázatokat hordoz. A nyugat-európai konzervatív politika nagy hangsúlyt fektet a konszenzus-keresésen és a kompromisszum-készségen alapuló kormányzati munkára, ezért ez az egyik lényeges területe lehet az irányváltásnak. Magyarországon is ki kell alakítani azt a kormányzási gyakorlatot, és azt a politikai kultúrát, amelyben az érdemi és hatékony társadalmi párbeszéd megkérdőjelezhetetlen evidenciává válik minden kormány számára, politikai irányvonaltól függetlenül.
Van a mai nyugati konzervativizmusnak egy másik olyan jellegzetessége, amely a hazai jobboldal számára nehezen emészthető, nagy falat lehet, de éppen ezért volna jó esélye a talán újra kétharmados parlamenti többséggel bíró kormányzatnak arra, hogy ezen e terülten is lépéseket tegyen, mégpedig bizonyos emberi jogi kérdésekben, konkrétan az LMBT közösséghez tartozók jogaival kapcsolatban. A politikai kemény maghoz, és az ideológiai holdudvarhoz tartozók nagy része persze nm vár ezen a téren változást, sőt! Épp ellenkezőleg, azt várják el a következő kormányzati ciklusban is a győztes pártszövetségtől, hogy ugyanazt a konzervatív keresztény irányt kövessék, amely az új Alaptörvény és Polgári Törvénykönyv szellemiségében és rendelkezéseiben megjelent. Ugyanakkor van két olyan szempont, amit ez a konzervatív tábor ugyan ma még megpróbál ignorálni, azonban tudjuk, hogy ez a politikában hosszabb távon ugyanúgy nem lehetséges, mint ahogy pl. a fizika törvényszerűségeit sem lehet sokáig figyelmen kívül hagyni.
Egyrészt figyelemre méltó az a tény, hogy a nyugati konzervatív „testvérpártok” politikájában egyre többször jelennek meg az LMBT személyek egyenlő jogainak biztosítását támogató irányzatok, így pl. Nagy Britanniában a konzervatív párti miniszterelnök támogatásával került elfogadásra, és lépett hatálya az azonos neműek házasságát lehetővé tevő törvény (ahogy erről többször beszámoltunk a jelen blogon is), de máshol is vannak hasonló irányú mozgások Nyugat-Európában. Ezek a politika szintjén megjelenő hatások, amelyek ugyan ma még semmilyen kényszerítő erővel nem bírnak, de hosszabb távon elkerülhetetlenül fel fogak merülni olyan helyzetek, amikor pl. az Európai Parlamentben egy-egy politikai alku tárgyát képezhetik az ilyen kérdések.
Másrészt az is tény, hogy a keresztény egyházakon belül is egyre több olyan fejlemény látható, amelyek az egyházi hozzáállás változásának irányába mutatnak, amikről szintén sokszor beszámoltunk korábbi írásainkban. Ez utóbbi az ideológiai alapok szintjén is új helyzetet teremthet, és ez is megfontolásokra készteteti a konzervatív politikai döntéshozókat – ahogy ez nyugaton, több helyen már meg is történt – hazánkba is.
Annak ellenére tehát, hogy az eddigi politika, és retorika alapján ma még nem túl sok remény látszik egy pozitív irányú változásra az LMBT jogok biztosítása terén, van néhány olyan tényező, aminek a lehetséges hatásai ma még nehezen becsülhetőek meg, de mindenképpen figyelemre méltóak az elkövetkező időszak várható fejleményeinek elemzésekor.
